Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. december) 8. szám, 499–576. p.

Korán volt még, és Dezső idegesen mérte végig a várószoba szőnyegét. Rajta kívül még egy sápadt, szőke szlovén nő volt a várószobában, de ő későbben jött, és szerényen, fáradtan, szenvedő lemondással húzódott meg az egyik karosszékben. Dezső izgatott! volt, többször levette szemüvegét, és megtörölte, holott nem is volt homályos, a kis tükörben pedig többször megigazította nyakkendőjét, amely kifogástalanul állt. Alig egy félórája, hogy megérkezett, megmosdott, és rendbe hozta magát. De egész éjjel utazott, jóformán semmit sem aludt, s talán elsősorban ez a csúnya, zakatolós, gonosz árnyékú éjszaka okozta idegességét.

Végre megnyílt a főorvos ajtaja, s Dezső gyorsan belépett. A főorvosnak kitűnő emlékező-tehetsége volt, rögtön felismerte; Dezsőt, pedig csupán kétszer találkozott vele, legutóbb két és fél hónap előtt.

– Nagyon örülök, hogy látom, Kovács úr – kezdte horvátul a szlovének jellegzetes hangsúlyával. – Ön persze érdeklődni jött, hogy Boriska mit csinál? Hát állapota jelenleg elég jó, noha – mint már mondottam – itt egy súlyosabb folyamatról van szó. Amint tudja talán, egy hónappal ezelőtt meg is operáltuk, de ez az operáció nem sikerült teljesen. A mellhártya-összenövéseket akartuk volna a tüdőről leválasztani, de az összenövések nagyon kiterjedtek és makacsok voltak… Most egyelőre várnunk kell, s talán egy-két hónap múlva újabb beavatkozásra határozzuk el magunkat…

A főorvos íróasztalánál ült, és lassan játszadozott egy papírvágó késsel. Kissé kutatott emlékezetében, milyen is Kovács Boriska legutóbbi röntgenképe. Lent három vastag szalag húzza a kavernát… Pendítse már most meg az idegkiirtás gondolatát? Vagy várjon még vele? Még maga sem döntött a műtét szükségességéről, de azért úgy érezte, hogy a műtét elkerülhetetlen lesz…

Kovács Dezső, aki már harmadik éve jogot tanult Zagrebban, kissé elfogódott hangon beszélni kezdett:

– Köszönöm a felvilágosítást, főorvos uram, de én tulajdonképpen egy másik felvilágosításért jöttem… Arról van ugyanis szó, hogy… hogy a mi anyánk már közel három hete halott. Boriska mit sem tud erről, nem mertük neki megírni, s most azért jöttem, hogy ezt a szomorú hírt, ha főorvos úr is megengedi, közöljem vele.

A főorvos letette a papírvágó kést, és kissé eltűnődött. [499]

– Már három hete? És sokáig volt beteg?

– Régi szívbaja volt, de azért fent járt, dolgozott, végezte házi teendőit. Halála hirtelen és teljesen váratlanul jött.

– Azt hiszem, megmondhatja nővérének ezt a szomorú hírt. Tapasztalatom szerint a szanatórium betegei elég jól tűrik a nagylelki csapásokat, és ez érthető is. Annyira eltávolodnak az élettől, érdeklődésük annyira önmaguk felé összpontosul, hogy a külvilág eseményei, örömei, bánatai iránt érzéktelenekké, közönyösekké válnak. Ezzel nem azt mondom, hogy Boriska közönyösen fogja venni anyja halálhírét, de azt se hiszem, hogy ez a hír hatalmas, veszélyes megrázkódtatással járna. Boriska már nyolc vagy kilenc hónapja a szanatórium lakója, ő jól tudja, hogy a |nagy megrázkódtatások helyrehozhatatlan károkkal járnak… A legtöbb beteg önfegyelmezése, élni akarása roppant erős… Minden betegünk tudja, hogy csak hosszas, türelmes, fegyelmezett szanatóriumi élet segíthet állapotán…

– Szóval megmondhatom, főorvos uram?

– Előbb talán készítse elő, beszéljen édesanyjuk súlyos állapotáról, s később levélben vagy sürgönyileg közölje a halálhírt…

Kopogtak. Kovács Dezső felkelt, és meghajtotta magát. Mikor felment Boriskához, még nem tudta, mit fog mondani. Csak el ne árulja magát! Fekete nyakkendőjét a táskájában hagyta. Szóval súlyos beteg… az öreg Roth reménytelennek látja a helyzetet… Zúgó fejjel, nyugtalan szívvel taposta a lépcsőket. Egyszer csak fent volt Boriska szobája előtt.

A 31-es szobában Boriska két asszonnyal lakott. Az egyik Darinka volt, egy šibeniki tanár fiatal felesége, a másik Marica, egy zagrebi kereskedő csendes, kék szemű, jóságos, már nem éppen fiatal asszonya, aki a szoba legrégibb lakója volt, már tizenhárom hónapja hever a szanatórium ágyain.

Dezső keményen kopogott. Torka annyira összeszorult, hogy köszönni se tudott, mikor belépett.

