| Szabó Dezsőt nem lehet elválasztani a műveitől. Minden írása lelkének gyermeke, szeszélyes, lágy, kedveskedő vagy durva, gyűlölködő. Emberi dokumentumok tükrének visszaverődései… Ez a tükör Szabó Dezső lelke…
Az Elsodort falu első részlete volt annak a trilógiának, melyből a második rész, Megered az eső címmel már torzó maradt. A Bartha Miklós Társaság vette meg kétezer-ötszáz pengőért tíz évre…
Szabó azt írja előszavában, hogy: „Most pedig, tört hajóm, evezz, ahogy tudsz a közismert honi szívek felé. Engem sorsod annyira sem érdekel, mint egy út szélen nőtt békavirágé.” (8). Tehát elhajította magától.
Ego írta: „Szabó Dezső munkáit sokan régóta történelmi forrásmunkáknak tudjuk, és hiszünk a jövőjükben”. A Társadalmi lexikon pedig, melyet Madzsar József dr. szerkesztett, egy szóval sem említi… Minden ember, aki egyszer találkozott Szabó Dezsővel, kénytelen állást foglalni Szabó Dezsővel szemben vagy oldalán… Senki sem mehet el mellette közömbösen. Tudjuk, hogy írásai között és fölött ott van a Szabó Dezső eleven élete is –, elhivatottságával, erényeivel és bűneivel…
Még emlékszünk azokra a soraira, melyekben eltaszította testvéreit: „Csak az anyámat ismerem el, aki szülte az ő nagy fiát. A születés véletlenjét nem ismerem. Én nem kértem a testvéreket. S ha bármely Szabó énhozzám tolakodik, rendőrséggel járok el. Irént is én intéztem el Szegeden. Volt egy jó emberem a rendőrségnél, s elintéztem, amikor Szegedre akartam menni.” (Literatura, 1929. X. 347.) Tudjuk, és ismerjük Szabó Jenő (Farczádi) református lelkész soraiból, hogy mikor ezt írta: – „Édes Jenő! Párizsból teljesen lerongyolódva, egy fél pár kézelővel érkeztem haza. Kérlek szépen, mivel neked ott, ahol vagy, sok jó és jómódú barátod van, légy oly szíves, keress két jótállót, és végy föl valamelyik pénzintézetnél részemre kétszáz koronát, s azt lehetőleg postafordultával küldd fel” – akkor őszinte volt, igazat írt. De a visszafizetésről megfeledkezett, ahogy azt Szabó Jenő írja… (Literatura, 1926. 7. szám). Bátran elmondhatjuk Kállay Miklóssal, hogy a legérdekesebb, a legizgalmasabb írói profil.
„Az árnyalati különbségeket nem ismeri. A szertelen bűn szebb neki, mint a vérszegény, szemérmes erény.” (Literatura, I. évf. 1. szám)
Adyról írja a Panasz című művében: „Azt hiszem, axióma gyanánt ki lehet mondani: az a lelki viszony, melyet közönségesen barátságnak neveznek, a zseni számára lehetetlen.” (36. old.) Ugyanezt írja más szavakkal, de végzetesen magáról e regénytöredék végén: „Sohasem tartoztam párthoz, sohasem voltam részletérdek katonája. Két nyitott szem voltam. Két szem, mely végzetesen mindent látott, és nem tudott hazudni. Ez a látás volt minden erőm, minden szenvedésem és örök egyedülvalóságom.” (272. old.) Igen, egyedülvaló lélek Szabó Dezső, aki azonban sorsokat vonszol mélyében, hogy alkalom adtán, mint a feltörő vulkán szórja őket a szenvedő, síró, jajgató, vonagló, agyongyötört világba. Könyörtelen, mint a legfinomabb fényképező lencse. Kegyetlenül rámutat az emberi gyengeségekre. Szinte élvezettel áll a betegek mellett. Kéjes gyönyörűséggel mutat a sebekre. Föltárja keletkezésük okait. Visszatér a szülőkre, nagyszülőkre, és már ott is fölismeri a halálos kór első csiráit. Erős meggyőződéssel szószékre emelkedik, és onnan dörög az elmerült emberek felé…, azt mondotta egyszer a bátyjának, hogy: „érzem, hogy rendkívüli hivatásom van az elhitetésre” – ezt tudja, hiszi, érzi és gyakorolja könyörtelenül. Az ilyen emberekre gondolva írja G. L. Bon: „Az erős meggyőződésű emberek mindig könyörtelenek.” (Az igazságok élete 55.) Természetesen maguk vetik meg a határt, nem ismernek külső mértéket és korlátokat. A zseni önmagában hordja mértékét és igazolását. Nem mondható jó embernek a szó nietzschei értelmében, aki így írt: „Jó emberek sohasem beszélnek igazat.” (Zarathusztra) Nem, ő, ellenkezőleg, mindig igazat beszél. Fájó, keserű igazságokat, melyeket már nem tud elhallgatni. Pózol is, mesterkedik, a figyelmet mindenféle eszközzel magára vonja…, nem zavarja a méden agan (ne túlozz!). Bátran, őszintén, hangosan kiáltja véleményét a világba: „E töredék forradalmi jeleneteiben nagyon sok zsidó szerepel. Ez természetes, s a valóság hű követése.” (272.)
