Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

1.

Az őszeste a végtelenbe tágul,
Halott-búsak a színek és az árnyak,
És mesélnek a letűnt, kósza nyárról
Holt levelek, melyek alámuzsikálnak.

A szellő sápadt aranyat sodor,
Gubbaszt árván a csupasz csalit,
S tar gallyak közt ájultfehér szobor,
Hallgatja az őszest halk panaszait…

A fák sötét fantomokként hatnak,
S hálója alatt az éjszín árnyaknak
Láthatatlan kórus mormol éneket…

S az egyik allén, mint néma árnyalak,
Valaki loppal, surranva áthaladt,
Mint túlvilági. fehér üzenet…

2.

A liget hallgat, patinába vonva.
A hold a régi, a bámész, a sanda,
Ezüstöt önt az aranygirlandokra,
Kihalt, néma a vigadóveranda.

Az utakat a szél behordta
Bús arannyal. Holdas, lenge csend.
Szomorún gügyög a szökőkút torka,
S az ernyedt estbe esdve eseng… [543]

Néma ködkendőkben barna fák
Sirató gyásszal bólogatnak,
S láthatatlan, remegő ajkak

Dúdolnak dermedt; halk haláldanát…
Ájult allékon járok andagolva
S míg e haláldana fájdalma hat át:

Lesek kihűlt-fényű, üzenő csillagokba…

3.

Fehér, bús lepelben ballag a Sejtelem…
Aranyzene sír az aranyleveleken.
Fájdalomének bugyog föl tétován:
Halált zokog az őszi zongorán.

Zajtalanul nyúlnak az árnyak
Magános falán az éjszakáinak,
Zenétlen, fojtó, ködös csöndnek
Tülljében tar fák nyöszörögnek…

Őszi melódiák fekete fákon,
Alattuk csitult, szőke medence,
S így fehér, szomorkás éjszakákon