Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Dráma l felvonásban

Előadták 1932. október 22-én a suboticai Népkörben

Szereplők:
Szobrász
Író
Modell

(Modell a spanyolfal mögött vetkőződik. Szobrász készülő büszté előtt ül.)

Modell: Brr! Ilyen hidegben meztelen vállal fagyoskodni.

Szobrász: Nem aludtál, Júlia, egész éjszaka. Báloztál. Azért fázol. Mert itt ugyan hajnal óta fűl a kályha… Miért mulatsz annyit, Júlia? Talán új szeretőd akadt a filiszterek között?

Modell: Ugyan, István!

Szobrász: Már hajnalban felvert álmomból legkontárabb barátom, Tuba, és eldicsekedett vele, hogy nála voltál…

Modell (őszintén): Tuba hazudott… Jobb volna, ha megfizetné a tartozását. Egész télen engem festett… Láttad a „Fürdőző nőt”? Az én vagyok.

Szobrász: Igen, láttam, éppen abban a pillanatban, amikor a zsűri visszautasította. Nagyszerű kép, csak a címe rossz. Megfelelőbb cím volna: „A mindenes cseléd lábvizet vesz”. Kitűnő! És te ezt az embert szereted.

Modell (Kétségbeesetten): Mondom, hogy még a modellpénzzel is tartozik!

Szobrász: Ebből is látszik, hogy szereted.

Modell: Hiszen még egy pár kesztyűt sem vett…

Szobrász (Korholva): Önzetlenebb szerelmet, Júlia!

Modell (kilép a fal mögül): És ezért rendeltél mára is ide? Hogy csúfolódj velem? Hogy könyörögtem neked a mai napért! Tudtad, hogy nem alszom egész éjszaka, és mégis kegyetlenül iderendeltél. Csak azért, hogy módod legyen egy szegény leányt megkínozni. [469]

Szobrász: Tudod jól, hogy a héten lejár a pályázat.

Modell (a büszté elé lép): Mit komédiázol? (rámutat) Ezzel akarsz pályázni? Csütörtökig akarod befejezni? Annyit én is tudok, hogy az lehetetlen! Különben tudom, hogy már két éve nem veszel részt a pályázaton. Nagy úr lettél. Sok a megrendelésed… Más okod lehet, hogy napok óta magad elé ültetsz.

Szobrász: Nincs kedvedre?

Modell (egy kissé szomorúan): Nincs… Már erről a kedvtelésemről is lekéstem.

Szobrász: Tavaly még könyörögtél, hogy fogadjalak el modellnek.

Modell: Tavaly még igen… Akkor, bár irtózó lélekkel, de mégis könyörögtem azért, hogy olykor-olykor a műtermedben tölthessek el egy-egy délelőttöt… Vágytam ide, az ötödik emelet ablakai mögé, hogy néha kisöpörhessem a műtermedet, gondos rendet teremtsek itt, megfőzzem a teádat… és talán meg is kínálsz egy csészével…

Szobrász (bosszúsan): Ne érzelegj, Júlia!

Modell: Jó. Abbahagyom. Sajnálom is, hogy szóltam. Hiszen láthattad, hogy milyen tartózkodóan viselkedtem… És mért viselkedem így? Csak azért, mert te hívtál… Ó! Ez más helyzet. Tavaly, amikor hozzád kéredzkedtem, a mosogatórongyod is lettem volna… Most, hogy elhívtál, egészen váratlanul… igazán nem örültem… Mindjárt éreztem, hogy céljaid vannak velem.

Szobrász (keserűen nevet): Céljaim? Veled?

Modell: Ne mulass rajtam! Inkább légy őszinte hozzám. Mit forgatsz a fejedben? A múlt nevében kérlek, felelj őszintém.

Szobrász (keményen): Ne hozd fel a múltat!

Modell: Miért? Hiszen én beszélhetek a múltamról. Elég fiatal vagyok. A múltam tiszta. A jelenem…

Szobrász: Tévedsz, kedvesem. Különb lány vagy most, mint amikor még fehér szobád volt, de két legény szinte meghalt az érted égő szerelemben… Két férfilelket égettél fel…

Modell (közbevág): Ne folytasd… Felelj inkább a kérdésemre… Miért rendelsz naponta ide?… Ez a mintázás, tudom, ürügy… Mi célod van velem?

Szobrász (lassan a modellhez közeledik. Tompított hangon beszél): Valóban céljaim vannak veled… Ma jóvá kell tenni a múltat… Sándort vissza kell adni önmagának…

Modell (megtántorodik): Vissza kell adni Sándort önmagának? Sándort… Lantos Sándort?… Istenem! Mi van véle?

