Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Történet halottak napjára

Egy gazdag – még a mai pénztelen válságidőben is gazdag – ember hazafelé tartott. Szép, napfényes dél volt, enyhe szellőcske segített élvezni a verőfényt és fokozni a gazdag ember étvágyát az aznapra rendelt finom ebédre. – De ezt az ebédet azután jól ki is érdemeltem, gondolta magában. – Elsőrendűen biztos tőkeelhelyezést találtam, mely méghozzá több mint húsz százalék évi hasznot ígér. És még aznap megmutattam, milyen jó kezekben van a pénz nálam: tizenhat egyletben fizettem tagsági díjat, és négy képet vásároltam a művészeti kiállításon. – Amint ezt elgondolta, szinte könnyezni kezdett az önmaga fölötti meghatottságtól. Eszébe jutottak középiskolás bibliai tanulmányai: „Ne gyűjtsetek vagyont e földön, ahol a rozsda és a féreg megeszi, a tolvaj elorozza, hanem a mennyben, hol a rozsda, a féreg meg lepi, a tolvaj el nem orozza.” – Ki hisz ma már a vallásban, ki jár templomba? – gondolta. – De hiszen én így is minden irányban a legjobb, a legbiztosabb részt választottam magamnak; mostanig jótékony adományaimmal már milliókra menő kincset gyűjthettem az égben, és vagy tízszer-hússzor annyit gyűjtöttem, de igazában a földön.

A sarkon egy viharvert, ősz szakállú, sötét rezes arcú, huruttól véres szemű ember kuporgott. A nap bántóan sütötte májfoltos, veres, tar koponyáját, melyet éppen csak két oldalt meg hátul keretezett be néhány hírmondónak megmaradt, kósza, fehér hajszál. Kalapja az öregnek ott feküdt, előtte, zsíros, poros, foltos belsejével felfelé, benne néhány legapróbb pénzdarab szerénykedett. Az öreg ajkai mozogtak, olykor ölében összekulcsolt kezei is emelkedni látszottak, hangját azonban nem lehetett hallani; sávos szemei is olyan üresen bámultak a rá nézve bizonyára nem szép világmindenségbe, mintha már az arra járók sem érdekelnék, mintha a kalapjába netalán megint csak belehulló pénzecskék nem őt illetnék.

A gazdag ember bosszúsan félrefordult. – Hogy elszaporodtak megint a koldusok! Hát mire fizetem a sok adót meg jótékony egyleti hozzájárulást? Persze az állam, a város, az egylet nem tarthat el mindenkit, aki segélyért jelentkezik úgy, mintha keres[477]kedelmi tanácsos lenne. Többet is hoz egyórai koldulás, mint egy hónapi tisztességes segély. Aztán jobban esik pénzt kapni, és azon pálinkát, dohányt venni, mint kenyeret és levest… Hiszen – folytatta magában a gazdag – nem sajnálom az igazán szegénytől még ezt sem; hadd legyen neki is olyan öröme az életben, aminőt éppen el tud képzelni. De ki biztosít felőle, hogy az ott igazán szegény, és nem valami vén szélhámos, aki csak így kikészíti magát a koldulásra, hogy valójában jobban élhessen minden tisztességes munkásnál, és még több pénzt is rakhasson a takarékba, mint akármelyik jó iparos.

Otthon kedvetlenül ült patyolatra terített, friss virágokkal ékesített ebédlőasztalához. – Ejnye, azok a bibliai idézetek ma egyre nem hagynak nyugtot. Még azt képzelem, hogy újra iskolás fiú, újra vallásos lettem… „Amit egynek ezek közül tesztek, azt nekem teszitek… Ne tudja a bal kezed, mikor a jobb ád…” Szépen néznék akkor ki! – Alig evett valamit az eléje tálalt valóban pompás ebédből, és szokatlanul fáradtan dőlt puha karosszékébe, melyben délutáni pihenőjét tartani szokta. Nyitott szemmel alig látott már.

De mindjárt látott, mihelyt pillái lecsukódtak. Könyv volt előtte, nyitott számlakönyv, világosan megkülönböztette a „követel” és „tartozik” oldalakat. A tételek ugyan nem közönséges betűkkel voltak beírva, hanem valami csodálatos jelekkel, melyekre ha rátekintett, azonnal múltjának valamely kellemes vagy szomorú, büszkévé tevő vagy szégyenletes eseménye, ténye villant fel egész tisztán emlékezetében. Az ő számlakönyve volt, efelől nem lehetett kétsége. És afelől sem, mit jelent számára a tartozik és követel tételeiből előálló egyenleg. Örök üdvösséget, boldogságot, ha bármely kevéssé aktív, de örök kárhozatot, fogcsikorgattató szenvedést, ha csak a legkisebb összeggel is passzív!

