Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

A hátam mögött peregtek a szavak Anka ajkairól.

– Oszt hogy megdöglött a pópa malaca, elkapálták az udvar végében, a szemétgödör mellett. Éccaka ásták ki a cigányasszonyok, már egészen tetves volt, s csak úgy mászkált a dögben ki-be, ki-be a sok féreg.

Fontoskodva ráncolta össze a homlokát.

– Három hétig szárították a körmeit a sütőben, míg egészen meg nem szenesedtek, s aztán mozsárban porrá törték. Attól babonázódott meg a Jovo lánya. Haj – tette hozzá elmélázva, csak úgy magának –, a cigányasszonyok tudják a fortélyt.

Fújt egy nagyot, és egy meghatározhatatlan vonalat írt kezével a levegőben. Türelmetlen mozdulatot tettem, mert meglendülő keze hozzáért az enyémhez,

A kocsis hátrafordult, és észre vette a kelletlen mozdulatot vagy talán a kis grimaszt a szájam szélén.

– A szentségedet, nem hallgatsz el mindjárt! – mordult Anka felé, és fenyegetően megpattintotta az ostort. – Mit járatod annyit a kereplődet, mi?

Még egy jó darabig dohogott magában.

– Nincs más dolga a fiatalúrnak, mint hogy a te szószátyár beszéded hallgassa.

S megingatta felém a fejét szinte bocsánatkérően, mintha ő lett volna felelős Anka fecsegéséért.

Egy pillanatra némaságba merültünk, ő pedig megnoszogatta a lovakat.

Pfuj! – adta aztán ki rövid gondolkodás után egy hegyes sercentés formájában a véleményét Ankáról és az egész női nemről.

Mit csináljunk, ha egyszer asszonyoknak teremtette őket az Úristen?

Anka egykedvűen fogadta a helyreutasításokat, s egyáltalán nem látszott megbántottnak.

– Jól van, no – mondta nyugodtan, s az ajkai közé vett egy vékony, elszáradt fűszálat. – Ti, emberek mindent jobban tudtok, mint mi.

Elfordult, mintha csak jelezni akarta volna, hogy az egész dolog többé nem érdekli, s szétvetett karokkal elnyújtózkodott a szénán. Néha-néha felénk vetett egy-egy néma pillantást félig leeresztett szemhéjai alól.

Ott, a megrakott szénásszekér tetején megint hatalmába kerített az a megmagyarázhatatlan érzésállapot, mint mindig, mikor Ankát a közelemben éreztem.

Furcsa gondolatok fogtak el ilyenkor. Valami különös örömet éreztem, ha valaki megbántotta, vagy ha megbánthattam Ankát. Most is sajnáltam, hogy abbamaradt a dolog, s hogy nem vesztek jól össze a kocsis meg Anka. Az ördögbe is, miért nem röpítenek egypár szitkot egymás fejéhez!

Gyűlöltem Ankát?

Nem. Most már határozottan tudom, hogy nem. Más valami volt ez, valami megmagyarázhatatlan. De akkor, mint annyi másszor, úgy éreztem, hogy gyűlölöm őt. Vakon, bután, engesztelhetetlenül, ahogyan csak gyűlölni lehet valakit.

Miért idegesített, ha szólt hozzám? S miért, ha hallgatott? Haragudtam, ha rám nézett, s haragudtam, ha elment mellettem anélkül, hogy rám ejtette volna sötét szemeinek pillantását.

Hiszen soha semmit nem tett ellenem. De akkor miért, miért?

A tanyán nem sok vizet zavartam, és barátságosan éltem az egész tanyai néppel, s leginkább ezért is tűnt fel Ankával szembeni viselkedésem. A maguk egyszerű eszével valami nagy hántolnia t sejthettek a háttérben, s attól fogva Ankának még többet kellett tűrnie.

Mert nem nagyon szerették.

– Hetyke pimasz – mondták. – Miért nem született kisasszonynak, akkor bírna szájaskodni, feleselni.

Pedig cseppet sem volt szájasabb a többi parasztlánynál.

Amint a szállásra jöttem, megkezdődött köztünk az egyoldalú harc.

A gazda szomszédunk volt a városban, és azonkívül valami távoli atyafiság is volt köztünk. Ismert gyerekkoromtól, amikor állandóan az udvarukon lógtam, megbámulva a teheneket, melyeket behoztak eladásra, vagy a kocsit, melyen néha megkocsikáztatott. Most, hogy a munka idejére kiköltözött a tanyára, örömmel fogadta bejelentésemet, hogy én is kimegyek vele.

