Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Már ötven esztendeje, hogy eltemették azt a nagyothalló, keserű arcú, nagyon zárkózott öreg urat, aki a Margitsziget néptelen utain sétálgatott, vagy annak elhagyott padjain mélázgatott hideg, szürke szemével, s aki a legtökéletesebb alkotásokkal ajándékozta meg a magyar irodalmat. Ötven év nagy idő, különösen az utolsó két évtized évei jelentenek sokat, amelyeket duplán számíthat nemcsak a nyugdíjra vágyó tisztviselő, hanem az irodalomtörténet is. Azóta sok minden történt, sok minden fordult, s ezért az utolsó ötven év távlata groteszk optikai játékot űz a szemlélővel, a dolgok eltörpülnek, a fények elsápadnak, néha a görbe tükör játékára emlékeztet ez a furcsa és fonák habargása és bizonytalansága a szilárdnak hitt obeliszknek meg mérföldköveknek. Hol van hát az a hajlott, szófukar öreg úr ötven esztendő után?

*

A maradandóságnak nincsenek meghatározott törvényei az irodalomtörténetben. Nemrég Walter Scott halálának százéves fordulóját ünnepelték, ha ugyan ünneplésnek lehet nevezni az emlékezésnek azt a faját, amely inkább a végleges eltemetéshez hasonlatos. Mert ez a századforduló úgy festett, mintha véglegesen ráborították volna a kőlapot az Ivanhoe meg a Tales of my Landlord világhírű szerzőjének virágos szarkofágjára. Az újraértékelők bizony nagyon kevés maradandót jegyezhettek már fel Scott irodalmi munkásságáról. Úgy látszik, a ragyogó képzelet, a lázas teremtőerő, a mesemondó lendület, az új hang, az új írásmodor még egyedül nem jelentenek értékeket. Ezek nyers értékek, melyeknek fogyatékosságát a haladó idő és a fejlődő írásművészet egyre jobban – sok tekintetben talán igaztalanul – kihangsúlyozza.

Arany János irodalmi értéke csodálatosan szilárd és változatlan. Ennek magyarázata: a tökéletesség. Arany János sohasem [481] pongyola, sohasem felületes, önkritikája csodálatosan fegyelmezi tollát, és hibátlanná formálja alkotásait. Sehol és soha semmi elrajzolás, ellendülés, lazaság, bizonytalanság, a hanyagság vagy a fáradtság nyoma. Mindig tökéletes abban, amit ad, tökéletes a Toldiban, az Ágnes asszonyban éppúgy, mint a Szent Iván-éji álom fordításában, avagy az „akadémiai papírszeletekben.” És volt-e, aki tökéletesebb magyar nyelven írt volna a XIX. században, mint Arany János? Fűszeresebb, keményebb, zengzetesebb, népies, finomabb nyelven – talán, de tökéletesebben senki.

*

Általában azt olvastuk eddig az irodalomtörténetekben, hogy Arany képzelőereje nem volt olyan csapongó, mint Petőfié. Lehet, de nem okvetlenül bizonyos. Petőfi képzelőereje maradéktalanul kivetődött, így tehát kép és szín gazdagsága, megjelenítő ereje, rakétázó meglátása és látomásvilága nemcsak kápráztató, de pontosan felmérhető. Arany zárkózott volt, lelkébe sohasem engedett bepillantást. Nem volt lírikus természet, valóban egy lírikus költeménye sincsen. Sohasem írt szerelmi költeményt, az Őszikék melankóliája is szelíd, fegyelmezett, érezhetően visszafojtott, talán csak sápadt visszhangja igazi, mély keserűségének. Ilyen költői természettől nem várhatjuk azt, hogy képzelőerejét zabolátlanul útjára engedje. Nála a forma szent, és elsősorban tökéletes. Képei mindig megkapóak, és mindig testiesek, de sohasem érezzük, hogy Arany mindent odaadott volna. Érezzük, hogy a forma feszül, mert teljes, de azt is tudjuk, hogy nem fog szétrobbanni. Arany zárkózottsága, szigorú önkritikája gátat vet a forma szétomlásának, de ugyanakkor gátat vet a képzelet teljes, őszinte kivetülésének is. Így mindenesetre nagyobb összhangot teremtett forma és tartalom között, sokkal nagyobbat, mint – mondjuk – Petőfi vagy más igazi lírikus, azonban a képzeletnek ez a lefékezése, tökéletes formába szorítása csak sejteti annak erejét. Másoknál a képek és látomások lendülete befutja útját, minden rakéta elpufog, és káprázatos szikraesőben ég el a képzelet utolsó gyufaszála is. Arany azonban takarékosan bánik a tűzzel, noha lehet, hogy ha szabadjára engedné a lángokat, csodálatos lobogások ragyognának írásaiban. Arany azonban sok mindent önmagába zárt, nehogy a korán vagy szűretlenül közrebocsátott írása a tökéletesség jelét mutassa. A Toldi szerelmét nehezen tudja megírni, mert nincs elég epikai hitele, forrásmunkái hiányosak Toldi szerelmi kalandjairól és férfikoráról, egyedül képzeletére pedig nem akarja bízni magát. Ezért nem készül el a hun trilógia sem, avagy a Hunyadiak nagyobb balladaköre. Ezekről írja a következőket: „Három-négy ballada lett az eredmény. Nem sorjában akartam megírni, hanem majd egy, majd más kiválóbb mozzanatot ragadni meg, azután [482] úgy kötni össze egy egésszé. De meg kell-e győződnöm, hogy százával a ballada nehezen jó, s ha ihlet jönne is, egység bajosan lesz.” Ezek a belső tépelődések, küzdelmek, ez az örökös egységre, összhangra törekvés vezet a tökéletesség, a befejezettség elérhetetlennek látszó ormaira.