– Dezső! Dezső! – sikoltozott Boriska, ahogy megpillantotta és bátyja nyakába borult. – Már olyan nyugtalan voltam… Nem irtok… Anyánktól már egy hónapja nem kaptam levelet… Már azt hittem, hogy valami baj van…

Dezső zavartan mosolygott, és megigazította szemüvegét:

– Hiszen irtani…

Majd hirtelen Darinkához és Marica asszonyhoz fordult, hogy őket is üdvözölje, Boriska csak most vett e észre bátyjának zavart tekintetét. Pár percnyi társalgás után karon fogta Dezsőt, és kimentek a verandára. Szép, langyos, kora őszi reggel aranylott a fenyvesek és a szanatórium virágos parkja fölött. Jova, a falu bolondja már lent ült egy padon, és várta a betegeket, akik eljátszadoztak vele. Szőrös, mocskos arcát nézte féltett tükrében, úgy látszik, nagyon meg volt elégedve önmagával, s nagyon érdekelhette mocs[500]kos arcának sok apró, förtelmes fintora.

– Mondd, mi történt otthon?

Dezső zavartam és bizonytalanul kezdte:

Megírtam már, hogy anyánk milyen beteg… Az öreg Roth azt mondja, hogy nagyon komoly a baj, a szíve nagyon gyenge…

– És te otthagytad őt ilyen súlyos állapotban? – Boriska hangja kissé kemény volt, tekintete pedig Dezső szemüvegére tapadt, mely kicsinyítve mutatta a tétova szemeket.

– Nekem Zagrebba kellett jönnöm a szigorlatok miatt – hazudta Dezső, és lassan visszatért nyugodtsága. – Anyánk mellett ott van Anna néni és Jancsi. Meghagytam nekik, ha a legkisebb rosszabbodás előadná magát, rögtön sürgönyözzenek. Zagrebben elintéztem a dolgomat, és ezért jöttem hozzád, hogy ezt a szomorú tényállást élőszóval is elmondjam…

–De mi a baj? Hát nem lehet rajta segíteni?

Boriska a hosszú szanatóriumi élet alatt közelebb került az orvostudományhoz, hiszen egész nap betegekről, kezelési módokról és orvosokról beszélgettek. Ha új beteg jött, már ő iá érdeklődött, már ő is fogadta a tétova tekintetű jövevényt. „Kavernád van? Fibrózus folyamatod? Ne félj a kávémétól! Kapsz pneumothoraxot, ha az nem segít, akkor jön a Jacobaeus-műtét, ha még akkor sem esne össze, akkor még exaieresist is kaphatsz… Látod, én már átmentem a Jacobaeuson…”

Az orvosi kifejezések úgy lebegtek a levegőben, mint a Koch-bacilusok. Boriska hamarosan tájékozott, mondhatni otthon lett a sok orvosi szakkifejezésben, sőt a betegségek kórtanát, a tüdőbetegség sokféleségét is kezdte érteni, vagy legalábbis sejteni. Dezső újból megingott, istenem, mit is mondjon hamarosan, Boriskát sohasem lehetett becsapni, mindig éles, eleven esze volt, az orvosi dolgokról pedig minden bizonnyal többet tud, mint ő. Egy pillanatig azt gondolta, hogy legjobb lentié elmondani ügy, ahogy volt.

Hajnalfelé nyöszörgésre ébredt, szokatlan, furcsa, fájdalmas nyöszörgésre, valami kétségbeesett, halk, töredezett segélyhívásra, mire átfutott anyjához. „Nagyon rosszul vagyok, fiam…” – nyögte az anyja, és le-lehunyta a szemét. A homlokán az izzadság gyöngyözött. Dezső a kis Pannit elküldte az orvosért, majd Jancsit költötte fel, és a két fiú ijedten, kócosan, tehetetlenül, a valóságot alig értő szemmel állott az izzadó, ónszínű öregasszony körül. „Boriska!” – suttogta alig hallhatóan az öregasszony. Dezsőt bántotta, hogy anyja most Boriskára gondol, aki rossz tüdejével, elpuhult testével sehogyan se kelhet útra. De a gyöngyöző homlokú beteg nem tágított, folyton Boriskát emlegette egyre türelmetlenebb hangon. „Nem kellene sürgönyözni Boriskáért?” – motyogta Jancsi bamba, álmos arccal. Dezső dühösen, de fojtott hangon támadt öccsére: „Milyen ostobaságot beszélsz! Azt a beteg lányt [501] ide akarod sürgönyözni, hogy az ijedtség meg az utazás teljesen tönkretegye?” Tovább nemigen beszélhetett, mert özvegy Kovácsné furcsán kezdett el pislogni bal szemével. Valami ijesztő és nevetséges volt ebben a féloldali hunyorgatásban. Majd hirtelen szája is mozogni kezdett, meg bal karja, de ez nem tartott sokáig. Két perc múlva özvegy Kovács Istvánné halott volt.

Dezső közben már beszélt. Egészen folyamatosan hazudta, hogy pár nap előtt a topolai orvost is elhívták, mert az öreg Roth pesszimizmusa nyugtalanította őket, ellenben a topolai orvos sem mondott biztatóbbat. „Valami súlyos szívbaj – azt mondta – a szívizom nincs rendben, érelmeszesedés.” Az orvosok sokféle orvosságot írtak, de a mama nem akarja őket bevenni. Minden keserű neki.

Boriska némán lehajtotta fejét, és Dezső elszégyellte magát Milyen nagyszerűen hazudott, zökkenés, fennakadás nélkül, pedig nem is készült erre a borzalmas mesére, amely meghamisítja anyja igazi halálát. Alig figyelt arra, amit mondott, folyton a valóság járt eszében, a friss sírhant, a ragadós, vajsárga göröngyök, a fonnyadt, szétmálló virágok a pár hetes sir hátán, és lent a koporsó a fekete ruhás öregasszonnyal. Mégis milyen folyékonyan ment minden!

Péter, a szanatórium öreg, szederjes arcú szolgája nyitott be a verandára.