Nyár volt, meleg, fullasztó nyár. Nem lehetett otthon tanulni, még ha megfeszültem is. A por és zaj helyett csendre és friss levegőre vágytam,

Anka volt az első, aki megérkezésünk után odaszaladt a kocsihoz, hogy segítsen a lerakodásnál. Fiatal testével fürgén behajolt a kocsiba, s mosolyogva vette át kezeimből á holmikat. [514]

– Ejnye, de szép teremtés – mondtam később, amikor elment, s hosszan utánanéztem.

– Az Anka? Igen – mondta közömbösen a kocsis, és tovább vesződött az üléssel.

Később bejött a szobába.

Gyönyörű lány volt. Tökéletesen arányos termete felvehette volna a versenyt akármelyik kisportolt városi lapperével. Csípőit a sok bő ráncú szoknya sem tette szélessé, s karcsú, elegáns vonalai a sok felhalmozott ruhadarab alól is élesen kirajzolódtak. Egész lényén valami ideges nyugtalanság ömlött el, és bársonyos, sima mozdulataiból kiütközött az elfojtott, elpalástolt erotika.

Mindezt csak úgy öntudatlanul, anélkül, hogy jobban rágondoltam volna, állapítottam meg.

Ő nem zavartatta magát. Otthonosan turkált a rendetlen összevisszaságban heverő könyvek között, lapozgatta, forgatta őket, és néha halkan felnevetett.

– Mit nevetsz, te fakutya?

– Milyen sok butaság – mondta elfintorítva az orrát, és kiment a szobából.

– Buta paraszt – mondtam, és magamra is haragudtam, mert titkon igazat adtam neki. Én leemelem a kalapomat a könyvek előtt, aztán jön ő, akinek életében talán összesen három könyv sem volt a kezében, és kijelenti, hogy az egész butaság.

E pillanattól kezdve állandóan Ankába akadtam. Napjában tíszer is megkérdezett, kell-e valami, pedig jól tudta, hogy ha kell, magam elhozom. Eleinte azt gondoltam, hogy ez a városi embernek kijáró udvariasság, később azonban meggyőződtem, hogy ez nem volt az. Anka legfeljebb kötelességtudó volt, de udvarias? Nem, ez merőben ellenkezett volna természetével.

Gondoltam, véget vetek ezeknek a kérdezősködéseknek, mégpedig olyan formában, hogy többé nem is fog az eszébe jutni

Egyszer megint megkérdezte, kell-e víz. Többen járkáltak az udvarban, végezték munkájukat.

– Eredj a pokolba a vizeddel együtt! – mondtam neki vörösen a méregtől és jó hangosan, hogy a többiek is meghallják. Azok kíváncsian és kissé kárörvendően várták, mit fog Anka válaszolni. Gondoltam, hogy majd meghunyászkodva elsomfordál, de nem úgy történt.

Egy lépést tett hátra, izmosan hajlékony testét kissé hátrafeszítette és úgy nézett a szemeim közé. Az ajkán megjelent egy pici, alig észrevehető mosoly. Aztán vállat vont.

– Ha te is velem jössz – mondta mosolyogva, és lassan, riszáló léptekkel megindult az udvar végébe.

Fogaimat csikorgattam tehetetlen dühömben. [515]

– Bestia! – mondtam, és jól becsapva az ajtót, bementem a házba.

Valami keserűség, düh és dac fojtogatott állandóan, ha Anka jutott az eszembe. Megalázni, megalázni, de ügy, hogy sírján. És eme adódott is alkalom.

Délutánra járt az idő, és én az udvarban ültem egy fa alatt. A tikkasztó, virágsorvasztó melegtől kicserepesedtek az ajkaim.

Elkiáltottam magam:

– Anka!

Előbujt valahonnan, s szótlanul megállt előttem. Szemében még ott bujkált a délutáni álom.

– Aludtál?

– Igen.

– Miért?

Anka a buta kérdésre elkezdett kacagni.

– Miért? Hát hogy tudjál mit kérdezni – mondta csúfondárosan.

Átkoztam az ostobaságomat.

– Hozzál vizet! – mondtam kurtán, és nem néztem rá.

– Ott a bögre a szobában, s a víz a kútban – és megint nevetett.

Szó nélkül megindultam a ház felé. De Anka megelőzött.

– Várj! – mondta, és fürgén beszaladt a házba, még mielőtt megakadályozhattam volna.

Megmerítette a bögrét a kútban, s odahozta hozzám.

– Tessék – nyújtotta alázatosan. Az előbbi gúnyosság teljesen eltűnt a hangjából, s helyt adott valami anyáskodó jóindulatnak.

A torkom ki volt száradva, és olyan égető szomjúságot éreztem, mintha napokig nem lett volna egy csepp víz a nyelvemen.

Fogtam a bögrét, és kiöntöttem a vizet a porba. A rögök egy szempillantás alatt felitták.

