Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Móricz Zsigmond új magyar elbeszélőket bemutató Dekameronjának megjelenésével egyidejűleg ennek a Dekameronnak egyik jelesétől, Szitnyai Zoltántól olvastam egy regényt, melynek ez a címe: Nincs feltámadás.

A Dekameron amellett, hogy a magyar irodalom tíz, minden reményt méltón beváltó tehetségét így, egymás erős társaságában bemutatva, elbeszélőirodalmunk magas színvonaláról ad felemelő büszkeségű – mert nemes emberségről üzenő alkotók mind – ízelítőt, még ezenfelül a magyar irodalom mélységesen európai szellemét is adja nem egyetlen, hanem egyszerre tíz kiváló fiatal tehetség mindig hitvallón őszinte, önérzetesen jövős alkotásaiban. A Dekameron e két tényben kilép a közönséges regisztrálás napi eseményéből, és megérdemelt sikerével még életesebben aláhúzza azt a megállapítást, hogy az a szellemi megújhodás, amely a magyar irodalom legutóbbi ötven évének szinte halálos örvénylésére húzta fel a hajnalvirradat friss, duzzadón reggelbe feszült, [490] nagy ormokra fellendítő vitorláját, végre megvalósítja a szellemi önrendelkezés Arany János-i búzát érlelő horizontját

Szitnyai Zoltán Nincs feltámadás című regénye az elmúlt halálos örvénylés legmélyebb sötétjéről szól, és bár a közelség még sebes iszonyatától sokszor elhomályosul, nagyon is érző fiatalsága, mégis a Dekameron biztos hitéről tesz vallomást: a magyar szellem népi-szociális megújhodásáról.

A Dekameront Móricz Zsigmond, az „Új Nyugat” megteremtője szerkesztette, és a Dekameront a teremtő zseni életjogos igazolásaként bár, de a jövő irodalom már tőle független, nagykorú akarata előtt, a nagy küzdelem már bevetett, halhatatlan aratásúmezőjén, a nagy ember őnzetlenül meleg szeretetével is szól:

„Ez a tíz kéve az ő aratásuk!…”

Nekem nincs szándékomban a Nincs feltámadás tudálékos bírálatát adni. Véleményem szerint régen vége van annak az üres mesterkedésekbe bújtatott nagyképűségnek, amely szabályként régebbi példák ismerését már jogos centiméternek merte vak szeme elé emelni, hogy lemérje vele az alkotás mineműségét. Amely egy vers magasságos imáját egy versláb szabályán akarta elsikkasztani, nem is sejtve szegény, hogy éppen annak a verslábnak a töröttsége milyen messze hangzó sikoly a költészet nem hangokat, hanem zengéseket felremegő hárfáján, amely a regény hármas tagozódását, az elbeszélés megunt hangját követelte, hogy ő is valaki lehessen, szabálysöprűs akadék az írás golgotás, egekbe vivő útján, ahol minden lépésnek egy szabálya van, megáldozni a léleknyílás szenvedésében vagy örömében, és a lélekbimbókért mindig elfogadni a keresztet. De a bimbókhoz söprűvel közeledni?!… Minden lélekbimbónak más a ruhája. Még a születés sem egy. És a halál sem!… De keresem a megszületés igazságát és a halál visszaintő melegét, az életút szivárványos szépségét, melyben a virradat halhatatlan jósága jár…

Keresem az örök megszületést: a költészetet!

Ahol megszületés van, ott a forma gáncstalan.

Mert minden megszületés csak a saját formájában lehetséges.

A költészetet semmiképpen sem lehet elgáncsolni.

A teremtés: örök mérték marad!

A Nincs feltámadás csupa romlás, leomlás. A huszadik század magyar kezdete, a repedező történelmi falak kísérteties hasadékain át megnyíló, szennyes örvényekben fuldoklik, aztán a háború fojtogatja a megmaradt értékeket, míg végül Kelet réme, a megtagadott nyugati kultúra nihilje pörköl át a halottnak látszó népen. És aztán az ellenforradalom végső megsemmisülést lihegő bosszúja. Úgy látszik, minden elvégeztetett… És ekkor jön az a felismerés, ami nem csak magyar, de európai megszületés is: a nép emberi arca megsemmisíthetetlen! A népi szociális erők: a [491] történelmi élet és az egyéni életnek, a mindenkori múlt és mindenkori jelennek ez az élő eredője – mindig építő! Kiírhatatlanul építő.

Európát is ezek a népi szociális erők fogják megmenteni. És az a magasságos ebben, hogy mindem népnek hozzá kell ehhez járulnia.

