Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

A v-i állomás várótermében tétlenkedtem, a vonatcsatlakozásra várakozván. Untam a rideg és áporodott szagú falakat, s bár odakünn hűvös, őszi eső szemezett, nekivágtam az idegen városnak.

S amilyen elhagyatott volt az állomás, olyan volt régi, patinás házaival maga a város. Szinte beleporosodott a múltba. Úgy néztem egy-egy nagy galléros öregember után, amint elbotorkált mellettem, mintha valamelyik családi kriptából lépett volna ki az utcára.

Minden anakronisztikus avultságot teregetett szét.

Ezek után kíváncsi voltam az egyik kirakatra. Megállottam, és belenéztem a porral bevont ablakba.

Sötétkék ruhába öltöztetett automata-emberke állott a vastag üvegtábla mögött, s egyenletes, de nagyon fáradt, szinte bóbiskoló tempóban cipőt kefélt. Vagyis csak meg-meglengette a cipőkefét az amúgy is fényes lábbeli felett.

Törtem a fejemet: hol is láttam én ezt az embert? Mert bizonyos, hogy már találkoztam vele.

A kis ember a szállodai bérszolgák megszokott, sötétkék formaruháját viselte, lapos, kékposztós, viaszosvászon-ellenzős sapkát és olcsó, zöld kötényt.

Az arca beretvált volt, kékborostás.

Legjobban szomorú, szenvedő arckifejezése fogott meg, s fekete pillás, félig lehunyt szeme, melyet sohasem vetett fel, mintha csak szégyellné, hogy Így kellett találkoznunk. De lekötötte figyelmemet fáradt karlendülete is, mely úgy hatott, mintha láthatatlan vonóval láthatatlan hegedűn játszanék.

Nem tudom: hogyan, de egyszerre csak magam körül éreztem a harmadrendű szálloda nagy, éjfél utáni csendjét, a befelé hallgató, homályos folyosókat, a csukott szemű, lepihent szobákat, ahol összevissza szegény emberek laknak, s gyűrt, hánykolódó, zavaros álmukban is egyre a nincstelen jelennel és holnaptalan jövendővel kínozzák magukat. S láttam a szegény, zöld kötényes szolgát, amint a sáros és lyukas talpú cipők garmadája sorakozik előtte, jobb karja egyre lassúbbodó lendülését, ólomszínű, korán-öreg [529] arcát, amint egyszerre rábúkik a bal kezében tartott csupasár bakancsra.

Már nagyon késő van, éjfél utáni egy óra. Szegény Ludvig miért nem megy aludni?

*

Napok óta vártuk a változást. Egyesek közeli békéről, mások még közelebbi forradalomról beszéltek.

A Hűvösvölgyben éjjelenként villákat fosztogattak. A Széna téren rossz arcú, facér tengerészek fényes nappal inzultálták a magános várakozókat. Senki sem mert a másik védelmére kelni. Az emberek akcióképtelen fatalistákká váltak. Megértek az elkövetkező eseményekre.

Hónapos szobában laktam. Fenn, a negyedik emeleten, közvetlenül a tető alatt. A honvédkerületi parancsnokság és a katonai börtön közelében.

Már este furcsa képet mutatott az utca.

Éjféltájt egyszerre kopogni kezdtek fejem felett, a bádog esőcsatornán a mannlicher-golyók, s a felkavargó, zűrzavaros lármát éles lövések rázták meg.

Kiengedték a katonai rabokat.

Én csak tovább feküdtem a fűtetlen szobában, egykedvűen meditálva: fellázadt a katonaság. Olyan egyszerű volt számomra mindez, oly kevéssé félelmetes. Talán azért is, mert már minden benne volt a levegőben. S mert mindenki várta a változást vagy a háború végét.

Lehet, hogy valamelyik puskagolyó embert is érhet. Lehet, de nem valószínű. S annyira biztos voltam benne, hogy végeredményben nem fog semmi nagyobb történni. Talán csak később, sokkal később.

