Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Esti harangszó úszott a hodály felett. Édes tarlóvirágszagot hozott vele a szél. Az ugarlásra váró földekről már érezni lehetett az őszt. Azon az estén veszett el az öreg Mihók.

Vacsorábba terítettek éppen az öreg diófa alatt. A kecskelábú asztal felett ősziesen borzongtak az ágak, s a festett tányérok mellé lekoppant az első dió.

– Itt az idő a szedésre – bólongott a gazda –, az öreg készítse ki a dorongokat, holnap leverjük.

Az ám, hová lett az öreg Mihók?

Akkor néztek körül. A lócája üres volt.

A kamrák, pajták, nem adták elő, hiába keresték. A magányos hodály körül csak a puszta lélegzett, s a messzeségben apró fények csillogtak a többi tanyáról.

– Majd előkerül – nyugtatgatták egymást –, vendégségbe tévedt valamerre.

Nem hozta haza az első kakasszó, a második sem. Sem a reggel. Elveszett az öreg Mihók.

„Betyár vér… – sugdosott a tanyai nép – amíg meleg, nem hagy nyugtot”…

Legenda kísérte és növelte meg robusztus alakját a tanyavilágban. Gyerekkorában verték rá a bélyeget, és viselni kellett haláláig. „Betyárivadék”.

Réges-régen, amikor még kis Mihóknak hívták, kelt a híre, hogy Rózsa Sándor az apja. Az anyja akkoriban nem tiltakozott, csak mosolygott a meséken. Sokat ért akkor az ilyen hírnév. Nőttek a földek a kis hodály körül. Szaporodtak, teltek a pajták. Az emberek hadd beszéljenek! Pedig egyedül ő tudta, mi volt az igazság, és mi volt a hazugság abban a szóbeszédben, amely Rózsa Sándorral összekötötte.

Keveseknek mesélt arról a rémséges éjszakáról, amikor ez a kiváltságos ismeretség majdnem az életébe került. Akkor már megvolt a kis Mihók. A karján ringatta azon az, éjszakán. Éjfél felé lehetett. Szokása szerint felkelt, gyertyát gyújtott, hogy magához vegye éhes kicsijét. A hűlő kemence mellé telepedve a parasztszoba sarkában, csendesen dúdolgatva szoptatott. [524]

Fiatal, alig értő, alig gondolkozó gyerekasszony volt. Mit gondolt ő most a tompa, lopva érkező lódobogással, amely a tanyai úton elveszett? Mit tutija ő a mélázó altatgatás közben, hogy mit jelentenek azok a zörejek az udvarán? Hogy a rosszul behúzott függöny mellett gonosz szemek leskelődnek rá. Kettő a lovakat kötötte el az istállóból, és kettő az ablaka alatt állt őrt. Míg ő álomszemekkel, kócosan egy szál szoknyában, gondtalanul dúdolgatott, s az anyák mosolyával játszadozott a kicsijével, addig odakinn egy megátalkodott kéz ablakon keresztül ráfogta a puskáját

A másik, a parancsoló, aki mellette állt, és nézte a gyertya fényénél szoptató fiatalasszonyt; isten tudja, mi szállhatott kérges szívébe: megfogta a társa karját.

– Ne bántsd – dörmögte rekedten –, nem látod, milyen boldog a gyerekével?!

Azt mondták, Rózsa Sándor volt.

Az ablak alatt az összetaposott föld s a lábnyomok árulták el reggel, hogy kik jártak itt. Csodálatos, a hodályból nem hiányzott semmi, és ezután sem veszett el semmi. Elmúlt a különös éjszaka minden rémségével, csak a rekedt hang maradt meg emlékül a fiatalasszonynak, s egy üzenet sokára a szegedi Csillag börtönből.

– Tudjátok meg, hogy az én fiam. Nekem köszönheti az életét.

Ezen az emléken nevelődött fel a Mihók gyerek. „Betyárivadék”. Hiába esküdözött, átkozódott később az anyja, rajta veszett a név.

Különösképp külsőre is hasonlított legendás apjára. Ugyanaz a szúrós, mogorva szem lövellt ki sűrű szemöldöke alól, ugyanazon zömök, tagbaszakadt férfivá emberesedet. Nem lehetett kétség.

– A betyár fia – leskelődtek utána a tanyaiak. – Mi lesz ebből?

Semmi sem. Rossz világ járt akkor reájuk, bealkonyult a betyárokra. Elnyelte őket a szegedi Csillag börtön. Szétszóródtak, meghunyászkodtak e szegénylegények, s perzekutorok szeme függött a pusztai legényeken. Az emberek már nem félték őket, szállást nem adtak. Kis Mihókra nem lett szükség. Nekibúsult, komor gyerek lett belőle, de a légynek sem ártott. Csak az a konok betyárfeje riasztgatott a kemény nyakon, amely sehogy sem illett ebbe a békés világba.

A hírnév felkavarta, kitaszítottá tette a többi legény közt. A munka nem fogta, kapa nem illett a kezébe. Annál inkább a karikás ostor. Ha a nyakába akasztotta, hétszámra nem látták. A pusztán bujdosott étlen-szomjan, megkötözött indulattal a betyárvérrel megátkozott legény, őszön kukoricát sütött, vagy meg[525]bújt a gulya közt, és megszopta a teheneket, ha nagyon éhes volt.