– Kovács kisasszony, kilenc órakor röntgenre!

– Akkor sietnem kell! Várj itt, Dezső, amíg visszajövök.

Boriska bement a szobájába, Dezső lenézett a parkba. Betegek őgyelegtek a padok körül lustán, fáradtan, a tétlenség céltalan lépéseivel. Jova körül derűs csoport gyűrűzött.

– Kit látsz a tükörben? – kiabáltak a bolondra.

Jova csak vigyorgott, és nézte szőrös, szutykos arcát. Végre megszólalt:

– Az öcsémet! Az öcsémet!

Minden reggel ezt kérdezték tőle, és mindéin reggel ezt felelte rá. És majdnem minden reggel az egyik fürgébb járású beteg kikapta Jova kezéből a tükröt, és elszaladt vele. Jova kétségbeesetten kacsázott a tolvaj után lötyögős nadrágjában, csámpás csónakcipőiben, de azért sohasem botlott meg. A tolvaj hamar továbbadta a tükröt, s így Jova hiába kereste annál, aki ellopta. Ekkor hirtelen egy másik betegnél csillant fel a tükör, Jova utánakapott, de most az szaladt el, és adta tovább a bolond tükrét. Így tartott ez a kergetődző játék sokszor félórákig is, amikor a tükör ismét visszakerült tulajdonosához.

Dezső figyelmesen nézte ezt a groteszk, chaeplines játékot, amikor Marica asszony jelent meg a verandán.

– Mi történt maguknál? – érdeklődött a zagrebi asszony. –Talán csak nincs baj? [502]

– De igen – szólt Dezső nagyon egyszerűen. – Meghalt az anyánk.

Olyan jólesett végre őszintének lennie a sok hazugság után, de Marica asszony ijedt, izgatott tekintettel fogadta ezt a hírt. Halkabbra fogta hangját, és úgy kérdezte:

– De Boriskának nem mondta meg?

Dezső megrázta a fejét. Marica asszony leültette Dezsőt, és részletesen kikérdezte, hogyan történt a dolog, s mik a tervei Boriskát illetőleg. Azt hiszi, Boriskára rettenetes hatással lesz a hír, hiszen neki az anyja volt mindene: támasza, vigasza, reménye. A beteg emberek rendszerint túlértékelik azokat, akiknek szeretetére, segítségére számítanak. De talán egy anyát nem is lehel túlértékelni… Marica okosan beszélt, és úgy látszott, teljesen együtt érez Boriskával. Azok közé a puha, meleg, megértő zsidóasszonyok közé tartozott, akik mindjárt az első találkozáskor azt az érzést keltik, mintha régi, meghitt, azonos érzésvilágú ismerősök lennének.

Nemsokára Darinka is kijött, és a többi betegek is elfoglalták helyüket a nyugvóágyakon. Darinkának Marica asszony suttogta el a hírt, aki riasztó, tanácstalan szemekkel nézett ide-oda. Borzasztó! Mit fognak most csinálni? Marica azt a tanácsot adta, hogy Dezső menjen a postára, írasson egy sürgönyt magának, amelyben öccse rögtön hazahívja. Délután ismét jöjjön el, mutassa meg a sürgönyt Boriskának, és este utazzon haza. Hazulról pedig rögtön sürgönyözze meg a halálhírt, nehogy Boriska sokáig bizonytalanságban maradjon. Akármilyen rettenetes is lesz ez a sürgöny, mégsem lesz váratlan, s így okozza talán a legkisebb megrázkódtatást.

Boriska hamarosan visszatért, és Marica asszony úgy, mint mindig, most is szóval tartotta a társaságot. Az alorvos szigorúságáról beszélt hátborzongató történeteket, hogyan őrködik a házirend betartása és a szanatóriumi erkölcsök felett. Boriska kedvetlennek látszott, de azért elmosolyodott. Marica asszonynak egyik nővére Suboticán van férjnél, azelőtt sokat volt nála, és megtanult néhány magyar szót. Marica magyar beszéde mindig viharos derültséget keltett, oly szellemesein labdázott, játszadozott a magyar szavakkal, mintha jelentésüket is tudná. Ez a játék nemcsak Boriskát mulattatta, akit a zagyva értelmetlenség is szórakoztatott, hanem a többieket is, akik egy szót sem tudtak magyarul. Megtörtént, hogy Boriska is sokszor magyarra fordította a beszédet nemcsak azért, mert megunta a horvát és német szavak közötti bukdácsolást, hanem azért is, mert valóban azt hitte, hogy Marica ért magyarul. Marica asszony valóban nyelvtehetség volt, magyar szókincse szinte napról napra szaporodott, és játéka a magyar szavakkal egyre mulatságosabb, színesebb lett. Darinka asszony lelkes olasz felkiáltásokkal fűszerezte Marica magyar beszédét, amire a [503] sarokban egy beogradi kisasszony francia gyermekverseket kezdett el szavalni. Mindenki túl akarta kiabálná a másikat, végül is az egész bábeli nyelvzavar hatalmas hahotában oldódott fel.

Marica kísérlete a magyar beszéddel ez alkalommal sikertelen volt. A verandán mindenki tudta már a gyászhírt, csak Boriska nem. Darinka úgy tett, mintha olvasásba merült volna, a vékony hangú beogradi kisasszony valami színes kendőt horgolt különös buzgalommal, de Boriska fiatal, pajkos tobzódását is megdermesztette már a gond, mint mezei egerek játékát az ölyv egyre növekvő árnyéka.