Így köszöntött be a fehér őszirózsába lágyult budapesti forradalom. Nem komoly, nem igazi. Félig pesti, félig magyar. Inkább divat, olyan, mint 1914 júliusában a háborúért való lelkesedés. Nagy, végleges szabadságolás, mikor mindenki maga írja alá szabadságolási jegyét. Vagy amolyan: „Eladom a szürkét meg a feketét…” – hej! – „bánom is én a…”

Nagyon stílszerűtlenül választották meg a fehér őszirózsát. Jobb lett volna meghagyni temetővirágnak.

De annyi bizonyos, hogy mindent lehetett újra kapni. Igazit és bóvlit. A portéka előbújt a rejtett raktárokból, nehogy besavanyodjék a hirtelen besszben. Csak lakást, szenet és fát nem lehetett keríteni – szegény embernek.

A hónapos szobák lakóinak sok helyen felmondottak – hazajöttek, akik megmaradtak: torzonborz apák és emberarcú gyermekek. Nékem is mennem kellett.

Hogy mindenem meglegyen, valamelyik harmadrendű szállo[530]dába húzódtam. Itt találkoztam először Ludviggal.

Délután volt, irodai órák után. A szálloda halljában ténferegtem. Sebesültet cipeltek be, akit fáradt golyó ért. Szedett-vedett katonamundéros, szinte még gyermekember emelte fel két karjánál fogva a magával tehetetlen embert a hordágyra. Utána színehagyott katonasapkáját balkezében tartva, csapzott homlokát törülgette, s részvéttel nézte a sebesültet. Ő volt Ludvig. Akkor facér katonának gondoltam, aki az esetre betért az utcáról.

Valamivel később a Duna-partra indultam. A Rákócziúton ellenséges pózban tengerészosztag menetelt. Kisebb, forrongó beszédű tömeg követte őket a járdán. A posztoló rendőr csendre intette a nagyhangosokat. Az egyik túl izgága félúr-féliparosféle revolvert rántott elő, s rásütötte a rendőrre. „Nesze neked, kutya!” A kékposztós, súlyos test hangtalanul az utcakövezetre zuhant. A lábak tovább meneteltek, s a zűrzavaros lárma balra kanyarodott. Lenn, a Duna-parton bundás semmittevők sütkéreztek. Gróf Károlyi Mihály haladt el mellettük lassan, cseppet sem sietve. Köszöntötték, s utána boldogan dörzsölgették a kezüket. Nincsen semmi baj, hiszen az ország első embere nyugodtan sétál az utcán.

Késő este tértem haza. Ludvig ott ült a második emeleti folyosó egyik beugró zugában, s cipőket tisztított. Alighogy betettem magam után az ajtót, halkan kopogtatott, s belépve udvariasan tudakolta, hogy kivihetné-e cipőmet.

Kissé bécsies kiejtéssel beszélt, de hibátlanul. Katonasapkáját kezében tartotta, s félig meghajolva állott előttem. Olyan volt, mint valami várakozásba merevült „Jawohl!” De nem a csúszó-mászó szolgák fajtájából való, hanem azon kevesek közé tartozó, akik tiszta, gondolkozó fejjel veszik át a parancsokat, s nem automaták.

Hetek múltak, és én lassan megszoktam. Annyira, hogy sokszor már észre sem vettem. Hibátlanul, pontosan működött, szükséges próza volt a szálloda életében. Ember, aki sohasem akart kilépni tárgyi mivoltából, aki sohasem volt több, csak Ludvig, a cipőtisztító szolga.