Rá sem tekintve Ankára, sarkon fordultam. Ó, ha megüthettem volna, hogy kiserkenjen a vér a húsából! Tehetetlen dühömben görcsbe szorultak az ujjaim, hogy alig bírtam őket kiegyenesíteni.

Kiballagtam az útra, és hangosan olvastam a magammal hozott könyvből. Hiába, nem bírtam koncentrálni figyelmemet arra, amit olvastam.

Megpillantottam a kocsist, aki lassan ballagott a földek mellett, s hogy eltereljem gondolataimat, hozzácsatlakoztam.

A szénáért ment ki, s egyúttal vizet is vitt a munkásoknak. Óvatosan körülnéztem, hogy nem-e leselkedik valahol Anka, s nagyot húztam a korsóból.

– Undok nőszemély ez az Anka – mondtam minden összefüggés nélkül, és örültem, hogy ezt elmondhattam valakinek. [516]

Bólintott.

– Az. Nem lehet vele kijönni.

– Hallgatott egy darabig.

– Nem volt ő mindig ilyen kisasszony – törte meg aztán a csendet, és elrúgott egy göröngyöt az útból. – Azóta bolondult meg…

– Azóta?

– Na, igen – mosolyodott el hamiskásan. – Azóta, hogy itt járt az a jegyző vagy mi a csuda.

– Na és? – sürgettem türelmetlenül.

– Tavaly ilyenkor járt itt nálunk, s ő meg az Anka… –és zavartan elhallgatott, mert nem tudta, hogyan folytassa, hogy ne sértse beszédével az érzékeny városi füleket.

– Mondd ki bátran! Miért kertelsz? A szeretője volt, mi?

Bólintott.

– Olyan haja volt, mint neked, gospodare. Szőke, mint a…

Elharapta a szót, nehogy megsértsen a hasonlattal.

– És pápaszeme is volt…

Megtapogattam a szemeim előtt a két domború üvegdarabot. Szőke volt, akárcsak én, és szemüveget viselt, akárcsak én.

A kocsis tovább kutatott az emlékezetében.

– Olyan szép városi ruhákat hordott, mindennap másikat, és finom szivarokat szívott. Te, gospodare nem szivarozol? – csapongott el a témáról.

Nem, én nem szivaroztam. És nem tudom miért, ebben a pillanatban utáltam azokat, akik szivaroznak.

– Hej, de sokat is járkált az az Anka után! Csak ment házról házra, firkáit valamit egy könyvbe, s máris szaladt vissza Ankához. És milyen szépen beszélt vele! Akár egy finom úri kisasszonnyal. Mindig Ankica lelkemnek szólította. Ankica lelkem!

Megvetően köpött.

– Bolond ember volt, hát nem csoda, ha az Ankát is megbolondította. Nem úgy kell az ilyennel bánni, hanem úgy, ahogy te. Lerázni a nyakról, oszt kussolni a sarokban!

– Szép asszony lesz belőle – mondtam, hogy már én is szóljak valamit.

– Szép ám, ha elveszi valaki. Csak nehezen fog olyan akadni. Mert nem olyan lány ez, mint a többi. Láttál te már olyan lányt, kinek nem kell a legény? Neki sohasem járnak az „ablak alá”, a táncba se jár. Az ördög ismeri ki magát rajta. Más lány örül, ha egy kicsit megcsipkedik, ez meg olyan kiabálást csap, ha csak hozzáérnek, hogy összefut a nép.

Legyintett.

– A szőke hajú, az kellene neki.

Csendben lépegettünk. Szegény Anka! Tisztán láttam a tra[517]gédiáját: beleszeretett egy úrforma emberbe, s most ítéltek fölötte. A tanyai társadalom kivetette magából a disszidenst. Akkor azonban nem sajnáltam, sőt inkább valami kárörvendő őröm fogott el. Úgy kell neki! Minek tolja oda a pofáját, ahova nem kell. A kocsis megfogta a karomat.

– Nézd, milyen tiszta az ég! – irt egy kört az ujjával. –Sok angyal fog ma meghalni.

Ránéztem, ő nevetett.

– Persze, ti ezt nem tudjátok. Amennyi csillag lehull, annyi angyal hal meg. S ahány angyal meghal, annyi ember születik a földön.

Nem folytathatta, mert már megérkeztünk az emberekhez. A kocsi már meg volt rakva a friss szénával.

– Na, üljön fel! – invitált fel magához a magasba.

Csendesen poroszkáltak a lovak. A kocsis hallgatott, én pedig nem akartam megtörni a csendet. Talán félúton lehettünk, amikor az egyik dűlőből feltűnt egy integető női alak. Anka volt.

– Bač’ Ivó, vegyen fel! – kiabálta lihegve.