Különben is már az orvosi vizit ideje következett, s ilyenkor a betegek olyan engedelmesek voltak, mint kicsi óvodások. Ilyenkor mindenki a házirend szigorú szabályai szerint viselkedett, sehol sem hallatszott több kacagás, hangos beszéd, nem csattogott a kártya, a gramofonok sem pattogták, prüszkölték az unalomig ismert foxtrottokat. Ez a vizit előtti csend sokban hasonlatos volt a főigazgatói látogatásokhoz, amikor a tanulók és a tanárok egyformán drukkoltak, és nyugtalan, szorongó szívvel várták az ajtónyílást.

Dezső ekkor már tűnődve sétált a lankás hegyi úton a kis gostilna felé, ahol reggel megszállt. Így hát nem fog itt aludni, délután megmutatja a hamis sürgönyt, este pedig megint vonatra ül, hogy visszautazzon „nagybeteg” anyjához. Fáradt volt, fejében még az éjjeli vonat kába kattogása zúgott, s egyszerre csak azt vette észre, hogy maga is hinni kezdi a hazugságot: a még mindig élő anyát, aki izzadt homlokkal, merev, szürke arccal őt várja. Talán Boriska után fog kérdezősködni, ha hazaérkezik. Azt is megkérdezi, hogy hozott-e szennyest, mert holnap jön a Mari, és kimossa. „Szólj Panninak, hogy hozza be a teádat!” Szinte tisztán hallotta anyja hangját. Talán már nem is fekszik az ágyban, talán már fenn járkál, biztosan a konyhában főzi az ebédet, sima, fehér haja, öreg, foltos, fakó-fekete köténye beissza a zsír- meg a hagymaszagot… most kinyitja a sporhert ajtaját, melyről már levált a fogantyú, és vörös, eres kezével a tűzre rak…

Dezső már a kis gostilna ágyán feküdt, s hamarosan elaludt abban az édes, furcsa hitben, hogy nem történt semmi, s hogy holnap reggel odahaza várni fogja az anyja. Álmában is otthon járt, a kertben, néhány érett körtét talált az egyik fán, s bevitte anyjához. Jancsi mindjárt beleharapott egyikbe. Anyja feddőleg nézett Jancsira. „Boriskára nem is gondolsz? Hogy örülne szegény, ha kapna néhány hazai körtét.” „Csomagold be őket, anyám, én holnap úgyis Boriskához megyek – mondja Dezső. Sürgönyt kaptam, hogy utazzak.” „Sürgönyt? – kérdezte gyanakodva az anyja. – Hol van az a sürgöny? Én is veled megyek… Én is veled megyek!” Szemében furcsa aggódás vibrált, és kék fényű [504] könnyek csillogtak. „Még egyszer látni akarom a lányomat! Az én Boriskámat!” Kovácsné hangosan sírt és jajveszékelt…

Négy óra után Dezső a postahivatalban gondosan és készségesen kiállított sürgönnyel ismét felment Boriskához. Marica és Darinka feltűnően tapintatosak voltak, mindjárt egyedül hagyták a testvérpárt.

– Sürgönyt kaptam hazulról – kezdte elszántan Dezső. – Jancsi sürgönyzi, hogy anyánk megint rosszabbul van…

Boriska a sürgöny után kapott. Pár percig szótlanul bámulta a súlyos szavakat, azután nyugodtan kérdezte:

– Szóval ma este utazol?

– Igen.

– Gyerünk le a parkba vagy valamelyik erdei útra… Itt zavarhatnának… Szeretnék nyugodtan beszélni veled.

Felkapta a kabátját, belekarolt bátyjába, és lassan lementek a parkba. Nyűgös, kínos dolog volt, hogy az ismerősök köszöntek és kérdezősködtek. Végre egy hűvös erdei útra tértek, ahol már nem találkoztak betegekkel. A nyirkos, friss avarnak, a buja kis erdei virágoknak édes, lágy illata pihegett az őszi erdőben, lent pedig patakok csobogtak duruzsoló egyhangúsággal. Leültek egy padra, de nem tudták elkezdeni a beszédet. A hideg csend szinte fojtogatta torkukat. Végül is Boriska kezdte el nagyon halkan:

– Ez borzasztó, Dezső… Te most hazamész, és én nem mehetek veled.

Valaki kaszával suhintott a bükkösök között, és a riadt falevelek engedelmesen hullottak le az útra.

– Anyánk meg fog halni… Tudom… És én nem fogom látni többet.

Dezső kellemetlenül érezte magát. Hazudjon? Már szinte becstelenségnek tartotta a hazugságot, de hiszen minden vigasz hazugság. Nehezen indult a beszéd.

– Nézd, Boriska, te most beteg vagy, s neked csak egy célod lehet: ismét meggyógyulni. Ez az utazás talán mindent lerombolna, amit eddig a hosszas gyógykezelés nagy nehezen felépített. Te ezt jól tudod, jobban mint én. Belátom, hogy milyen rettenetes most itt lenned, mikor tudod, hogy anyánk súlyos betegen fekszik otthon, de te jól tudod, hogy a te jelenléted még nem hozhat gyógyulást anyánknak, viszont az utazás, az izgalmak kockára teszik az eddig elért eredményeiket sőt a teljes gyógyulás lehetőségét is… Ezért, Boriskám, te elmész szépen a kápolnába, anyánkra gondolsz, imádkozol érte, és mindig vele vagy.