Éjjel 11 óra felé magamra zártam az ajtót, s éreztem, mint hömpölyög át idegeimen nagyon halkan a szálloda százfülkés élete. Jobboldalt, a fiatal házaspár szobájában kivételesen csend volt, a férj pénzzé tette fekete ruháját, hogy feleségét drága pénzen átkocsikáztathassa éjjeli teára Budára. Holnap talán a télikabátját fogja az erőtlen ember a handlénak odadobni, hogy gyerekfelesége szeszélyeit kielégítse… Baloldalt: cipőket rúg le valaki a lábáról. A rézágy keservesen nyikorog, a rugók vinnyognak, a nagy karosszék hirtelen puffan: nehéz test hajította magát belé. Az órát nézem: pont 11. A vicclapszerkesztő meztelenre vetkőződött az éjszakai íráshoz, mert másként nem tudott dol[531]gozni… A folyosó behajló vége felé kulcs nyikorog – lassan, elhúzva –, majd ajtó nyikordul, s vattás-nesztelen becsukódik. A fiatal, lengyel szobaasszonyhoz most osont be a csúnya, hajlottorrú, vörös-tüskés arcú szállodaigazgató. Azt mondják, hogy így megy ez szinte nap nap után, már hónapok óta. Förtelmes, idegőrlő, szexuális narkotikum. S a szép asszony egész nap betegen hentereg, ha a torz ember csak három napra is kimarad… A szemközti szobából mély sóhajtás szűrődik át. Álomhang el« kapva, hadarva mondja: „hazamegyek…” – (nekiesve, görcsös akarással) „haza kell mennem…” Fiatal katonatiszt, nem él már senkije sem… Messze odakünn nagy néha lövés dördül – úgy lehet: emberre… Nagy ritkán felsír az éjszakai csengő, majd nagykapu roppan és dördül. Újra csend. Ludvig mit sem hall, tovább keféli a sáros cipőket és bakancsokat. Milyen jóleső érzés tudni, hogy ez a csupasz és tejarcú gyerekember fölöttünk virraszt, s álomba keféli idegeinket.

Egyszer éjjel beszédbe ereszkedtem vele. Életkörülményei után érdeklődtem. Megtudtam, hogy bécsi, s hogy zeneakadémiára készült, de közben be kellett vonulnia.

– No és egészen lemondott e tervéről?

– Igen, apám meghalt. Anyám meg nagyon kevés nyugdíjat kap.

– S nem is hegedül már többé?

– De néha, ha hozzájutok.

– Talán mégis be juthatna valahová? Nem gondolja? Valamelyik kisebb zenekarba? Most gomba módra szaporodnak a bárok.

– Sokan vagyunk. Még ingyen sem kellünk.

Bizony: még ingyen sem kellünk. Elmúlt a háború. Elgondolkoztam:

– Hát így akar élni? Életcél ez önnek?

– Nem tehetek másként, valahogy élni csak kell. Feleségem van Bécsben és kisfiam, akik éheznek. – Kis szünet után megjegyezte: – Bécsben nagyon sokat éheztek és éheznek az emberek.

– Tudom – itt is elegen vannak.

Hallgattunk.

– Nem hittem volna, hogy már nős, hisz oly fiatalnak látszik. Ugyan hány éves?

– Huszonegy.

Mindketten magunk elé néztünk.

A többit már gyorsan hozzágondoltam. Háborús házasság – sürgős, expressz, mert holnap már késő. Csak egyetlenegyszer magunkba ölelni a kedvest, azután jöjjön a halál. De az édes csókját magunkkal visszük Doberdó pergőtüzébe s a gázködöt ringató halálmezőkre… Lányos arcú gyermekek, gyermekarcú lányok! [532]

S közben egyre jobban összezavarodott az élet. Semmi bizonyosság. Köztársaság vagy proletárdiktatúra? S a főváros sötét és kihívó nézésű tengerészei mind tüntetőbben vonultak fel az utcákon. Azt rebesgették, hogy az ő kezükben a főváros, s nemsokára átveszik a polgárság felett a hatalmat.

Az utcasarkokat ellepte az össze-vissza emberhordalék. S az árusok élelmes serege egyre kínálta a szedett-vedett portékát. A cigarettaárusok dohánylében áztatott lóganéjt sóztak az ember nyakába Dritte Sorte, Memphis és egyéb hangzatos neveken. Az emberek ellepték a villamosok tetejét, hogy valahová eljuthassanak. Vagy virslikként lógtak az ajtókon és ütközőkön. Élelmes rikkancsok szenzációsnál szenzációsabb újságokkal szórlak tele az utcát. Az emberek boldogan vásároltál, a közép-európai Svájcról szóló cikkeket. Béke, béke, béke!!! – ölelte magához minden szív az édes szót. Béke! – Hiszen mindnyájan testvérek vagyunk: román testvérek, szerbtestvérek és szlováktestvérek. Mi leszünk az új, a boldog Európa,. Béke!… De hová tűnt egyszerre a béke? A jó híreket halomra gyilkolták a rosszak. Nem lesz már sohasem béke! A polgárok riadtan keresték egymás bátorító tekintetét. De nem volt vezető. S a lánckereskedők újból dugdosni kezdték az árut, hiszen Zürichben megint esett a pénz. Talán holnap-holnapután már nem is fogják jegyezni. S a terézvárosi gazdagok szocialista vezérek barátságát hajszolták. A szocialisták meg fogják az országot menteni. Nem engedik, hogy kikiáltsák a proletárdiktatúrát. Magyarország nem Oroszország…