Szobrász: Az ő szerelme még mindig él… Az öt év előtti Júlia él benne. Úgy lát téged ma is, mint régen… Öt éve hurcolja magával szenvedéseit, és minden reménytelen bánatát visszahozta. Két hete jött vissza Párizsból.

Modell: Beszéltél rólam? [470]

Szobrász: Nem. Annál többet ő… Megígértettem vele, hogy meglátogat a műtermemben. Egy hét óta naponta várom. Ezért kellett minden délelőttödet itt töltened. Értesített, hogy ma eljön.

Modell: Találkoznom kell vele?

Szobrász: Igen.

Modell: Nem akarok vele találkozni. Elmegyek…

Szobrász (parancsol): Itt maradsz! (Rendelkező hangon beszél, közben a színt alakítja. Az ajtóhoz lép, és bezárja.) Itt fog belépni. (A spanyolfalat úgy helyezi el az ajtó elé, hogy a belépő a műteremből nem lát semmit. A fal mögé gördíti a pamlagot. A pamlag elé dohányzóasztalkát helyez.) Ide fogom vezetni. (Kilép a fal mögül. A széket, amelyen eddig a modell ült, a háttérbe viszi.) Te ide ülsz. És míg a jelt meg nem adom, meg sem moccansz!

Modell (felkacag): Micsoda színpadi rendezgetés! Rendező úr! Mi lesz a komédia tartalma?

Szobrász (keményen): Júlia! Ne mulass! Komoly ügyben fáradok. És te segíteni fogsz nekem.

Modell: És hogyan?

Szobrász: Csak teljesítsd az akaratomat.

Modell: És ha nem bírom… ha bármennyire is fékezem magam? Hiszen ilyen ígéretet nem tehetek. (Panaszosan) Mit tervezel?… Ó! Csak megmondanád őszintén!

Szobrász (igazgat): Nem közölhetek veled előre semmit. (Elgondolkozik.) Voltaképpen magam sem tudom, hogy mi fog történni. (Csengetés… kiveszi óráját.) Tizenegy óra… Pontosan megérkezett.

Modell (könyörög): Kérlek, ne bocsásd be… Nem akarom, hogy itt találjon… Küldd el… István, könyörgöm, küldd el…

Szobrász (türelmetlen): Ne várakoztassuk vendégünket!

Modell: És ha én nem fogom követni a parancsodat?

Szobrász (egy kis szünet után csendesen): Júlia, légy jó leány, fogadj szót… Ha láttad volna úgy Sándort, ahogy én láttam! Könnyezve beszélt rólad… És az nem igazság, Júlia, hogy te aratod az efemer szerelmeket, jársz ágról ágra, és ő hordja a szívében a drága, sejtelmes hajadon… Sándort talpra kell állítani. Meg kell gyógyítani. Ugye, Júlia, segítsz nekem? Sok mindent tehetsz jóvá. Ugye, szót fogadsz? (Megsimogatja.)

(Csengetés.)

Modell (vontatott léptekkel helyére megy.)

Szobrász (az ajtó felé megy, egy pillanatra megáll, a modellre néz. Egy kissé elérzékenyülten): Ne könnyezz, Júlia… (Az ajtóhoz lép, kinyitja.) [471]

II. jelentet

Voltak, Író

Író (belép): Szervusz, már azt hittem, nem vagy itthon.

Szobrász: Bocsáss meg… itt a modellem, akton dolgozom, és el kellett rendeznem a spanyolfalat. (A pamlagra mutat.) Foglalj helyet, vagy akár dőlj végig a pamlagon… Látom, hogy fáradt vagy… Csak egy fél órácskát dolgozom még. Majd együtt ebédelünk…

Író (leül a pamlagra): Kérlek, nem zavarlak…

Szobrász (kilép a fal mögül. Munkája elé áll. A modellhez): Hajtsd le a fejedet… nem… nem jó… Ejnye, de szórakozott vagy ma!

Modell (összeteszi a kezét, némán könyörög).

Szobrász (szigorúan a műterem egy pontja felé mutat): Oda nézz! (Csend. A szobrász dolgozik. A modell apatikusan tekint maga elé. Író a pamlagon elnyúlva a plafonra bámul.)

Szobrász (áthajít a falon egy cigarettát): Gyújts rá! A gyufa ott van az asztalkán.

Író: Köszönöm. Nem dohányzom.

Szobrász: Talán egy pohár konyakot. Valódi Martelem van. Szolgálhatok?

Író: Köszönöm. Nem iszom.