Boriska nem tudott sírni. Arca néha meg-megrándult, keze is finoman remegett, hangján érezni lehetett a túlfeszült idegállapotot, valami furcsa szárazság volt a hangjában, s ez a belső szárazság felszítta könnyeit is. Kínos gátlások meg a beidegződött szanatóriumi fegyelem késleltették a könnyek kitörését. Nagyon kelle[505]metlen volt ez a faszült fojtogatás, de feloldódni nem tudó idegállapot, még testi rosszulléttel is járt: kínos fejnyomással, émelygéssel, sajgó izomrándulásokkal.

Dezső csak beszélt vontatottan, minden meggyőződés nélkül… Hogy talán még minden rendbe jön, hiszen a szívbetegségek kiszámíthatatlanok, az öreg Pali bácsi, a nyugalmazott százados már vagy .negyven éve szívbajos, azért is nyugdíjazták, az orvosok mind lemondtak róla, és még mindig él. Mindenap maga megy a mészárszékbe…

Olyan szép volt az őszi erdő. Az egyik fenyőn fekete mókus hancúrozott. Mulatságos, villámgyors ugrásokkal hol itt, hol ott termett, átugrott a szilfákra, a bükkösökre, letörte a tar ágacskákat, néha játékosan lóbálta magát, majd lecsúszott a fenyő sudaras törzsén, hogy hirtelen megálljon valahol, és átvesse magát egy csábító bükkfaágra.

– Sok mókus van itt? – kérdezte szelíd mosollyal Dezső

– Elég sok. Kedves állatok… El tudom nézni őket… – felelte Boriska fakó hangján, és úgy érezte, mintha gombóc lenne a torkában.

A mókus egyre merészebb mutatványokat végzett, mintha csakugyan szórakoztatni akarta volna a padon ülőket. A fojtogatós hangulat enyhülni kezdett, még Boriska arcára is szelíd derűt csalt ez a virgonc, lompos farkú légtornász. Alföldi emberek sokáig elbámészkodnak ezeken a hegyvidéki furcsaságokon, sőt maga az erdő varázsa is élénkebben hat rájuk. A két szomorú bácskai lélek észre sem vette az idő múlását. Mintha sötétedett volna Dezső órájához kapott:

– Már háromnegyed hat! Hatkor jön az autó. Isten veled, Boriskám! Sietnem kell.

Boriska szenvedélyesen átölelte bátyját a búcsúzásnál. Ott szerette volna fogni, mert ijedve gondolt a rettenetes egyedüllétre. Egyedül lenni a borzalmas bizonytalansággal, a halál kikerülhetetlen gondolatával. Talán már meg is halt, talán holnap…

– Ha még élve találod… csókold meg, és mondd… hogy mindig vele vagyok…

Dezső a széteső hullára gondolt ott, a bácskai temetőben, és könnyen megborzongott.

– Csak bátorság és okosság, Boriska! Tálain nem is olyanveszélyes anyánk helyzete …

Boriska lekísérte bátyját az országútig, azután sietve, lihegve visszatért. Szemei szárazak maradtak. A járás nagyon nehezein ment, különösen a lépcsőmászás. Alig kapott levegőt, mire szobájába ért. Levetette magát az ágyra, és hőmérőjét bedugta a szájába. A mérés alatt rendszerint olvasni szokott, de most csak a mennyezetet nézte mereven, zúgó, kába fejjel.

– Meddig méred magad? – kérdezte Marica asszony. – [506] Már húsz percig van a szádban a hőmérő.

Boriska kivette: 38.8. Ilyen sok talán sose volt, még az operáció után sem. Csendesen levetkőzött és lefeküdt. A borzongás csiklandozta, ostorozta, de Boriska alig vett tudomást róla. Marica aggódó arccal élcelődött, kis mosolyt, kurta fejbiccentést várt, azonban mindhiába. Boriska merev, csúnya arcával a mennyezet felé fordult, és néma maradt.

Úgy érezte, hogy fejében valami a pattanásig megfeszül. Valaminek történni kell, talán hányni fog, talán vért fog köpni, talán záporozó zokogásba fog kitörni. Valaminek történnie kell, mert nem bírja tovább ezt a feszülést, így múlt el az éjjel, de a feszülés nem engedett. Néha anyja jött oda ágyához, hideg vizeit hozott a mos dó tálban, hogy borogatást tegyen a fejére, máskor

Dezső állt mellette, és csitítgatta: „mindjárt meg fog halni… ne élj, majd imádkozni fogsz a kápolnában…

Reggelre esett a láz, az osztályos orvos megveregette Boriska arcát, és mosolyogva mondta:

– Csak nyugodtan, Boriska! Szép nyugodtan ki fog feküdni a verandára, és nézni fogja, hogy milyen szépen síit a nap… Szép az ősz, Boriska. Ugye?

Boriska mosolyogni próbált. Marica anyáskodva öltöztette, majd kivezette a verandára. Közben beszélt, csacsogott, s Boriska meg-megsimogatta fejét, mikor becsomagolta a takaróba. Mégis csak jó, hogy szeretik, hogy babusgatják, hogy így törődnek vele itt, az idegenben. Ez megható dolog, sírásra késztető, csak az a rettenetes, hogy nem tud sírni.

Darinka is segíteni akart valamit, s Boriska ekkor vette észre, hogy a dalmát asszonynak milyen vörösek a szemei. Darinka zavartan ajánlkozott, hogy egy vállkendőt is hoz, mert kissé hűvös van. Boriska megköszönte, és kérte, hogy ne fáradjon, hiszen nem fázik. Meg akarta kérdezni, hogy mi bántja, de nem volt ereje hozzák Marica észrevette Boriska nyugtalan, csodálkozó tekintetét

– Ne nézz úgy rá, az urától kapott levelet, azért sir. Már megint a régi nóta: a tanár úr nagyon féltékeny, mióta Darinka megírta, hogy a főorvos nagyon kedves hozzá, és külön is megvizsgálta.