De Szilveszteréjszakáján a Liliomutcában puskagolyók süvöltöttek végig, s valahol a ferencvárosi pályaudvar környékén még éjfél után is egyre ropogott a mannlicher.

Az emberek még jobban tódultak a fővárosba. A szállodákat folyton erősebben ostromolták. A vörös igazgató felmondott az állandó bérlőknek. Még mélyebben akart belenyúlni az emberek zsebébe.

De sokan fogukat vicsorgatva állottak ellent. Nem, őket nem fogja a vörös gazember a szállodából kihajítani.

Ludvig végképpen leszorult a pincébe, a központi fűtőtestek mellé. Itt húzódott meg Bécsből lehozott családja is.

Helénnel, Ludvig feleségével először a lépcsőházban találkoztam. Akkor már második hete lakott a szállodában.

Ízlésesen szabott, világos kabát volt rajta, melyet csak derékig gombolt be. Finom, leányos keble, akár egy drága virágcsokor, úgy hullott ki a szétnyílt kabátból.

Akaratlanul egyszerre egymásra néztünk, ő tágranyílt, kék szemével oly természetes-közömbösen, mintha csak ablak volnék, melyen át másvalahová nézne. Utána fordultam. Finoman ikrásodó, karcsú lábai könnyedén lendítették fölfelé a lépcsőkön. [533]

Arcát nem tudtam megrögzíteni. Elomlott, szétlevegősödött, mielőtt megfogtam volna. Olyan virág volt, melynek csak illata maradt vissza.

– Vajon hová mehetett, és kit kereshetett odafönn? – kérdeztem magamban. Később tudtam meg csak, hogy az egyik szobaúrhoz lopta fel magát.

Már első találkozásunkkor az volt az érzésem, hogy egyszerű és szegény emberek gyermeke. Úgy lehet: varróleány volt, vagy valamely kalapszalonban dolgozott. Csak tömeglakások dobnak ki az utcára ily megragadó jelenségeket. Mintha ezzel akarnának kárpótolni a sok gorombán elszabott emberanyagért.

Helén többször is elárulta származását. Hirtelen elcsúszott egy-egy kifejezésen vagy egy-egy szóba beletörte a nyelvét. Ilyenkor elpiruló arccal kapta fel a jólneveltség szoknyáját, hogy valahogy még jobban be ne szennyezze.

S éppen ezért nem hittem, hogy Helén még egyszer otthont találhat a nyirkos falak között, ahol a kloákák vastag csövei, akár megpuffadt, vastag belek, időnként hangos kluttyogatással öblögetik le a szálloda emeleteinek aláküldözgetett emberi szennyét, a legundokabb piszkot.

Esténként Ludvig arcát kutattam. De Ludvig arca hallgatott. S én nem tudtam letörni hozzá a kezemet, hogy az övét megszorítsam.

Egyszer, vasárnap délután a kisfiát vezette sétára. Új, sötétkék szállodai ruháját vette fel, s viaszkosvászon-ellenzős sapkáját. A kisfiún szürkészöld, vékonyka télikabát fityegett.

A szálloda ajtajában ácsorogva néztem el őket.

Lassan haladtak előre a napsütéses oldal kirakatai mellett. Apa és fióka – nagy és kis ember. Akiknek semmijük sem hiányzik. Még maga az anya sem.

Szinte nyomorúságukban is boldogoknak éreztem őket.

