Mi fehérlik ott a zöld hegytetőn?
Hó az talán, avagy fehér hattyúk?
Ha hó lenne, már elolvadt volna,
Ha hattyúk, már elszállottak volna.
Se nem hó, sem pedig fehér hattyúk,
Hanem Hasan aga sátora az.
Nehéz sebektől betegen fekszik,
Látogatja anyja és testvére;
De felesége szégyenből nem jő.
Mikor már sebéből lassan gyógyult,
Megizente jó feleségének:
,,Ne várj engem fehér palotámba,
Sem a házamba, sem rokonságba.”
Mikor a török nő megértette,
Sokáig töprengett ám felette.
Lovak dobogása hallatszott künn.
Ekkor elfutott Hasan agáné,
Hogy nyakát szegje a vár ablakáról;
Utánaoson a két leánya:
„Térj vissza, kedves, édes, jó anyánk!
Nem Hasan aga ez, a mi apánk,
Hanem bátyád, Pintorović bég.”
Mire visszatért Hasan agáné,
Testvére nyakába borult szegény:
„Oh, testvérem, de nagy szégyen üldöz!
öt gyermekem mellől elűz engem.”
Hallgat a bég, szót sem ejt reája,
Hanem belenyúl selyem zsebébe,
Kiveszi a búcsúzólevelet,
Hogy teljes kárpótlást nyerjen vele,
És hogy visszatérjen az anyjához.
Mikor a török nő átolvasta,
A két fiát homlokon csókolta,
Lányait pedig piros arcukon;
De fiától, aki bölcsőben volt,
Nem tudott sehogysem elválni ő,
Mire bátyja kezeit megfogta, [521]
Alig bírta fiától elvonni,
És maga mellé tette a lóra.
Vele ment a fehér palotába.
A rokonságban kis ideig volt,
Rövid ideig, még egy hétig sem.
Jó török nő, nemes a családja,
Kérik egyre innen is, onnan is,
De legjobban az imotski bíró.
A török nő kéri édes bátyját:
„Az égre, bátyám, ne kívánd tőlem,
Hogy ne szakadjon meg szegény szívem
Árváimat magam előtt látva.”
De a bég erre nem is hederít,
Hanem a bírónak adja szegényt.
Könyörgött a nő a bátyjának,
Hogy írjon egy-két sort minél előbb,
Küldje el az imotski bírónak;
»A leány tégedet szépen köszönt,
És a levélben szépen könyörög:
„Gyűjtsd össze a lakodalmas népet,
És ha majd indulsz a fehér várba,
Hosszú takarót hozz a leánynak,
Ha az aga vára előtt jártok,
Hogy ne láthassa szegény árváit.”
Mikor a levél a bíróhoz ért,
Lakodalmas népet hívott egybe.
A násznépet szedi, megy a lányért.
Szerencsésen érkeztek a lányhoz,
És egészségben tértek meg vele.
Mikor az aga várát elérték,
Két leánya az ablakból nézte,
Mindkét fia kisétált eléje,
És anyjukkal beszédbe eredtek:
„Fordulj be hozzánk, drága jó anyánk,
Hogy mi téged megvendégelhessünk.”
Mikor azt hallá Hasan agáné,
A vőfélyhez fordult, és így szólott:
„Isten veled, násznépem vőfélye,
Állítsd lovamat a vár tövébe,
Hogy ajándékokat adjak nekik.”
Megálltak a lovak a vár alatt.
Gyermekeit megajándékozta:
Minden fiának aranyozott kést,
Lányainak földig érő posztót,
Legkisebb fiának a bölcsőben [522]
Ruhákat küldött egybekötözve.
Mindezt nézi a hős Hasan aga,
És magához hívja mindkét fiát:
„Jertek ide, én szegény árváim!
Ha nem akar kőszívű anyátok
Megkönyörülni most se rajtatok.”
Midőn ezt hallá Hasan agáné,
Fehér arccal leroskadt a földre,
Hullás közben elrepült a lelke,
Nagy bánatában nézve árváit.
Fordította: Polácsi János
Ez a vers 1774-ben jelent meg először Fortio Albert dalmáciai utazása alkalmával, éspedig latin betűkkel, olasz fordításával együtt. Az olasz fordításból készítette Goethe 1789-ben az övét.
A fenti fordításnál Vuk Karadžić „Srpske narodne pjesme” című költeményeskötetének 1846-iki bécsi kiadását használtam. (III. k. 527. old.). |
Fejlesztette: GAS Softwares