Darinka nagyon szomorúan mosolygott. Boriska érezte, hogy be akarják csapni, ez nem lehet igaz, a posta csak tíz óra tájban jön… De miért sír akkor Darinka? Éjjel hallott valami suttogást, de semmit sem értett belőle. Talán róla beszéltek, őt sajnálták? De sokkal fáradtabb volt, a fojtogató nyomás is kábította, s így nem tudott a dolgok nyitjára jönni.

Így múlt el a nap, 3 négy óra tájban végre bejött Lojzek, a félkezű postás, aki a háború alatt Pesten is járt, s ott megtanult néhány magyar szót.

– Alászolgája! Boriska kisasszony. Telegram jönni. [507]

Boriska nyugodtan aláírta a vényt. Darinka sietve, riadt tekintettel kiszökött a verandáról, Marica asszony pedig a korláthoz ment, és lenézett a parkba, amelyen keresztül két apácai sietett a mosoda felé. A kertész új krizantémokat ültetett a kenek ágyásokba. Messze az országúton egy motorbicikli pufogott, és kúszott fel a hegyinek. Ez biztosan Lovrenc doktor! Fent a harmadik emeleti verandán megszólalt a gramofon. Pár napja mindig ugyanazt a fox-trottot játszotta az a dalmát kisasszony, aki már két éve a szanatórium lakója. Mi is a címe? Sweet and lovely… vagy tálan Sweet and charming… ilyesvalami.

Boriska elolvasta a sürgönyt, és letette a takaróra. Végre Marica megfordult, és nagy, kérdő, nyugtalan szemekkel nézett a sürgönyre.

– Mi az?

Boriska némán odanyújtotta neki a sürgönyt. Eszébe se jutott, hogy a sürgönynek magyar a szövege, s így Marica nemigen értheti. Marica halkan kérdezte, mintha választ se várna:

– Meghalt?

Boriska bólintott, és meredten maga elé nézett. Marica végigsimította a magyar lány kemény, szőke haját, és alig tudta visszatartani kitörni készülő sírását. Jól ismerte Boriska viszonyait, tudta, hogy most ez a csúnya, beteg lány teljesen árva. Nincsen már otthona… Azt is tudta, hogy mellhártya-összenövések miatt a kaverna nem fog zárulni… Mit is fog kezdeni ez a beteg lány anya és apa nélkül? Itt a szanatóriumban idegen, otthon idegen…

Fojtogatós csend terpeszkedett a verandán. Milyen rettenetes is ez az élet!

Egyszerre csak Jovica, a fiatal Novi Sad-i tengerészhadnagy jelent meg az ajtóban, aki többször fel szokta keresni Boriskát, mint földit. Noha Jovica sohasem járt magyar iskolába, mégis jól beszélt magyarul. Ennek oka nemcsak az volt, hogy gyermekkorában mindig magyar szomszédai és magyar játszótársai voltak, hanem az is, hogy eddig jóformán csakis magyar lányoknak udvarolt. Boriska nem volt szép, kemény vonásai, makrancos, szőke haja és mosolygáshoz kibukkanó felső metszőfogai nem tették csinos jelenséggé, a tengerészhadnagy mégis úgy találta, hogy benne iá megtalálható az a titkos varázs, amelynek eredete talán ősrégi, ázsiai szerelmi kultuszokból magyarázható. Jovica legalábbis így hitte, s csökönyösen tűrte barátainak gúnyolódását, magyaronvádjait. Mindig derűs volt, és nagyon kellemes meg szellemes társalgó.

– Na, mi az? – kérdezte elpusztíthatatlan mosolyával. –Családi jelenet? Féltékenység? A három istennő talán összeveszett Párizs almáján?

– Ó, semmi – mosolygott Boriska. – Üljön csak le!

Marica kissé hátrament, inteni akart a hadnagynak, hogy [508] hagyja most Boriskát, de a hadnagy mindjárt egy vidám történetbe fogott, szobatársának, a mamlasz pančevói kereskedőnek tegnap esti kalandját beszélte el. A kereskedő tegnap este kilenc órakor egy ízléses csomagot készített, virágot is tűzött tetejébe, és spárgán leengedte az első emeleti ablak elé. Ott egy csinos, szkopjei asszony lakik, meg egy požarevaci tanítónő. Mikor azok a csomagot észrevették, természetesen mindjárt utánanyúltak, de a kereskedő ilyenkor röhögve felrántotta a skatulyát, mint az éhező Tantalosz körtéit az istenek. Persze nevetés, sikoltozás kísérte ezt a játékot az első emeletről iá. Egyszer csak az alorvos dörgő hangja hallatszott a folyosón. A kereskedő ijedt patkány módjára bebújt az ágyba, s az ablakra erősített csomagot továbbra is lógni hagyta. A hölgyek így nyugodtan kivehették a három duchesse körtét a skatulyából, de ezzel még nincs vége. A begyulladt kereskedő, mikor már azt hitte, hogy elmúlt a veszedelem, ismét kibújt az ágyból, hogy megnézze, mi van a skatulyával. Fel akarja húzni, de érzi, hogy nehezebb, mint mikor leengedte….

Marica már eltűnt a verandáról, és úgy látszott, mintha Boriskát szórakoztatta volna Jovica elbeszélése, vagy csupán a magyar szó esett jól. Mással nem is volt alkalma anyanyelvén beszélni. Fejében a tegnap óta tartó feszülés alig engedett valamit, az anyanyelv könnyen folyó árja mégis megkönnyítette a szavak és gondolatok kapcsolódását.