Szobrász: Egyáltalán nem iszol?

Író: Nem…

Szobrász: Az ördögbe is! Talán a kártyát is abbahagytad?

Író: Nem kártyázom. Nincsenek többé szenvedélyeim. Tejet iszom, és este kilenckor ágyban vagyok.

Szobrász: És valóban lemondtál minden szenvedélyedről?

Író: Júliára gondolsz?

Szobrász: Júliára.

Író (felemelkedik. Hangja erősödik): Júlia nem volt szenvedély… Júlia szerelem volt… Csak a szakításunk után vált a szerelmem szenvedéllyé… éhséggé… vad szomjúsággá… A nagy érzés felváltódott a vágyak komisz aprópénzére… Ezért fegyelmeztem magam, ezért mondtam le minden szenvedélyemről, hogy erről is lemondjak, hogy értük visszatérjen hozzám a szerelemi, az én égrefestett szerelmem.

Szobrász (leteszi a formáló fát. Szomorúan): És ez neked, ugye, sikerült?

Író: Igen, de belepusztultam. Nem olyan dicső dolog önmagunkat legyőzni. Alaposan legyőztem magam… Rom vagyok…

Szobrász (meghatottan): Én felépítelek… Talpra foglak állítani… meglátod.

Író: István! Látszik, hogy szobrász vagy. Holt anyagból alkotsz. Énalám ugyan nem építhetsz már posztamenst. [472]

Szobrász (meggyőződéssel): Meggyógyítalak… (Modellre néz.) Meggyógyítunk.

Modell (meghatottan igent int.)

Szobrász: Láttad már Júliát?

Író: Nem láttam… (elmereng) öt esztendeje nem láttam.

Szobrász: Szeretnél vele találkozni?

Író: Minek? Bizonyára boldog…

Szobrász: Három évvel ezelőtt… férjhez ment…

Író: Ki az ura?

Szobrász: Nincs már ura. Elváltak.

Író: Nem szerették egymást?

Szobrász: Júlia szerette a… de az ura naponta megverte… néha kétszer is…

Író (sértődötten): Nagyon közönyös előtted Júlia sorsa… Én sohasem beszélek olyan nőkről, akikhez semmi közöm, mert az mindig durva igazságtalanságokra vezet.

Szobrász (melegen): Tévedsz. Júliával szemben nem voltam közönyös. Nagyon szerettem azt a lányt.

Modell (összetett kezekkel könyörög a szobrász felé.)

Író (csodálkozik): Te szeretted?

Szobrász: Igen… Néhány héttel előbb hagytam abba a reménytelen küzdést, mint te… Én végig hallgattam, sohasem árultam el magam előtted… De amikor elutaztál Párizsba… emlékszel? Künn a pályaudvaron álltunk, és hallgatva vártuk az indulás idejét… Egyszerre hozzád fordultam, és így szóltam: „Kérlek, Sándor, fontos közleni valóm van…” Ekkor a kalauz figyelmeztetett téged, hogy nyomban indul a vonat, és te felugrottál a vonat hágcsójára, és onnan sürgettél, hogy beszéljek gyorsan…

Író: Nagyon jól emlékszem. Azt mondtad, hogy kevés az idő, hogy maradjak még itthon egy napig… De én nem maradtam, azt hittem, hogy csak egy jóindulatú csalásról van szó, mert tudtam, hogy itthon akarsz tartani… És te akkor azt akartad mondani, hogy te is szereted Júliát?

Szobrász: Igen.

Író: Nem tudom, hogyan hatott volna rám… És most is csak arra ad alkalmat, hogy összehasonlítást tegyek magunk között. Te itthon maradtál. Dolgoztál tovább, és dolgozol ma is. Erős ember vagy. Csodállak…

Szobrász: Magam is így tudom: erős ember vagyok. Nem törtem meg. (Beszéd közben átmegy az íróhoz.) Felfedeztem az Élet igazságát: nem szabad szerelemnek nevezni az Ifjúságot. Szerelem! (Mosolyog.) Mit jelent ez? Hűbériséget, örökké egy telken való lakást, jobbágysorsot!… Mi köze a rabszolgaállapotnak az ifjúsághoz? Nincs szerelem, csak ifjúság van. (Lelkesedéssel.) Ifjúság, mely tele van jelennel, és a jelen tele van virágos munkával, [473] eredménnyel, sikerrel, gazdag lakomákkal, aranypénzzel és jóillatú nőkkel… (Diadalmasan.) És én beváltom az ifjúságomat. Nézd csak, milyen erős vagyok! És addig élek csak, amíg az Ifjúság drágaköves aranykelyhét üríthetem…