De nézzük a regényt! A könyv torzó. Nagy mester kezéből hullott félmunka. Nem Rodin –, inkább Meunier… Vaskos, nehézkes… Most, a Segítség után olvasva –, felismerjük annak itt-ott felbukkanó szabódezsős szófordulatait, jelzőit…, mintha az egész első próbája volna a Segítségnek. Ez inkább a megírásra, mint a tartalomra vonatkozik. A tartalom a Károlyi-kormány körül röpködő emberek céltalan imbolygását és az utána jövő rezsim első napjait festi –, mint azt Szabó Dezső látta Budapesten…, illetve Pesten és Budán… Nyomdában, családban, pártban, katonák, arisztokraták, gyárosok, doctrinairek, diákok, tanárok stb. körében. Különösen sokszor mutat rá a zsidóság szerepére a forradalomban. Maguk az események csak sejtett hátterei a műnek. Előtérben Kovács Domokos tanár áll, kinek élete e regényben csak a tettek hajnaláig jut el. – Valószínűleg túlméretezte a kaput, és ezért hagyta félbe a ház fölépítését…
Amit írt, azért kevés dicséretet fog kapni, amit elhallgatott, vagy nem látott meg –, azért gyűlölni fogják, mert csak bűneiket látta meg az embereknek – erényeiket elfelejtette –, vagy csak kevés, melyet adott nekik. (Pl. az az őrnagy, aki 100 kor. ad annak, ki levágja csillagjait.) „Az erősebb üti a gyengét. Meg kell nyugodni, meg kell nyugodni mindenben.” (Szabó Dezső: Napló. 118.) Itt is úgy történik. Aki bírja, marja. Szabó meleg rokonszenvvel áll az erősebb mellé, de megtorpan, mikor a gyengék összefognak, és aláaknázzák az erősök tisztességre, becsületességre, önbizalomra épített bástyáit. Nem tudja, hogy mitevő legyen. Nincs programja! Dacára annak, hogy állandóan fajának sorsa fölött kesereg, nem tudja, hogy mit kellene tenni. Életének görbéje mutatja, hogy: „Minden társaság hiánya ugyanis szintén megrontja az erkölcsöket.” (Nitzsche-Zarathustra) Szabó Dezső fölégette a társadalom különböző rétegeihez vezető hidakat. Már kevés útja visz az emberek közé. Mikor ezt a művét írta, akkor a Nyugatosokhoz vezető, a háború alatt többször megjárt utat pörkölte fel. Ösztönösen megrántotta a lélekharangot, húzta még a Segítségben is, húzta, igaz, hogy már kevesebb erővel és lendülettel, mint az Elsodort faluban, és most itt a Megered az esőben újra halljuk a régi vészharangot kongani, de már tudjuk, hogy a harangozó zseninek csak annyi ereje volt, hogy megrántsa azt, de nem tudta végighúzni, mert az események előbb megértek, mint a regény… Mire Kovács Domokos tanár úr eljutott volna a tettek mezejére…, az már javában égett… Egy ember pedig akkora tüzet nem tudott eloltani tollal. „A könyvek sohasem gyakoroltak mély befolyást a népek lelkére” – írja G. L. Bon. (Új idők pszichológiája. 401.) Legkevésbé az olyan könyvek, melyek inkább gyönyörködtetik – ha gyönyörködtetik – a kiválasztottakat, de nem oktatják az egyszerűbb embereket, mert azok a szabódezsős nyelvezetet meg sem értik. Ez Szabó Dezső tragikomédiája. Azok olvassák, akiket legjobban végigostorozott, mert azok tanulnak tőle. Azok, kikhez szólott – a nép, nem hallották meg a szavát, vagy ha meg is hallották –, nem értették. Hogy is érthették volna az ilyen beszédet: „Verseket írt, moderneket, finomakat, dekadenseket: Verlaine és Dehmel-szerűeket. Drámákat írt, finom, befelé mélyülő drámákat: Maeterlinck és Claudel-féléket.” Vagy: „És csak végig kellett nézni a különös arcokon, látni a formátlan fejeket, a nagy elálló füleket, pislogó, beteg szemeket, az ítélkező élet szomorú stigmáit, és rádöbbent az ember, hogy a történelem