– Nem akarja megnézni az új képeket? – szólalt meg hirtelen Marica asszony az ajtóban. – Azokat, amiket még a bledi kirándulásról csináltam.

A hadnagy zavarban volt: Marica hívja, Boriska nem marasztalja, még a történet végére sem kíváncsi… itt történt valami. Felállt, Boriskának azt mondta, hogy még visszajön. Persze nem jött vissza, mert Marica tudomására adta a gyászhírt.

Boriska egyedül maradt. Az órák lassan kúsztak el a kihalt veranda felett. Marica minden látogatót elküldött, már a folyosón lesbe állt, nehogy valaki Boriskát zavarni merje. Darinka asszony a szobában ült, nagyokat sóhajtott, néha könnybe lábadtak szemei, és hat órakor 37.5-öt mért. Fent, a harmadik emeleti verandán a dalmát kisasszony állandóan húzogatta gramofonját, és forgatta a kopott, csömörlős slágereket.

Boriska úgy érezte, hogy most már mindennek vége. Nagy céltalanság ásított feléje a lassan boruló őszi délutánból. Mit keres ő még ebben az életben ilyen árván, elhagyottan, betegen? Nincs már senkije sem, aki becézné, babusgatná, pedig neki erre van szüksége, enélkül el se tudja képzelni az életet. Ő küzdjön, harcoljon beteg, elpusztult szervezetével, érzékeny, fáradt lelkületével? Végre este lett, és Boriska bement a szobába. Darinka és Marica nem beszeltek hozzá, de csupa aggodalom, segíteni akarás [509] volt az arcuk. Boriskának azonban nem kellett semmi. Merev arccal, zúgó, feszülő fejjel, homlokába hulló hajjal ült ágya szélén, és a fehér, szanatóriumi fal árnyékait nézte, ki tudja meddig, lázát nem mérte. Minek?

Egyszerre felugrott, és felnyitotta szekrényét. Sokáig nézte ruháit, majd fehérneműje között kutatott. Végre talált egy fekete selyemkendőt, melyet még anyja adott neki, mielőtt a szanatóriumba jött volna, hogy télikabátja alatt, a nyaka körül viselje. Ez volt az egyetlen fekete darab az egész szekrényben.

– Feküdj le, Boriska! – szólalt meg Marica asszony az ágyból.

Ekkor vette csak észre, hogy társnői már az ágyban feküsznek. Marica asszony éjjeli szekrényén az óra már fél tízet mutatott. Kint is már minden csendes volt.

– Mindjárt lefekszem…

Szomjas volt. Mohón nyúlt az éjjeliszekrényen álló tejescsésze után. Jóformán semmit se evett aznap. Marica boldogan nézte, mint hörpinti le tejét. Hamarosan levetkőzött, lefeküdt, és Marica eloltotta a villanyt. Aludni azonban senki sem tudott, a halott anya eljött abból a sivár, bácskai temetőből, s most ott állt, járkált, sóhajtozott és hallgatott a sötét szobában.

Boriska lassan felkelt, és halkan felöltözött. A két asszony lélegzetvisszafojtva figyelte a történendőket. Boriska fejét gondosan bekötötte azzal a fekete kendővel, amit az asztalra készített, felvette kabátját, és puha házicipőjében kiosont a verandára. Árnyéka olyan volt, mint valami öreg parasztasszonyé. Marica riadtan felült, Darinka egész testében remegett.

– Ez még kárt tesz magában… Meglátod!

Boriska rákönyökölt a veranda korlátjára. Ha leugorna, különösebb baja nem történne, hiszen lent puha a pázsit, és a két emelet még biztos lábtörést sem jelent. Talán kötél? De honnan? Revolver? Jovicának van egy, egyszer meg is mutatta, ő biztosan ideadná… Vagy lopjon Cecília nővértől egy üveg morfiumot? Este, mikor a nővér vacsorázni megy, többször nyitva hagyja a kis ambulancia ajtaját. Az üvegekre rá van írva a gyógyszer neve… Nem tévedne… Ez lennie a legjobb.

Ó, ha anyja tudná, hogy most mire gondol! Vagy talán tudja is, és most fejét rázza, sima, ősz fejét: »Boriska, Boriska!…« De hiszen anyja nincs többé, minek hát tovább? Kinek fontos az ő élete?

Mikor tavaly karácsony előtt az első tüdővérzése volt, az öregasszony maga ment a kútra, és folyton hozta a jeges vizet a borogatáshoz. Didergős éjszaka volt, Dezső nem volt otthon, Pista a patikába ment az öreg Roth receptjével… Az öregasszony kissé nehezen zihált a hidegtől, a vízhordástól, az izgalmaktól. – Ki tudja? De kemény, nagy hittel mondta, mikor lánya homlokára tette dologban eldurvult, vörös kezét: [510]

– Ne félj, lányom, majd meggyógyulsz. Az Isten majd megsegít.

Mindenét odaadta volna lánya egészségéért. És most Boriskának minden szeszélyes, sértő, goromba szava eszébe jutott, amit valaha anyjának mondott. Milyen türelmetlen, milyen igaztalan volt ezzel a jóságos öregasszonnyal, mikor nem tudta beállítani a rádiót, mikor nehéz, kozmás szagokat hozott be maszatos, öreg kötényével vagy szakadt berlinerkendőjével a konyhából, mikor a fiúk szobájában sohasem találta meg azt a könyvet, amelyet éppen olvasni szeretett volna, vagy mikor nyájasan marasztalta a kellemetlen és amúgy is nehezen távozó látogatókat.