Író (kis szünet után csendesen). Egyszer ilyen emberről, mint te, regényt akartam írni. De írás közben rájöttem, hogy nem lelkesít a téma… Sohasem szerettem a hedonistákat…

Szobrász: Én sem a megőszült ifjúságot… Benned pedig azt látom… Harmincéves vagy… és mondd, hová tetted az Ifjúságod, mondd, kinek ajándékoztad el? Ha jártál asszonyokhoz, csak a fogadószobáig jutottál el. Megittad a teád, beírtad a neved az emlékkönyvbe, és rosszul járó órák mutatták a távozás idejét… Elszálltál, és mindig másé lett a… nászágy… És Júlia…

Író (ingerülten): Csend! Júliáról ne beszélj! Az ő emlékét ne keverd bele effajta beszédbe! Egyáltalán, mit akarsz attól a lánytól? Mit akarsz tőlem?

Szobrász: Talpra akarlak állítani.

Író (fájdalmas gúnnyal): El akarsz vezetni az ifjúság forrásaihoz?

Szobrász (végignéz az írón, aztán kilép a fal mögül. A modell előtt megy el, ránéz, aztán az ablakhoz lép.)

(Kis szünet.)

Író: Bocsáss meg, hogy megakasztottalak a beszédben… Te Júliáról akarsz velem beszélni. Hát beszélj Júliáról…

Szobrász (megfordul, csendes léptekkel a modell elé áll): Azt mondod, hogy Júliáról beszéljek. Nem volna jobb, ha minden beszéd nélkül megértenéd, hogy Júlia nincs többé?

Író: Szavaid sejtelmesek. Én a valóságot szeretném tudni…

Szobrász: Jó. Figyelj: elmondom Júlia történetét. (Munkája elé áll, dolgozik.) Négy évvel ezelőtt Júlia apja besszre játszott a tőzsdén, és ez a játék annyira nem sikerült neki, hogy tőzsdedifferenciáit egy revolvergolyóval tudta csak kiegyenlíteni. Előbb azonban megmentette lánya hozományát. Júlia úgyszólván a temetés után odaadta a meg nem vetendő summát egy igen jól öltözött úrnak, akit állítólag szeretett. Ez az úr – a neve igazán nem fontos – elvette a pénzt, sőt Júliát is – gondolom, a Bazilikában volt az esküvő.

Író: Mégiscsak szeretném tudni a férj nevét.

Szobrász (folytan a Modellre tekint): Júlia történetét kívántad, és a történetből kiesik ez a név… Igaz, hogy Júlia azt hitte, hogy ez az a férfi, akit keresett… Emlékezz! Bizonyára neked mondta, hogy ő majd csak azt a férfit tudja szeretni, aki parancsoló úrként jelenik meg előtte, és le is tudja őt igázni. No hát, ez volt az a várt zsarnok lovag. Júlia nem csalódott benne, mert túlzott mértékben zsarnokoskodott felette… Másfél éve annak, hogy utoljára verte kékre Júliát. [474]

Modell (szájmozdulatokkal jelzi: Hallgass!)

Szobrász (elhallgat, fejével nemet int.)

Író (türelmetlenül): Beszélj tovább! Mi történt Júliával!

Modell (letérdel, némán könyörög.)

Szobrász (Modell elé áll.)

Modell (esdeklő tekintettel néz rá fel.)

Szobrász (megsimogatja a Modell haját.)

Író (izgalommal): Felelj! Mi lett Júlia sorsa?

Szobrász (komoran): Elzüllött!

Író (indulatos mozdulatot tesz. Fel akar ugrani.)

Szobrász (hirtelen a fal mögött terem, író vállára teszi a kezét, lenyomja a pamlagra.)

Író (indulattal): István, hitemre mondom, hogy hazudtál… Mondd gyorsan, hogy hazudtál… Nevetséges vagy, ha ilyen hazug mesékkel akarsz gyógyítani. Hát nem félsz, hogy felugrok e helyről, és meg sem állok Júliáék lakásáig, hogy megtudjam a valót?

Szobrász (nyugodtan): Eredj… A harmadik utca innen a Bajza utca, de nem kell olyan messze se fáradnod. A szomszéd házban van Szabó műterme… vagy menj fel bármelyik műterembe, mindenütt megmondják neked, hogy mi lett Júliából.

Író (lehajtja fejét.)

Szobrász (visszamegy a modellhez.)

Író (keserűen.): És most mondd el a részleteket! Adagold csak az orvosságot.