Megállítottuk a lovakat.

– Vigyetek haza engem is – mondta, s már fel is penderült a széna tetejére. Nem érdeklődtünk, hogyan került egyszerre az útra, Ő sem mondta.

Napbarnította arcán ott játszott a délutáni szelíd, jóindulatú mosolygás. Közelebb húzódott hozzám.

– Ugye, nem haragszol? – mondta engesztelően. Odébb húzódtam, és nem válaszoltam.

– Futsz? Miért? Hiszen nem bántalak!

– Futok? Én? Nem fejek én senkitől sem.

Ugyan mit gondol ez a kis szemtelen perszóna? Talán csak nem?…

Elkezdtem kacagni, annyira groteszknek látszott a gondolat.

Anka is nevetett. Azt hitte, hogy a nevetésem a békülékenységemnek jele. Elkezdett csacsogni összevissza mindenféléről.

Amíg rá nem szólt a kocsis.

Attól fogva, hogy leszálltunk, nem láttam többé. A vacsoránál sem jelentkezett.

Asztalbontás után a háziak rögtön aludni tértek, mert másnap már kora hajnalban talpon kellett lenniök. Én ott maradtam a tornácon, a rovátkás, szúette asztalnál, s a pislákoló petróleum-láng mellett a könyvem fölé hajoltam. Kezemben mozgott a ceruza, s mindenféle ákom-bákomot rajzolt a könyv margójára.

Gyönyörű nyári est volt. A kert végét határoló magas törzsű jegenyék áthatolhatatlan falként sötétítettek, s az ágak közül néha világított ki a hold sarlójának ezüstös fénye.

Ó, hányan ülhetnek még ilyenkor a nyári est ködös sötétjé[518]ben, amikor a májusfák alól még csendesen kísért az elmúlt tavasz! Sok ezer lányban most talán parányi fájdalmak szúrnak tüzes sebeket, s valahol talán éppen most hull le egy szó, egy könny, vagy talán egy vers, hogy utat kotorjon egy fiú szívéhez, aki éppúgy vájja az arcát a tenyerébe, mint az a távoli, névtelen ember.

Hallga! Valaki énekel. Lágy melódiába fonódtak a hangok, s aztán megint szerteolvadtak a levegőben. Majd ismét erősödött a hang. Végül már a szavakat is tisztán kivettem. Lelkesedésem teljesen lelohadt, Anka énekelt ott lent, valahol a kertben.

Kezeim ökölbe szorultak. – Hát már este sem hagy nyugton? – cikázott bennem végig a harag. Nem hagy… nem hagy… óh!

Felugrottam székemről, és vakon rohantam a kert felé. Az ágak felsebezték arcom, de én csak rohantam tovább.

Anka ott feküdt a kert végében, a jegenyék alatt, jobban mondva csak ült, fejét félig az ég felé fordítva. Térdeit átkulcsolta barna, izmos karjaival, és énekelt.

Csapzottan, összekarmoltan álltam meg, és elbűvölve ittam be az elébem táruló szépséget. A hold néha, amikor kibújt a fák mögül, egy-egy fénycsóvát vetett Anka arcára. Még sohasem láttam ennyire szépnek. A kendőjét levette, szabadon engedte hajának dús fonatait, s testének minden egyes porcikája élt, mozgott minden egyes lélegzetvételnél.

Hirtelen eszembe jutott, hogy miért is jöttem. Közelebb léptem hozzá, ő felém fordította arcát, de nem hagyta abba az éneklést,.

– Elhallgass, mert!… – rivalltam rá.

Kissé csodálkozva kérdezte:

– Nem szereted, ha énekelek?

– Nem – mondtam durván.

Vállat vont, és elhallgatott. Egy darabig egy helyben álltam.

– Mehetek vissza, elhallgatott – gondoltam, s kis habozás után visszafordultam,

– Hová mész? – kérdezte Anka.

– Mi közöd hozzá?

– Gyere ide – mondta halkan. Dacosan visszafordultam.

– Mit akarsz? Tudod, hogy dolgom van.

– Gyere ide! – mondta hangosabban, és parancsolóan intett.

Melléléptem.

– Gyere, ülj mellém! – és megfogta a kezemet.

– Nem.

– De!

Morogva fél térdre ereszkedtem.

Anka a szemembe nézett, és átfogta a vállamat. [519]

– Gyűlölsz? – mondta csendes szomorúsággal, és közelebb hajolt. Lehelete, mint a forró láva, perzselte arcomat.

– Szeretlek – buggyant ki számon megbékéltem a szó, s hagytam Ankát, hogy húzza maga felé a fejem, mind jobban s mind közelibbre.

Fent a sápadt fényű csillagok halkan permeteztek az égi sugárutakra.