Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Először a messziről érkező vizek hoztak felőle hírt.

Hömpölygésük megcsendesedett, színük megzöldült, és titokzatos mélységet kapott. A messzeség idegen szagú, hűvös levegője lengett fel a folyómederből.

Az emberi tekintet – fájdalmas elvágyódással – kék fátyolos távolokba révedt.

Egyik csendes délután a hegyekbe is megérkezett az ősz.

Nesztelenül lépkedett végig a piros tetős állami tébolyda fáradt zöldbe öltözött fái között, ujjai gyöngéd simogatással érintették a leveleket, ezüstös ökörnyál lengett és röpködött utána. A magas kőkerítéshez érve elmélázva hajolt ki a völgybe.

Senki se látta, mikor jött – senki mikor elhagyta a kertet, De mindenki érezte, hogy megérkezett, és itt járt az ősz.

Estére halkan összesusogtak a levelek, és éjszakára a tébolyda mögött felnyögött a fekete erdő.

Az intézeti ruhás beteg ott üldögélt a tébolydakert egyik távolabbi zugában. Hátával a szürke padnak támaszkodott, s kezeit elernyedten pihentette a térdén.

Arca sovány volt, sárgásan-sápadt, apatikus kifejezésű.

A leghallgatagabb betegek közé tartozott. Mindenkitől elhúzódott, és órák hosszat is elüldögélt egy-egy félreeső padon.

Elvonultságában senki sem zavarta, nem hiányzott senkinek sem.

Aznap délután sem mozdult el kiválasztott helyéről.

A meleg múlóban volt már, s a lombokat bújó, beszélgető szellő öt órára megerősödött. Bokrok csörögtek, és hulldogáló levelek zörögtek szerte a kertben.

A beteg lehajolt, felvett néhányat a levelekből, a tenyerén szétrakosgatta, s szeretettel elnézegette őket, majd beteges kímélettel egyenként visszaejtette a földre.

– Menjetek… menjetek… – eresztette el őket útjukra.

– Menjetek – tűnődött utánuk.

Az égbolton magas, színtelen, könnyű, őszi felhők vándoroltak, akár nesztelenül tovahúzó madarak.

A beteg vágyakozással nézett utánuk.

– Ott mennek, ott mennek – mondta félhangosan maga elé. [463]

– Hová mennek?…

Hirtelenül felállott, megroppantotta sovány, ösztövér derekát, s gyanakodva nézett széjjel. De csak a szél borzongatta, beszéltette a leveleket.

Óvatosan szétvonta hát az ágakat, s mind beljebb és beljebb vette magát a bokorsűrűbe. Egyszerre ott állott a kertzáró kőfal előtt.

Magas fa terebélyesedett fel előtte. Törzse csomós volt és rücskös ráhajolt a kerítésre.

A beteg megkapaszkodott a csomós kinövésekbe, és mászni kezdett. Elérvén az első ágat, ráhasalt, a fal felé csúszott, és odaérve áthajította magát.

Pár pillanat múlva elnyelte az erdő.

Másnap este nagy köd ereszkedett a Dunára. Nyolc óra tájt vastag rongyokban akadt meg a lombhullató, görcsös eperfákon, kilencre ellepte a csendbe merült, sötét, falusi utcákat, s gőzölögve tántorgott a fekete ablakok alatt.

Észak felől nyílt vizet keresve megérkeztek az első vadludak. Oly alacsonyan repültek, hogy nekicsapódtak a ködcafatos eperfáknak, s zűrzavaros gágogással verődtek tova a szabad vizek felé.

Kelet felől, a tölgyes irányából elmosódó kiáltás hallatszott.

A cirkáló rendőrök pillanatra figyelve állottak meg, de a különös, fájdalmas kiáltás nem ismétlődött meg újra.

A két rendőr továbbhaladt, és visszatért a laktanyába.

Még végig-végigjajongott a falu felett a foszlányokba tépett vadlibazajlás, mikor kelet felől, sokkal közelebbről újból felröpült az előbbi fájdalmas, hívó hang. De most már a szavakat is meg lehetett érteni.

– Hol vagy?

Senki sem válaszolt, csak a fekete csend figyelt vissza.

– Hol vagy? – hasított át még egyszer a kiáltás a vastag ködön keresztül.

Csak a távoli vadludak sikongtak rá a nyílt vizek felől. Vagy fél tíz lehetett, mikor a falu északi részén, az egyik régi, sarki kőház előtt ismét felröpült a fájdalmas hívás:

– Hol vagy?

A fekete csend beleremegett, s a szomszéd kutyája felvonyított.

Egészen távolról vadludak jajongtak vissza.

Az áthatolhatatlan ködben valaki az ajtónak esett. A kilincset rázta, feszegette. A szomszéd kutyája folyton üvöltözött.

Újabb kilincszörgés zavarta fel a csendet, de az ajtó nem engedett.

A deszkakerítésen kezek keresgéltek, kapaszkodtak, nekivetett térdek dörömböltek végig. Cipők dobogtak, nyögés kínló[464]dott a levegőben – valami hirtelenül elszakadt, s test zuhant a kertbe.

Az, aki beesett, sokáig nem mozdult.

Nyögve tápászkodott fel később.

Őrjárat haladt el a ház előtt. A nehézcsizmás léptek elgondolkozva bandukoltak tova a nyirkos járdán. Cigarettától érdes szófoszlányok úsztak utánuk.

A téglafolyosón bizonytalan léptek tapogatództak végig.

A nehéz ajtót keresgélő kezek érintették, végigsikáltak rajta, s a kilincseket próbálgatták.

A fekete házban semmi sem mozdult. Lakat fogta az átdobott keresztvasat.

A kezek a kilincset rázták, erőszakolták. A könyökök tompán ütődtek az ajtónak. A lábak is nekifeszültek.

A zörgetés egyre jobban sürgetett. Majd öklök dörömböltek be türelmetlenül a nehéz tölgyfadeszkán.

Hosszan elhúzódó csend. Utána megújuló bedörömbölés.

A házban nesz se moccant.

A sötétben ácsorgó alak erőtlenül ismét próbálgatni kezdte a kilincset. Majd egészen elernyedt. S egyszerre kezek estek az ajtónak, fej koppant, és szaggatott sírás gyűrődött szét.

Meg-megismétlődő remegés rázta meg a tölgyfadeszkának esett embert.

A sírás lassan elapadt, a kezek erőtlenül feküdtek az ajtón. De csak sokára váltak el tőle. S akkor fáradtan, vánszorogva elindultak a lábak a kerítés felé, a magas nyárfához, mely illatos, sárga leveleket halmozott a törzse mellé.

Itt megállott az idegen, s fekhelyet vackolt magának a meg-megsistergő lombokból.

Talán két óra lehetett, mikor a mozdulatlanul fekvő ember felriadt. Remegett egész testében, s nyugtalanul tekintgetett széjjel a ködös sötétségben. Szemei eszelősen tágultak bele a nedves gomolygásba, s riadtan figyeltek vissza még akkor is, amikor ismét künn botorkált az utcán.

A bezárt ház kiskapuja nyitva maradt utána, s vánszorgó léptei lassan belevesztek a ködös utca távolába.

Nagyon sokáig nem hallatszott semmi sem, csak a cirkáló rendőrjárat botorkált végig a fekete ablakok alatt.