Szobrász: Részletek is kellenek? Júlia modell. Egy ideig nagyszerűen öltözködött. Sokat kocsikázott a Stefánián. De elfogytak a túlságos jólét napjai. Egy éve annak, hogy nálam járt, és régi barátságunkra hivatkozva kérte a támogatásomat.

Modell (a szobrász utolsó szavai alatt halkan sír.)

Író: Pfuj! Ne folytasd! Elég!… Még a büszkesége is letört!

Modell (hangos zokogásba tör ki.)

Szobrász (átmegy az íróhoz): A modell sír. Nagyon érzékeny leány. (Leszedi a modell ruháit a fogasról, visszatér. A modellhez kedves, pártfogoló hangon): No, ne sírj, kicsikém… szépen mosolyogni, úgy… látod, így sokkal szebb vagy… most öltözködj fel, egy-kettő… és holnap tízkor itt légy!

Modell (öltözködni kezd… abbahagyja… merőn belenéz a levegőbe, könnyei újból kitörnek, hisztérikusan zokog, majd felkiált): És most menjek el! Menjek el!

Író (figyeli a sírást. Midőn a Modell szavát hallja, megismeri a hangot. Indulattal rúgja fel a spanyolfalat… és maga előtt látja Júliát. Indulata döbbenésben csendesül el. Júliára néz. Megremeg… Susogva mondja): Júlia… Júlia…

Szobrász (egy zsámolyra roskad. Tenyerébe fekteti fejét.)

Modell (meredten néz felfelé.) [475]

Író (két lépést tesz. Megáll. Nézi Júliát. Újra elindul, és közvetlen Júlia előtt megáll): Maga itt volt… Végig itt volt… Nem értem… nem értem… (Szobrászhoz fordul, kitör.) Bolondok vagytok? Bolondok vagytok? Komédiások vagytok? Miért? Miért? Miért csaltatok ide? Mi célból? (Elhallgat, látszik, hogy csendesíti magát, küzd magával. Lehiggad… A busztét nézi, mely majdnem kész. Közel lép a büsztéhez. Nagyon nézi. Többször Júliára tekint, aztán nyugodt hangon): István! Nem tudom, hogy Júlia tudta-e a szerepét. Azt sem tudom, hogy igaz dolgokat meséltél-e az elmúlt, ólomlábon járó percekben. De egy dolgot biztosan tudok. Tudom, hogy hazudtál, amikor a szerelmet kigúnyoltad, és az ifjúságról beszélve a bacchanáliákat dicsőítetted… (Emelkedett hangon) Különösen az nem igaz, hogy Júliához való vonzalmadat kiirtottad magadból.

Szobrász (felugrik, író elé lép): Sándor!

Író: Csak bámulom, egyre bámulom a művedet… (A büsztére mutat.) Nézd ezt a homlokot… Itt van az ifjúság minden felhőtlen tisztasága, zavartalan, derűs simasága… (A modellre mutat.) Nézd azt a homlokot… Hát nem látod a már megjelenő, finom ráncokat? (A büsztére mutat.) Nézd ezt az ajakpárt. A világ legszebb szája. Csókra sóvárgó csóktalan ajak… (A modellre mutat.) Nézd azokat a fáradt ajkakat… Hiszen te az öt év előtti Júliát mintáztad agyagba, és pedig a rajongó szív minden lelkesedésével! A te szemeid az öt év előtti szemek, melyek előtt változatlanul él Júlia… Mi volna mindez, ha nem szerelem?

Szobrász: Sándor!

Író: Ne beszélj! Fölösleges! Ez a szobor nyíltan beszél. Mindenről felvilágosít engem… Ez elég! Az ördögbe is! Mi közöm hozzátok… én megyek. (Elindul.)

Modell (bizonytalan léptekkel követi az írót.)

Író (az ajtóinál visszafordul.)

Modell és Író (egy hosszú pillanatig összenéznek, aztán Író el.)

III. jelenet

Modell, Szobrász.

Modell (visszatér, és megáll a szobrász előtt. Sóhajt): Borzasztó…

Szobrász (Csendesen): Nem borzasztó… Egyáltalán nem borzasztó… (Mérgelődik.) Mi volna itt borzasztó… Az volna a borzasztó, hogy Sándor ilyen gyönyörű szoborleleplezést rendezett? (A modellhez lép. Megsimogatja a homlokát.) Itt sohasem lesz ránc… Te mindig fiatal maradsz… A büszte elé lép, rámutat.) Ez te vagy, Júlia… Júlia! (A modellhez lép, magához vonja.) Én téged szeretlek!…