Megkötözve hozatták többször haza a perzekutorokkal. Nem segített rajta. Újra megszökött. A puszta volt a szerelme és az élete. Mit tehettek egyebet az otthoniak, pásztorságra fogták. A saját jószágát őrizte. Tavasztól őszig gulyáskodott. A puszta volt az egyetlen vétke és egyetlen mentsége. Nem szerette az embereket. Fojtogatta a zárt, szobai levegő, más bűne nem volt. Hosszú nyelű kése nem látott egyebet birka vagy malacvérnél.

Nyaranta az aszalódott mezők fanyar lehelete volt az éltetője, télen a zúzmara. Ha otthon volt, sem hált benn a házban. A kazlak tetején aludt az első fagyig. Az becsalta az eresz alá, a szúnyoghálós ágyra. De onnan egy tapodtat sem tovább. Reggelenkint deres párnákon ébredt. Belepte a bajuszát, arcát, az volt a jó. Levágta a földre, ha valaki ponyvát mert dobni a szúnyogháló tetejére.

Senkit nem bántott, senkit meg nem károsított. Mégis kerülték, a világból kimarós emberré tették. Félték a döngő lépéseit, kerülték mogorva szempillantását, s messzebb húzódtak mellőle, ha a kocsmaasztalhoz ült.

Ritkán beszélt ilyenkor, csak ivott. Egymagában, szótlanul, mint egy itt felejtett, ércbe öntött szobor dűlt az öklére az ivó asztalán. Álló három napig tudott így inni, étlenűl. Ritkán látták kocsmában a szélesen elkönyökölő, bús betyárt, de akkor sokáig. Mégsem látszott rajta a sok ital. Talán csak annyira, hogy szélesebben feküdt el az asztalon, vagy hátrább tolta zsíros kalapját á feje tetején.

Nagy hallgatás feküdte meg ilyenkor a betyár lelkét. Ki tudja, a szűkszavúság mögött talán a múltat temette. Nagyon sokat kellett innia, hogy megoldódjon ez a megkötözött nyelv. Akkor sem az embereknek beszélt, hanem magamagának dalolt mélán. Talán a szíve volt a dalban, hogy olyan szépen szólt. A leborított subán a csillagos égre veszve szokhatott rá erre az énekre, hogy annyira áradt belőle a fojtogatott betyárlélek.

Megállt a beszéd a füstös kocsmában, ha a betyár énekelt. Mély, érdes, búsongó hang rezgett fel belőle, melyben benne érződött a puszta minden elfelejtett szépsége.

Elszállott már a daru meg a gólya.
Maga maradt a gulyás meg a gulya.
Magam vagyok kinn a pusztán egyedül.
Rajtam még a jó Isten sem könyörül.

Szótlanul kelt fel utána az asztaltól. Szótlanul fizetett, ha megelégelte a dalt. Kíváncsi szemektől kisérve, senkitől el nem köszönve húzta szemére a kalapját, és ment vissza a pusztára. Nem látták őszig. [526]

Így öregedett meg kitaszított mogorvaságban, festőkézre méltó robusztus alakjával. Megderesedett a konok betyárfej. Megráncosodott a széltől mart, kemény arc. Kivénült a betyár a pusztáról. Hazakerült a gulya mellől a szúnyoghálós ágyra.

Régen nem döngött a lépte, régen nem félték a szavát, csak a mogorvasága lett nagyobb. Úgy látszik, megszokik otthon. Megroggyant lábaival nem való volt gulyáskodásra. Betegeskedett. A régi őszi derek sajogtak a csontjain. Nem sokáig viheti az életet. „Ne haljon meg a pusztán” – gondolták a hozzátartozói. Hazahozták.

Napestig ült szótlanul a ház előtt, vagy hanyatt fekve az ágyán. Mintha semmi köze sem lett volna a szabad ég alattháláshoz, soha nem emlegette. Csak őszönte fogták el nyugtalanságok, mikor hazakerültek téli szállásra a jószágok, s vándormadarak húztak el a hodály felett. Hosszú a tél, hó kerül a pusztára. A tavaszt vajon megéri-e, hogy újra kijárhasson?

Éjszakánként nyugtalanul forgott, magasra polcozott ágyában, s kivesző légzéssel figyelt a messzibe. Ezen a nyárvégen volt a legnyugodtabb, s akkor veszett el.

Nem került elő másnap. Nem került elő harmadnap. A Mihók-hodályon álló hétig sírtak. Keresztül-kasul a határban kutattak utána. Még a Tiszán túl is kerestették. Elnyelte a puszta. Annak a fia volt, úgy látszik, visszavette. Vagy a folyóba veszett, vagy valamelyik árok mélyén hever leütötten? Mindenre gondoltak. Jót, rosszat gondoltak felőle.

A hét végére lelték meg. Messze kint, a puszta ég alatt. Egy téli etetésre hordott szénaasztag tetején vert tanyát, a puha szénába ágyazódva, ahol az eget nézte reggeltől estig.

Étlenűl, legyöngülten, bepiszkolódottan hozták haza kocsin.

– Miért tette? – támadtak reá. – Nem volt kendnek jó dolga itthon??

Lehajtotta a fejét. Különös, fájdalmas - boldog hallgatás viharzott az arcán.

– Miért tette??

– Újra látni akartam a pusztát – tört ki az öreg betyár – meg a csillagos eget… – s elcsuklott, rekedt, beszédhez nem szokott hang úgy tette utána sokára: …még egyszer, utoljára