A csöpp Ludvig minden újabb tárgynál nagy bizakodással apjára emelte a szemét. Akárcsak az éltető és világosságot adó nap felé fordult volna. S áttetsző, vékony kezecskéjével mutogatva, gyengéd és kedves gyermekhangján egyre kérdezősködött.

Ludvig alig győzte a válasszal. Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, folyton rábólintott mondataira a fejével. De oly nagy-, gyermekes komolysággal, hogy aki ránézett, elmosolyogta magát. Mert Ludvig olyan volt, mint valami komoly képet erőszakoló pojáca.

A kis Ludvignak ez volt első és utolsó sétája.

Helén nem vitte magával, mert márólholnapra beállott takarítónőnek. Cseppet sem finnyáskodott új szerepében. Az embernek le kell mondania igényeiről, mert nincs más választás. Ezzel védekezett. Ludvignak pedig azt mondta, hogy ruházkodásának [534] árát akarja megkeresni. Igazában alkalmat akart teremteni találkáira, melyek így kevésbé tűnhettek fel, Az elfoglalt Ludvig nem ért rá utánajárni, a szerető indiszkréciójától pedig legalább egyelőre nem kellett tartania.

A kis Ludvig egész héten át ott settenkedett a pincébe vezető, homályos folyosón. Legfeljebb a hallig merészkedett el. Bár ő messzebb szeretett volna menni, egészem az utcára. De hát a szállodaigazgató nem állhatta a gyermekeket. Legkevésbé ezt az éhség kosztján felcserepedett, kis, fázós csemetét. Nem egyszer durva kiabálással kergette vissza a vaskazánok vörös homályos, dohogó világába, vagy a kihűlt és megfeketedett pincefalak közé, melyek ilyenkor nyúlós és dermesztő verítéket izzadtak.

Elfogyott a szén, és elfogyott a fa. Drága pénzért még csak lehetett volna felhajtani. De a szálloda igazgatója nem vásárolt drága tüzelőt. Legális áru nem jött. A vonatokat folyton dézsmálták. A raktárakat elkezdték fosztogatni. Az emberek már nem is tartották bűnnek, ha valamit elemelhettek. Több-kevesebb eredménnyel divatba jöttek a vonatkísérők. De a csúszdák forgalma semmit sem emelkedett. A fát pedig „ab erdő” adták el, így ismét megrövidült a fűtési idő, s a kazánokat rossz minőségű, diring-dorong fával tömték meg.

Egyre tovább maradtunk el a kávéházakban. Ameddig csak lehetett. Mint 1917-ben, a nagy tél idején, mikor estére behurcolkodtunk a kávéházi asztalok mellé.

De a kis Ludvignak nem volt hová mennie.

Hogy hazajöttem egyik délután, lassan és félénken folydogáló gyermeksírást hallottam a pince felől. Biztos voltam, hogy a vörös szívtelen verte meg Ludvigot. Sietve benyitottam a pincébe. A kis Ludvig ott ült oldalát fogva, s vézna testecskéjét csavargatva a betonra hintett szalmán.

– Jaj, jaj – hallatta ismét panaszkodását.

– Mi az, kisfiam? Mi bajod? – s megsimogattam.

– Itt, itt szúr… – s bal oldalára mutatott. – Jaj, jaj! – és elkezdett sírni – Apa, apa, gyere…

– Mindjárt hívni fogom apukádat – s elsiettem.

Nagy nehezen előkerítettem Ludvigot. Az arca fehérré vált,

mikor elmondtam neki, hogy miről van szó.

– Der Herr Direktor – hebegte zavartan…

– Semmi, csak menjen. Mit magának most a szolgálat…Siessen!

S Ludvig nekiiramodott, három lépcsőt is átugrott egyszerre.

A szállodai kávéházba tértem be. Dr. Barabás János ismerősömet kerestem, aki ilyenkor szokta lehajtani uzsonnateáját. Facér orvos volt, nem volt sehol sem állása.

Gyorsan megtaláltam. A fűtőtesten üldögélt, könyvet olvasott, [535] és egészséges fogai közé szorított matrózpipájából vígan pöfékelt. Markáns és érdes arcával kérdően tekintett reám. De a pipát nem engedte ki a szájából.

