Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Most ásítanak a templomok, mint kongó hamvvedrek,
és gyászkocsi dörömböl,
és fekete foltok lengnek az utcákon át,
és Ember reszket esőben a sarkon,
és várja a: Csodát.
Idege mélyén Asszonynak hódoló refrénjét muzsikálja
vérének, agyának zenélő dagálya.
De élccel vigyorog a nyűtt bús vázlat:
öröm, Asszony, csoda: mindhiába vágylak.
Az Embert nézem, ki az esőn vacog,
és dallom:
Ó, hányan vártnak, kik velem az esőn epednek
asszonyra, örömre várva, s a sötétbe lesnek…
– De vár mindre egy fa, melyre majd ráomol,
egy bús fa, mely közel, magános és komor,
és kereszt a hegy oldalába,
s egy sárba hullt láda.
Ez mindig vár reánk. [541]

Fordította: Dudás Kálmán