Eleinte elég megnyugtató volt a minden lap alján megmutatkozó egyenleg. Jó gyermek volt, engedelmes szülei, szeretetre méltó testvérei, segítőkész pajtásai, adakozó a szegényebbek iránt – csupa szép, kerek követeléstétel, melyek mellett szinte elvesztek a súlyosabb rakoncátlankodások, hazugságok, kötelességmulasztások, verekedések, bosszantások, már-már kegyetlenkedések tartozástételei. – Jól állok odafönt! – ujjongott fel benne.

Hanem a további lapokon egyre ritkábbak, jelentéktelenebbek lettek a követelések, gyakoribbak, súlyosabbak a tartozások. Szegény lányok könnyelmű elcsábítása, kihasználása, vad mulatozások, oktalanul felidézett összetűzések, párbajok. Mindezek óriás tételekkel duzzasztották a teher összeget, melyet már alig ellensúlyozhattak a követelés oldal javára a még mindig sokaknak tett szívességek, újból felvett szorgalmas munkásság. [478]

– Ezerdináros adományom ebben a könyvben csak tíz dinárral szerepel javamra, míg a háromezer dinár, melyet egyszer kártyán nyertem, a terhemre harmincezerrel. Így nehéz el nem kárhozni! Jaj, ha majd a nagyobb… kétesebb üzleteim jönnek… de hisz nemcsak szedtem a pénzt, ahogy éppen tudtam; adtam is két kézzel; hol vannak ezek a tételek?

A lap alján rettenetes egyenlegszám jelent meg: ennyi és ennyi a gazdag ember terhére! Tehát kárhozat, ha nem sikerül még utoljára a mérleg másik oldalára egy megfelelő kedvező tételt illeszteni.

Most ismét fordult a lap, és a következőn csak ott volt az ebéd előtt látott koldus képe. Éppen olyan toprongyosan kuporgott ott, mint a valóságban; egészen elfoglalta az életkönyv utolsó lapját – mint tehertétel. A Szentírás szavai villantak meg mellette: „éheztem, és nem adtál ennem, mezítelen voltam, és nem ruháztál fel.” – Végleges, örök elkárhozás… ha nem sikerül még hamar a követelés lapra áthozni ezt a tételt. Súlyosabb következményű alkalom, mint bármely legnagyobb tőzsdeügyletem, mert ha ezt elmulasztom, nem pár évig élek kisebb fényűzésben, hanem az idők végtelenjéig vége számomra minden jónak. Pedig már elmulasztottam!

Riadtan ugrott fel a gazdag ember karosszékéből. Nem tépelődött már semmin, azon sem, méltó-e hozzá még vagy megint a vallás szavára hallgatni. Sebbel-lobbal vette kalapját, és rohant le háza lépcsőjén nagy csodálkozására cselédségének, mely nem szokta meg, hogy gazdája ily hamar távozzék délutáni sziesztájától. Majdnem kifulladva sietett azon az úton, melyen alig egy órával ezelőtt ebédelni hazajött volt. Dülledt szemmel nézett előre, ott van-e a vén koldus – nem volt ott – minden elveszett!

De talán nem; még nem lehet messze az, akitől ma lelki nyugalma, üdvössége függ. A gazdag ember most újból megtalálta minden erejét, mellyel vagyonát egykor oly nagyra növesztette volt. Elindult a város külső része felé, ahol a legszegényebbek laknak. Azt az öreget, akitől még nemrég olyan megvetően elfordult, most keresve kereste, okvetlenül meg kellett találnia.

Megtalálta egy szegényes kis ház előtti padon ülve. Most is hajadonfővel volt, kevéske fehér haja mint valami szent fény koszorúzta tar fejét, erdős homlokát. Most azonban nem bámult olyan üresen a semmibe, mint délelőtt, egészen értelmesen nézett a feléje jövő szemébe. De szó most sem jött ki az ajkán.

A gazdag ember elővette minden nyájasságát, amire egy ilyen rongyos alakkal szemben képes volt. – Jó napot öreg – mondta – itt van magának egypár dinár. [479]

Az öreg csodálkozó arccal vette át a neki nyújtott tízdinárost. – Ma engem mindenki koldusnak néz mondta délelőtt is a vásártér felé, mikor kicsit pihentem, és elbóbiskoltam, parákat találtam a kalapomban. Pedig nem vagyok koldus, a lányomnál lakom, még havi hatvan dinár segélyt is kapok. De azért nagyon köszönöm ezt, jó lesz dohányra meg mire. Isten áldja meg érte az urat!