A Dekameron írói is már verik a hidat!

A Nincs feltámadás is.

A Nincs feltámadás új magyarja: Tapasztó János frontőrnagy, volt néptanító, aki a keleti nihil idején is helyén marad. Nem emigrál. Miért tenné?… Ő mindig teljesíti a kötelességét. Elszakíthatatlan ő a népétől. Vele marad minden megpróbáltatásban. Hova menne el ő a népétől? (Milyen szép szimbólum! A nép kultúrája ő. Lelke.) És természetes helyén van az ellenforradalom idején is. És mit csinál?… Életet ment. Mint minden helyzetben! És Szitnyai azt is jól láthatja, hogy amikor majd minden elcsendesedik, akkor majd szépen visszamegy a falujába új kötelességteljesítésre. Mindig vissza a kötelességteljesítés értelméhez: a néphez. Mert a mindenkori nép maga a múlt és a jövő!

Ez az új Nyugat!… Tapasztó János.

Ötven évvel ezelőtt, Arany János halála után, tehát az utolsó nagy, tiszteletet parancsoló, népi erőre alapozó író után, az ezernyolcszáznegyvennyolc befejezését jelentő népi katasztrófa következményei mind vészjóslóbban sűrűsödtek. A habsburgi összmonarchia-politika sietett a megtört népi-történelmi akaratot végleg megölni. A közös pénzügy láncával a fejlettebb osztrák iparikapitalizmus gúzsba kötötte a teljesen szervezetlen agrárországot, amelynek anyagi ereje egyre jobban sorvadt, és ennek a Kánaánnak népe nagymérvű kivándorlással megindult Amerika felé, a hazátlanság felé. Az osztrák ipari kapitalizmus imperialista politikát folytatott befelé, a Monarchia saját népeivel szemben, és természetszerűleg kifelé is. Hogy ehhez a politikához megszerezze a magyar népi erőt, reakciós belpolitikájával látszólag magyar nemzeti célokat szolgált azzal, hogy a magyar politikai történelmi osztályt állandó, a fejlődéssel igen keveset törődő, konzervatív testületté merevítette. Veszélyes szakadás keletkezett így a történelmi falon. A nép és eddigi történelme közé ezen a szakadáson át csúszott be az a „nyugatos” tónus, amely állandóan vigyázott arra, hogy a néphez a „civilizációs” tanításon kívül senki ne közeledhessen.

Mi volt ez a „nyugatos”-, „civilizációs” tanítás?

A nyugati, fejlett iparú, nemzetközivé fejlődő nagykapitalizmusnak Európa erkölcsi értékeit letipró, csak profitot imádó, skrupulózus nélküli, „szabadelvű” imperializmusa, amelynek magyar úttörői a cukor- és fabárók sajtótermékei egyrészről, másrészről [492] ezen imperializmus szenvedő páriáinak jogos panaszaiból a nihil kétségbeeséséig fokozódó lázadása.

Ez a halálos háttere a Nincs feltámadásnak.

Az ember hallja Ady fekete zongorájának zokogását… Eljön az idő, amikor mindenki megérti, hogy Ady nem volt Hatvany – Ignotus – Jászi – Kunfis – „nyugatos”. Ady azért hat a magyar nyelvterületen kívül is, mert a nyugatos nagykapitalizmusnak nem volt egyetlenegy ilyen mély erkölcsű ellenfele abban az időben másutt. Ady a magyar fájdalmon keresztül minden erkölcsében megbántott nép fájdalmát énekelte, ő látta a „disznófejű” nagyurat. És kitárt mellel és karral énekelte. Magyar, szerb és román bánat: egy! Miért nem találkozunk hát az eszmék barikádjain?!…

A magyar szellemnek európai szellemű, Európának az emberi haladással, erkölcsi biztosítékú népi kultúrával való felemelkedése, az ő tragikus, fekete lobogójú énekeiben jut első ízben igazi őszinteséggel kifejezésre. Reméljük, hogy ezt ma már Ignotus úr is látja – Svájcból is. Ezt: a Nyugatot!… Sőt meglátják még Pesten lézengő ritterei is!

Adyval egyidejűleg, de az epikus szélesebb, realizálóbb meglátásaival Móricz Zsigmond alkot, és nemcsak indít, de meg is valósít.

A Nincs feltámadás Tapasztó Jánosa az ő nagy tanúja.

Tapasztó János az új Európa magyar magvetője.

Tapasztó János a régi és új magyar szellemiség résében áll.

És a sötét szakadékot elfödi napsugaras indulása…

A magyar népi-szociális szellemiség már valóság!

Ez az ő aratásuk!