– No, mi baj?

– Ludvig kisfia beteg. Azonnal meg kellene vizsgálni. Nem tennéd meg, János?

Most már kivette fogai közül a pipát.

– Beteg? … Hm. No, gyere, nézzük meg! – s vállára dobta a kabátját.

Lementünk a pincébe. Akkorra Helén is előkerült. Ludvig újabb szalmaréteggel szórta fel a pincebetont, s ráteregette a soványán megtoldott szállodai ágyneműt.

Barabás megtapogatta.

– Tyü, ez kevés! No, majd lehozok egy jó katonapokrócot. No, mutassa!

A kis Ludvig sehogyan sem akart megmaradni anyja karjai között. Nyöszörgő panaszkodással egyre apja felé könyörgött

– Vegye el már, Ludvig, a kisgyereket! – szólt rá Barabás érdes hangján. – No, kisfiam, hadd nézzük meg… No, szépen – próbálta a kis Ludvigot csitítgatni.

Borogatást. Minden órában váltani. Én majd elhozom a szükséges orvosságot. De nagyon vigyázzanak ám a gyermekre! S innen – körülnézett –, hát ez nem jól van – morogta. – Nincs valami jó ismerősük?

– Nincs.

– Hm…

Fejét csóválva ment kifelé. Visszakiáltott: – Nemsokára itt leszek!

– János, mondd: mi baja van a kisgyermeknek?

– Tüdőgyulladása – morogta röviden, pöfékelve.

– Kutyafáját!… Hogy ilyen helyen kell a gyereknek feküdnie! – s megbökdöste vastag mutatóujjával a dohányparazsat. –Ha az a gazember beleegyeznék – meditált tovább maga elé –, hát átadnám Ludvignak a szobámat. De úgyse engedi… A tetejébe még kilökné.

Szobája ajtaja elé értünk. Kizárta és benyitott.

– Várj csak. Nesze, fogd ezt a pokrócot, s vidd le a pincébe. Én mindjárt jövök, csak elszaladok valahová orvosságért

S a katonapokrócot a kezembe nyomta.

Másnap kétszer is lecipelt a kis beteghez.

Ludvig és a kormos kazánfűtő éppen borogatást váltottak.

– Hé, nem úgy kell azt csinálni – förmedt rá az ügyetlenkedőkre. – Így! Látjátok?

– Hát Helén hol van? – kérdeztem, mikor kiértünk.

Megállt, féloldalas fejtartással s gúnyosan tekintett reám. [536]

Nagyon érdekel? – Akkor szaladj fel a harmadik emeletre, s kopogtass be Remetey századoshoz. Egész biztosan onnan fog kiugrani. Nagyon sürgős tennivalója akadt odafönn. No? – s éles nézésével felém vágott.

– Ezt nem tudtam.

– Pedig már Ludvig is tudja.

– És tűri?

– Legfeljebb egyet tehetne: kivághatná Helént az utcára. De erre képtelen, így hát hallgat.

– Magam is észrevettem az utóbbi időben, hogy túl hallgataggá vált.

Közben a kávéházhoz értünk. Barabás nagy kényelmesen telepedett le törzsasztalánál. Majd rákezdte:

– Látod: ilyenek a hadiházasságok. A tacskóférj 22 éves – ő mossa a pelenkát, ő vasalja, a cuclisüvegből megszoptatja a gyereket, ha nagyobbacska, grízpapit kotyvaszt, kiviszi az éjjeliedényt, elmosogat, eltörölget, azután kezet csókol a mamácskának, és bocsánatot kér tőle, amiért nem kísérheti el a randevúra, de hát már elütötte a tizenkettőt, és a hivatalba is be kéne nézni. Eh –legyintett a kezével –, beszéljünk másról!

Vagy nyolcadik napra rá Ludvig felindult arccal ment végig a harmadik emeleten.

– Helén, hol vagy? – kiabálta.

Helén történetesen tényleg takarított, s kidugta fehér fityulás fejét az ablakon.

– Mi az?

– Jer le, Ludvig nagyon beteg.