nagy rázkódásával a végzet elgurultjai kerültek felül” stb… Mit ért ebből az a nép, amelynek hangját a 160. oldalon Szabó Dezső reprodukálhatatlan őszinteséggel írja le… Semmit. Itt tűnik ki az író szélmalomharca a maga szomorúságában. Harcol, hogy fölemelje a faját… Itt-ott megcsillogtatja erényeit –, de nem hallgatja el bűneit sem. Később „bálek”-nek írja. De nem tudja, hogy mitévő legyen vele. – Szabó Dezső hátat fordított azoknak, akik nagy és nemes munkájában önzetlenül vele dolgoztak –, illetve akikkel valamikor ő is együtt munkálkodott. A történelmi tények és a valóság megkerülésével épített magának világot –, ahol mindent a saját képére és hasonlatosságára formált: ideális urat, parasztot és megrajzolta ezek ellentétét a nyugati kultúra vak imádóit és a törtető zsidót… Egyelőre csak ennyit. Majd hamarosan fölismerte a germán veszedel met, és a Segítségben már az ellen harangoz… Mindig erősen hangsúlyozza, hogy ez nem irányregény, itt nem kulcsregénnyel állunk szemben, ezek az alakok sohasem éltek, vagy ha igen, hát sok-sok emberben törtek elő itt-ott, és ő úgy böngészte össze…, de ha jobban megnézzük alakjait, hej, azok bizony legtöbbször egy-egy emberről készült görbe fotográfiák…, melyeket Szabó Dezső kedve szerint nagyít vagy zsugorít.
Közben folyik az élet árja. Az események egymásra torlódnak. Ami tegnap még program volt, az ma már meghaladott gyenge sóhajtás néhány szobavirággal körülrakott író ajakán… Minden mesterkéltség, minden erőlködés, mely arra tör, hogy az életáramlást befolyásolja, magára marad. A fenyegető lándzsa, a sisakrostély, Rocinante minden, minden megmarad… kis gyermekek játékának… az élet nem törődik a magános emberrel, halad a maga útján, követi azokat a törvényeket, melyek benne vannak, de rá sem hederedik a költőre, ki álmait úgy akarja megvalósítani, hogy a társadalmat a maga képére és hasonlatosságára akarja átalakítani… – még akkor is, ha ez a kép olyan gyakran változik, mint Szabó Dezsőé. A „Megeredt az eső” elkésett. A Segítség után olvasva önkéntelenül az összehasonlításra ingerel. Nem tesszük. Mint regénytöredék érdekes olvasmány azok számára, kik szívesen bíbelődnek az ilyesmivel. Szabó Dezső rockefelleri percében, ahogy ő mondja, eladta a regénytöredékét a Bartha Miklós Társaságnak, nagyon jól tette volna, ha azt a percet nem rockefellerinek, hanem lázárinak írja, akkor szívesebben megbocsátották volna neki végzetes tettét. „Veszedelmes kelepcékkel teljes, szörnyű erdő az élete” – írja Szt. Ágoston vallomásaiban (II. 120.) – egy ily kelepcébe esett Szabó Dezső is, mikor eladta, és a Bartha Miklós Társaság is, mikor megvette ezt a regénytöredéket. Ma, amikor a béke, a szeretet, a megértés, a tisztelet és elismerés újra elindult a szívek felé, hogy meghódítsa az embereket a földi élet terhének okos elviselésére; most, mikor a nemzetek és népek békéje életszükséglet, amikor a végleges fölbomlást szolgálja az, aki gyűlöletet, haragot, ellenségeskedést hirdet, ma Szabó Dezső könyve – nem aktuális… Későn érkezett… Az a kurzus, amely az ilyen érzelmeken dagasztotta máját – fölbomlott, széthullott… föladta a gyűlölet, a harag stb. jelszavait…, békét és megértést keres…, mert most már ez a divat…, és ő divatos akar lenni…, Szabó Dezső könyve anakronizmus…, olyanféle, mint mikor valakinek az a lába viszket…, amelyet tíz évvel ezelőtt levágtak. – A Bartha Miklós Társaságnak sem áll ma már jól ez a regénytöredék… |
Fejlesztette: GAS Softwares