*

A szabadságharc után virult fel a magyar történelmi képírás, a magyar múlt ragyogó és tragikus eseményei elevenednek meg a vásznakon új párizsi és müncheni mesterek stílustörekvéseivel gazdagítva a magyar festészetet. Madarász Viktor, Zichy Mihály, Székely Bertalan kiváló vásznakat festenek, de hogy elhalványodik minden Arany János alkotásai mellett! Ki tudta volna jobban megeleveníteni Toldit és a magyar lovagkort? Mennyi képzőművészeti erő és érték feszül Toldi Miklós alakjában, akárcsak Michelangelo Dávidjában! Mennyi élet, szín, testiesség a többi alakokban, milyen képzőművészeti hatások az alföldi tájak, a szikrázó levegő megérzékítésében! Munkácsi, Than Mór, Feszty hunjai mennyivel sápadtabbak a Keveháza és a Buda halála vitézeinél! Kell-e mélyebb, megrázóbb, megkapóbb történelmi illusztráció az V. Lászlónál, Zách Kláránál, Szilágyi Erzsébetnél? Milyen szegény és színtelen lenne Arany János nélkül a magyar múlt, a ványadt mondavilág, a majdnem ismeretlen lovagkor és a mindig tragikus magyar történelem! Igaz, hogy alakjai az eposzok követelményei szerint hősök, nemzeti eszmények, de azért emberek is, akik éppen ezért életesebbek, mint a Piloty-iskola kifényesített, pózokba merevített történelmi alakjai. Balladáiban pedig csakis emberek vergődnek, véreznek, vezekelnek, „ő a ballada Shakespeare-je” – állapította meg Aranyról Greguss Ágost. De nemcsak tragédiákat írt meg balladáiban, hanem annyi közvetlen, emberi fájdalmat, tiszta lírikumot vitt a balladába, amit addig és azóta senki.

*

A magyar lelket a tragikus ingadozások és szélsőségek lelkének szokták mondani. A lobogó lelkesedést a mindent megbénító csüggedés váltja fel, a kesergő fájdalmas adagióját a csárdás pattogó, ropogó üteme. Ez a ciklotim lélektípus azonban semmi esetre sem magyar jellegzetesség, sőt talán többször található a szláv és román népek fiainál. Az igazi, ősmagyar lélek, „a keleti puszták álmodozó magyarja” hallgatag, önmagába mélyedő, inkább schizotim típus, aki mélyen a lelkében hordozza fájdalmas ellenmondásait. Arany mindenesetre ehhez a típushoz tartozik. Lelke senki előtt nem nyílik meg, talán egyedül Petőfi az, akivel meghittebb viszonyba kerül, Petőfi eltűnése után azonban egyre jobban begubózkodik. Mindent magába szív, ami szépség, kultúra, érték, [483] de rokonszenve leginkább Shakespeare, az ossiani poézis, Tennyson, Burns és néhány német klasszikus felé fordul, ezzel is jelezve, hogy a latin és szláv népek ciklotim költőtípusai távol állnak tőle.

*

Volkelt esztétikai elmélete szerint a tartalmi és formai szépség egysége teremti meg az eszményi szépet. Az eszményi szép pedig csak a tökéletesség legmagasabb csúcsán ragyog.

Arany János nem hagyott hátra mást, csak tökéleteset. Természetes, hogy a tökéletesség is, mint minden emberi, múlandó, változó valami. A nemzeti tárgyú eposz tökélye például elhalványodhat a nemzeti gondolat lehanyatlásával, a ballada tökélye egy új etikai világrend születésével. Arany tökéletességének egyelőre az első ötven esztendő semmit sem ártott: a csúcs változatlan magasságában és fényességében csillog, mint ötven év előtt, s mint –remélhetőleg – ötven év után.