– Anyám! Édes, jó anyám!

Mintha valaki torkon ragadta volna. Ide-oda tántorgott, fulladozott, majd levetette magát az egyik heverőre. Marica ott állt a folyosó sarkában, és dideregve várta, mi fog történni. Boriska még félóráig vergődött, tipegett, jajgatott, hápogott, és suttogta a furcsa magyar szavakat. Végre elfogta a zokogás, fejét befúrta a párnába, és válla szaporán rángatódzott. Agyában mintha enyhült volna az abroncsszerű feszülés, de ez a lazulás nemsokára valami zuhanáshoz kezdett hasonlítani, valami lassú, majd egyre gyorsuló süppedéshez. Mintha egyre sötétedő, feketedő talajtalanságba csúszna, zuhanna. Mi akadályozza meg ebben a zuhanásban? Milyen szálak kötik még az élethez? Mi célja lehet árva, beteg, munkátlan és terméketlen életének?

– Utánad akarok menni! – sírta, mint egykoron, gyerekkorában, mikor nem vitték el a piacra vagy a nagyboltosék lakodalmára.

Igaz, van két fivére, jó fiúk, akik azonban mégiscsak saját útjukat járják. Ostobaság lenne tőlük megértést várni, kegyetlenség lenne odaadó támogatásukat követelni, mikor oly nehéz ma az élet, a tanulás, az állásszerzés. Mindegyiknek szüksége van örökségrészére, hiszen nem is sok esik egyre, ő sem hiszi, hogy vagyonrésze elegendő lenne arra, hogy hátralevő éveit szanatóriumban töltse. De akkor hol és hogyan éljen? Kinek a segítségét kérje? És miért nyújtani meddő, céltalan életét?

– Édes, jó anyuskám… Utánad akarok menni…

Marica megnyugodva ment vissza a szobába. Darinka riadtan pattant fel:

– Mi az?

– Most már nyugodt… Már sir… Végre tud sírni. Ez hiányzott szegénynek.

Az asszonyok megnyugodtak. Éjfélre járt már az idő.

A közeli faluban megkongatták a harangokat. Szombatról vasárnapra virradó éjjel volt, s a vasárnap első órájában rendszerint megkondultak a kis szlovén templomok harangjai. Az égbolt csupa csillag volt, a mosoda előtt sárgán, csúnyán virrasztott a villany. Boriska felfigyelt. A „harangok kiabáltak, kopogtak, zúg[511]tak, záporoztak. Mintha temetnének valakit. Olyan furcsa, olyan csodálatos, olyan hatalmas volt ez a harangszó ebben a hűvös, békés, csillagsugáros éjszakában. A szanatórium csendes és sötét, csupán annak a szerencsétlen szlovén mérnöknek szobájában ég a villany, akinek már csak napjai vannak. Mindig vérzik…

Milyen csodálatosan remegnek a csillagok. Talán odaszáll a lélek a halál után. Egyszer olvasott egy könyvet valami asztráltestekről. Most eszébe jutott, milyen, hévvel magyarázta, bizonygatta a könyv szerzője a lélek halhatatlanságát… Ki tudja, mi van a halál után?

Csillagok, végtelen távolságok, elképzelhetetlen messzeségek… Isten… élet… halál… örökkévalóság… Mikor Rómában járt, egy szép homlokú magyar szerzetes, aki a zarándokokat vezette, Michelangelo Mózes szobra előtt arról beszélt, hogy a nagy művészek azért alkotnak halhatatlan műveket, mert Isten nekik is ad az ő halhatatlanságából… Olyan egyszerűen és sejtelmesein hangzottak ezek a, szavak ott, a San Pietro in Vincolt bársonybarna homályában… Mintha akkor megértette volna Istent és a világ értelmét… Szép kék szeme és lágyan zsongó baritonja volt a szerzetesnek. A homloka pedig olyan tiszta volt ,mint a felhőtlen ég. Ha ez az ember most itt lenne mellette…

Boriska heverőágyát a korlát mellé húzta, megigazította a sírásban félrecsúszott fekete kendőjét, rendesen lefeküdt, betakaródzott, és úgy nézte a távoli hegyek ködös árnyait, a fenyők finom, fekete sziluettjeit, a csillagok remegő milliárdjait. A harangok még mindig zúgtak. Már nem sírt, szeme csodálkozva, szinte szomjasan nézte az éjszakát, mint valami ismeretlen, izgató panorámát. Nagy áramlása teljesen kitöltötte lelkét, minden figyelmét a fények és árnyak mozdulatlansága és titokzatossága kötötte le. Maga se tudja, hogyan múltak el az órák. Mintha valaki mellette lett volna, becézgette, simogatta, babusgatta volna… Talán az anyja? Talán a tiszta homlokú római szerzetes? Vagy valami titokzatos szellem, aki itt bolyong a bagolyhuhogós éjszakában?

Milyen csodálatos dolog volt a keleti égbolt fokozatos sápadása! Boriska még sohasem látott ilyen virradatot. Kék ködök derengtek, mállottak szét a hegyek és erdők között, és furcsa, szürke gályák vitorláztak nyugat felé a költözködő éjszaka után. Felhők lettek volna, vagy az éjszaka halálra ítélt árnyai, melyeket elolvaszt a fény, mint ólmot a tűz? A rigók már mozgolódtak, a verebek szószátyár módra csiripeltek. Fent, a szanatórium mögül, a hegyről valami torz kiáltás nyúlott el: Jova, a bolond üdvözölte a hajnalt.