Helén visszabújt a szobába, letette az asztalra a porolórongyot, odaállt a tükör elé, levette a fehér fityulát a hajáról, és igazgatni kezdte kibomlott fürtjeit.

Ludvig ingerülten belökte az ajtót.

– Mi az? Jössz már?

– Mindjárt – s még egy utolsót igazított a frizuráján.

Ludvig dühösen elkapta a karját, s kemény szorítással kituszkolta. Helén halkan felsikoltott, s karját tapogatva, lehajtott fejjel, szótlanul lefelé indult a lépcsőkön.

Nem ismert rá Ludvigra. Ilyennek még sohasem látta. Szinte félve húzódott össze.

S Ludvig valóban erős változáson ment át. A sok kimerítő szenvedés férfivá érlelte. S ólomszínű, borostás arca valósággal megöregedett.

Mikor leértek a pincébe, érdesen szól reá Helénre.

– Segíts borogatást adni! Hol van az orvosság? Hintőport kérek.

A nyöszörgő gyermeket visszahelyezték ágyába. [537]

A borogatás jót tett. A beteg vagy félórára elaludt. De erősen zihálva, kapkodva lélegzett. Egyszerre elkezdett nyugtalankodni és félrebeszélni.

Helén ölébe ejtett kézzel, mozdulatlanul ült mellette, és messziről érkező nézéssel tekintett reá. Fázós idegenség volt a szemében. Mintha menekülni szeretett volna. De tekintetét nem tudta levenni. Nyomasztó érzés súlyosodott a lelkére, és kényszeríttette, hogy így maradjon.

Ludvig magába roskadva ült a gyermek fejénél.

A kis, láztüzes test egyre jobban hánykolódott. A lázcserepes száj félkábult szavakat nyöszörgött és csurgatott. Olykor azonban rikító élességgel fúródtak bele a csendbe a szószilánkok, hogy újból révületbe hulljanak.

Helén lehajtotta fejét. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Kezével idegesen babrált az ágyneműn.

A kisgyermek ismét motyogni kezdett:

–… a bécsi kis cipőm…

– Mit akarsz vele, Ludvig? – kérdezte föléje hajolva, gyöngéden az apja.

De ő nem hallotta, tovább révedezett:

– … elviszem… (zihálva:) … add ide… megyünk a nagymamához… (nyöszörögve:) … vedd meg… (szinte sikoltva:) anyuka, édes anyuka… ne add oda… a bécsi kis cipőm … apukához … (halt el a hangja.)

Helénből fuldokló zokogás tört fel, s ráborult a gyermekre. Ó, mit vétett neki, hogy úgy magára hagyta, s mint valami kis rabot, lecsukta a hideg, nyirkos pincébe; hogy mint valami kis rongyos, akinek se apja, se anyja, úgy menjen koldulni napsugarat, csak annyit legalább, amennyi beszűrődik a homályos folyosóra.

Csak most érezte fel, hogy mit jelent számára a haldokló gyermek.

Éjjel, mint rendesein, későn érkeztem haza. Talán megállás nélkül mentem volna végig a folyosón, ha nem fullaszt annyira) a homályos csend. Megszoktam, hogy Ludvig ilyenkor még fenn van, s a cipőket keféli. Önkéntelenül hátrafordultam a beugró kuckó felé. A sáros cipők ott sorakoztak, s Ludvig lecsüngő fejjel ült a zsámolyon, és aludt.

Odamentem, és gyöngéd érintéssel felkeltettem.

– Ludvig, miért nem megy már aludni?

Letámogattam a pincébe a teljesen kimerült embert, s megkértem az ébren levő kazánfűtőt, hogy végezze el kivételesen helyette a munkát. Hamar magára kapkodta a ruháit, s velem tartott. Azt újságolta, hogy Helén nagyon beteg, s hogy Barabás már kétszer is lejött délután. [538]

Másnap korán el kellett mennem. Délután pedig nyugtalanul ődöngtem az utcákon. Már napok óta hajtott valami. Menni, elmenni valahová, nagyon messzire – Európán is túlra, valahová Távol-Keletre, valami délsziget–tengeri ültetvényre, ahol mindig kék az ég, és béke van. Elmenni, míg nincs késő.

