Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

I.

Az alacsony, póri szobában semmi nesz nem volt, csak odakinn a szél. A tar lombok között libbent, s néha rázta a zsalugátereket. Mariska úgy, ahogy az előbb rászakadt az asztalra, mint döntött cserje, halkan szólt:

– Hagytam magamat kihasználni, gyönge voltam… hiszen nő vagyok… megérted, értsd meg…

Sírta gyermeki jósággal, és hirtelen elkövült arccal a férfi arcába ásott, s féktelen szenvedélyt érzett arra, hogy a férfi előtt most már úgysincs mit titkolnia, bevall mindent, de mindent. A férfi a rámeredő, hullasápadt tekintettől meghökkent egy pillanatig, aztán rideg farkas utolsó elvetemültségével, mint zord viharban a rabló, gallérjába húzta magát, és vállait gyengék zsírján uzsoráskodó tempóval felrándította:

– Menj férjhez… vagy mit bánom én, mit csinálsz…

Mariska ettől a nem várt kifejezéstől egészen szokatlan megadással elmosolyodott, majd egyre makacsabb tragédiát érzett nyaka körül fojtón, hogy a rabolt örömért a férfi ezzel fizetett.

Az életfáradtság metélő fájdalma zsongott végig rajta, egymagának, idegennek érezte magát, nem ide tartozónak. Felállt kövülten, vérvörös pasztellben az acélkék alkonyodás alatt, mint búzavirág közt a pipacs. Arcán a felkorbácsolt szégyenvér sietett egybemosódni az ablakon beszökő, bukó nap október végi bíborával.

Újra csönd. Amint kiértek a sötétes folyosón az utcára, a szanaszét bandukoló falu és föld emberei rátapadó szemekkel, szikár gyűlöletet világlottak Mariska megérett testére. Mariska magába hullott, öntudatlan lázzal belekarolt a férfibe s abból a régi, boldog örömből, hogy szerelmes lehetett, még egyszer kisírta elgyötört lelkét:

– Hát mindenért ezzel fizetsz!?

A férfi groteszkül mosolygott, mosolya fogcsikorgatás is volt, minden, és az előítéletekkel nyílt harcba bocsátkozó apatikus egykedvűség is:

– Ahogy az előbb mondtam… menj férjhez… a szerelem útja, tudhattad volna, hogy itt megszakad… a gyermeknél… [466]

Rövid, hűvös kézfogással váltak el, vasárnap volt, fojtott októberi éjszaka, barnálló és rozsdavörös porfellegekkel és Mariska megérett tragédiájával. A nyomasztó por-ködben még életre termett bizonyossággal sétált céltalanul utcáról utcára, s a park szellős platánjai alatt már kirajzolta maga előtt a vékony derekú, csontzörgő halált. A platánok árnyas árkádjai hallották csupán mind megadóbb és mind lemondóbb, halkuló sóhajait, s ha egy-egy reménylehetőség átszivárványlott eltaposott, beteg szívében, a kínzó elgyöngülés mind tisztábban és mind élesebben éreztette vele újra az asszonyiságának jövőjét leromboló férfiszavak súlyát:

– Menj férjhez! Vagy mit bánom én, mit csinálsz…

Messzi tivornyából a férfi szavainak rongyait foltozgatta visszaemlékezésében, és minél jobban bukdácsolt az évről évre felépített boldogság immár ingó, zuhanó utain, s minél inkább el akarta magával hitetni a majdani, de még tépett nászt, annál megrugdosottabban került közel a temetőhöz. A szemei elé ködlő halál rémeivel viaskodott lelkében, és ugyanakkor a fölrivalgó mámorok borgőzében új élettiprásról tébolyodott éji vackára a férfi. Magányos úton ténfergett már a falu trópikusan tikkadt porsivatagán, majd nagy sodródással rohant a férfi a fantom után.

Megtorpanó teste előtt dörögve becsapódott a kiskapu.

Proletárszemén csöndesen, megadón kitündöklött két bágyadtan fénylő és vádló könnycsepp. Feldúlt lelkében hasító fájdalommal rendezett éjféli találkát az ezertorkú kutyaszűkölés és a néma halál. Már tudta, hogy útja hová torkoll, és sürgető szégyene, a jövendő gyermek, a világra sem jöhető gyermek merre vonszolja lányasszony testét.

Hazafelé indult.

És a fekete humuszon kopogó minden lépése egy-egy lépés volt kifelé az életből.

Lelkében most már elterült a csend. Elrongyolt életének folytatását vitte az ájulat pillanatában tragédiáját meggyökereztető méhében. Nem is vádolt már senkit. A férfit jobban szerette a sárga fogú halál feléje táruló karjaiban, mint valaha. Kendőt nem lobogtatott az idők messziségébe tűnő élet után, a pillanatok alatt őszült hajába rózsát nem tűzött, asszony volt, akit a megbélyegzettségtől a falu erkölcsi szemszögéből ítélve csak egy borzalom válthat meg: a halál.

Egybeforrt a halál gondolatával. Kesernyés kedvében néha szembe mosolyogta, újhodott lelkierővel a halálnemek között egykedvűen keresgélt, mint messziről jött testvér bőröndjének lim-lomjai közt a pajkos és új csodálkozásokra éhes gyermek. Előtte fent kasza lebegett, és egy szilaj vágyakozással szerető szív, vérvörös szív, a minden-probléma: a szégyen, melytől nem látta a [467] nyüzsgő, rohanó, zajló életet, mely új hajnalok beérkezését ígérte, és az új hajnalokban mindenki egyforma bűnét: a magzatot. Fiatal volt még és szellemi ereje a biblia…

II.

Hajnalban Mariska fekete fogatok paripáin ült, és búcsúzás nélkül száguldott magzatával kifele a faluból…

Még egy pillanatra megpihent a kút káváján, a gyalázatfoltot még égni érezte az arcán, mely lassan hideg és borzongós halálfejjé halványult a kút víztányérján. Aztán felfogta selyemszoknyáját, mintha a kút körüli szennytől óvná, és sikolytalan zuhanással merült le a hengeres mélybe.

A hold vékony pengéje megtűzte a felszínen sorakozó bugyborékokat, aztán Mariska lelke megdicsőülten kivált, és elsimította az utolsót is.

A mindszent reggeli hideg sugárözönben két élet hevert romokban a tengernyi őszirózsák alatt.