Nagyon bizonytalanná vált már az élet.

A legtöbben még végezték a munkájukat, mert az emberek zöme nem akarta komolyan elhinni, hogy a Károlyi-kormány átadja a helyét Kun Béláéknak. És mégis mindenki ennek a lehetőségnek gondolatával játszadozott. Mint a kisleány, aki a szerelemmel incselkedik, míg valaki el nem kapja, és le nem teperi.

Mert a legtöbb ember nem szereti a tiszta italt. Vitriolt csepegtet a poharába, hogy karcosabb és izgatóbb legyen.

De a tiszta tekintetű emberek világosan látták a helyzetet. Nincs menekülés! A nagy hajtókerekek utolsót lendültek. A kötelékek mindenütt felbomlottak, a munkások megkezdték a szabotálást, a hivatalnokok órás késésekkel szállingóztak a hivatalokba.

Nem tudom miért, Mackensen tömör mondata jutott eszembe: „Ungarns Dank.” Abból az időből, hogy internálták. Bizony, Úgy éreztem, hogy rimák vagyunk: semmihez sem hűek, és semmit sem veszünk komolyan. Mindent vásárra viszünk, s lelkesedéstől habzó, teli szájjal mindig a divat kocsiját húzzuk, még ha a gyermekeinket is gázoljuk el vele.

„Ungarns Dank”. – Mint összegyűrt, kemény ököl, úgy vágott bele ez a két szó Budapest arcába. De a rima mit sem érzett hisztérikusan hentergett az eladott szürke és fekete októberi mámorában. Jó kocsmárosok ingyen adták hozzá a laboratóriumi méregtörkölyt.

Budapestnek mindent meg kellett próbálnia.

S az „Ungarns Dank” mögött, valahol messze, a bánáti fekete, sáros síkon, szemező, őszi esőben, ott vonult komor hallgatásban Mackensen hadserege. S a trénkocsikon ott lengett hosszan a nehéz vörös, tőrvérű zászló…

Barabással egész nap nem találkoztam. Nem tudtam semmit Ludvigék felől. De hogy éjszaka elhaladtam a pincefolyosó mellett, hegedű hangja szűrődött ki hozzám. Nesztelenül kinyitottam a pinceajtót, s benéztem.

A gyönge félhomályban, az ágyon ülve Ludvigot pillantottam meg. Hegedű fölé hajolt, és egészen halkan Åse halálát játszotta.

A beteg Helén után kutattam. Ott feküdt a gyermek ágyára ráborulva, s időnként el-elcsukló zokogás rázta meg.

Csak a kis beteg hallgatott. [539]

Másnap reggel megtudtam, hogy az őrült Ludvig halott fiának muzsikált.

De akkor már zavaros volt minden. A rend teljesen bomladozóban. Estére eldől az ország sorsa. Estére.

Délutánra hordárt rendeltem a szállodába. A poggyászomat kiküldtem vele a pályaudvarra. Úgy határoztam, hogy még az este elutazom. Hová? Mit tudom én!

Töprengve botorkáltam lefelé a lépcsőkön. Még egyszer be akartam nézni a kis halotthoz.

De a szálloda ajtajában Ludvigot vettem észre. Sötétkék, szállodai ruhája volt rajta, s fején a viaszosvászon-ellenzős, lapos sapka. Az az öltözék, melyben utoljára kisfiát vitte sétálni. Utánasiettem.

S ekkor láttam csak, hogy valamit cipel a karjai között, s magához szorítja. A kis Ludvig koporsója volt.

Elébe kerültem, s arcába néztem. De ő nem ismert fel többé engemet. Csak ment egyenesen előre a koporsóval, mozdulatlan, előre meredt szemmel, végig a körúton, végig a Rákóczi úton, mindig a napsütéses oldalon, mindig szembe a gyönge márciusi nappal – föl, egészen a Gellért-hegyre, még azon is túlra, talán hazája felé, Bécs irányába. Én nem mentem már utána, d& még sokáig magam előtt láttam kék borostás, szomorú arcát s napnyugat felé meredt, mozdulatlan szemeit.