Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Koporsót vittek, egyszerű, fekete koporsót…

A festék nem fénylett rajta, mert a lelket – a firniszt az asztalos kihagyta belőle, hiszen még ez sincs megfizetve, ez a világtalan feketeség… ez is csak amolyan ráadás, hogy no – ez is legyen hát, hiszen ő is ember volt, aztán mégsem lehet megtagadni tőle ezt a tisztességet, hogy hát gyászolnak érted: Csuri János…

No, de ha a koporsó nem is volt a legszebb, mondjuk, olyan, mint amilyent díszes üvegszekéren visznek a megboldogultnak, azért a vivése mégis szebb volt… igaz ugyan, hogy az alját csak az asztalosinas vitte a kerek koponyáján, amit úgy egyensúlyozott, ha a két karja kifáradt a tartásban, mint ahogyan a legutolsó búcsún látta egy erre vetődött kötéltáncostól, akinek a feje egy lépéssel mindig előbbre volt, mint a lába, nyilvánvalóan azért, hogy a láb ne lássa a koporsó mélységét… De a koporsó fedelét, azt maga vitte Mári. Az özvegy.

Szépen vitte. Maga elé tartotta, mintha csak ölelné… Olyan ember volt az már, mint a Csuri Janó, akinek a koporsóját is ölelni kell… a szívére szorítja hát, hogy annak a melege még a halálban is melegítse immár fagyos örök ágyát.

A falu főutcáján szaporán lépkedtek. Ott nincs ismerős, aki érdeklődne Csuri János után. Hiszen János tavasszal mindig útra kelt, mint a fecske, és csak tél felé került haza – melegedni. Kubikos volt – a föld embere… Nem olyan, mint aki magot vet a földbe, mert annak van nagy öröme, az látja csírázni, életre kelni a magot, amit elvetett. A kubikosnak a föld nem ad ilyen örömet – neki nincs csírázás s megdöbbentő életre kelés… csak nagy, nehéz komolyságai vannak… földnehéz hallgatásai. Neki a föld: egy talicskányi teher, ami örökké a szívén lóg, aztán a szíve ettől a tehertől lassabban vert nehezebben mozdul…

Hallgatag ember volt a János, nem nagyon kényeztette szóval a kis családját, de a kenyerét bekereste pontosan. Amikor bazár jött, megvette egyszerre az egész évre való kenyeret, meg azt a kis gúnyát, amire szüksége volt a családnak. Aztán egész télen rőzsét vágott, megfonta a szép fehér vesszőkből a kenyérkosarakat, [457] magas virágállványokat. Mindig kenyérnek, mindig virágnak. Önmagára alig költött. Télen, amíg itthon volt, újra átszabta, toldozta-foldozta a ruháit, csakhogy minél kevesebb legyen a kiadása. De a családtól nem sajnálta, annak új ruhát vett.

Mindez eszébe jutott Csuri Márinak… Máskor ilyenkor milyen nagy volt az öröm a háznál… Most meg csak hazajött agyonfáradtan, ágynak esett, és vége…

Amint kiértek a putrik meg a nádfedeles házikók tájára, ott már lassabban ment a haladás. Különös világ ez itt… alig lehet már megérteni ennek a világnak a lakóit! Hiába száll felettük a repülőgép – nem érdekli őket; de amikor a fecskék jönnek, akkor nem tudnak aludni valami áldott, nagy ébredésű boldogságtól, olyan messziről jött boldogságtól, mint a fecskék aranyködű útja… És amely ház fecskéje nem jön meg, ott gyászol a ház…

– Nagy baj ér bennünket – mondják.

Csodálatos fészkek ezek a putrik meg ezek a nádfedeles. kunyhók. A falu közepétől egyre küljebb szorulnak… Onnan jön valami rideg, kérlelhetetlen akarat, ami töri, pusztítja őket!…

Hát mikor Mári ebbe a külső világba került, bizony meg kellett állnia majdnem minden háznál… itt rokon volt mindenki: aranyköd szemű, megértő rokon…

– Hát eltemeted, Mári?

Csuri Mári megáll: Meghalt a lelkem, elment… nem hiába, hogy nem jött meg a fecskénk. Szegény Jánosom nem akart addig elmenni, amíg a mi ereszünk alá is meg nem jön a tavasz csicsergő, szent madara… még az utolsó éjjel, mikor már mennie kellett, még akkor is leste őket, hogy: hátha mégis… hátha megjött a mi madarunk is, csak játszik a szívünkkel…”

– Gyere, János – mondtam neki, ne hagyj így el… már talán nem is szeretsz?

– Szeretlek, mán hogyne szeretnélek!… no de ilyent?! – csodálkozott rám égő közelséggel az az áldott két barna szeme… De fáj az, hogy nincs fecskénk! – és csak leste a sötétedő éjszakát… Úgy éjféltájban bejött. Megölelt és megcsókolt. Talán soha olyan erősen, mint akkor…

– Van fecskénk! – suttogta, és csak úgy reszketett a szíve verésétől…

– Úgy fogtam! – mondta hirtelen, és a feje odaesett mellém a vánkosra… – úgy fogtam, hogy nektek is legyen fecskétek!

– Hun van? – kérdeztem tőle.

– A fészekben.

– Kirepül abból, János! Nem ő csinálta magának… Látod, te is mindig visszajössz ide, mert mégiscsak ez a házad, a te [458] Isten látta fészked… akármerre jársz is, ha szebb házban laknál is, csak ide jössz melegedni… kirepül az, János!

– Jaj – mondta, és éreztem, hogy sír –, de nehéz szókat mondasz!

– Hát bizony, ölelte magához Mári a koporsófedelet újra – soha sem volt olyan nehéz éjszakánk, mint az!

Menne már haza a kedves halottjához, de a hallgatósága nem engedi… Hiszen Mári ennek az életből kiszorult kis világnak – ahol ők egyre jobban pusztulnak – az ő vályogfészkes életüknek a folyását meséli… aztán érzik, hogy ez nagyon nagy valami… hiszen akármelyikükkel megtörténhetik, hogy nem jön meg a fecskéjük…

Elámult szemmel nézik a koporsót, ahol nemcsak Csuri János alussza majd az örök álmot – hanem ennek az ő világuknak egyik megszakadt szívű szépsége is…

– Aztán elrepülte-e a fecske? – kérdik előre megérezve a felelet fájó nagyságát… hiszen elrepült már a Csuri János is… nem jön meg többet télre, hogy tavaszt hozzon a kis házba.

– El… János bezárta a fészket puha tollakkal, azt gondolta, ha a teste, a vére melegét itthagyja a fészekben – akkor ittmarad nálunk… de a fecske addig vergődött, amíg csak a fészek szét nem romlott, aztán elrepült.

– Nem lehet fecskét fogni – mondja valaki –, csak ha magától – akkor marad meg… ilyen az!

János aztán reggel nem is akart elmenni. – Maradjunk együtt! – mondta. – Ha baj talál lenni, legalább együtt küzdünk ellene. – De mikor a Kószó András eltalicskázott a házunk előtt, valami nagy vergődés fajult fel benne, így vergődhetett a sötétben eltévedt, megfogott fecske… A bezárt, úttalan fájdalom. Ami olyan erős, hogy nincs szava. Sajnálni kellett Jánost, úgy vergődött.

– Menj hát akkor! – mondtam neki síró szívvel.

– Ment az szegény, de kétszer is visszajött. Maradni akart, de nem tudott. Ha láttátok volna, hogy kínlódott!… Csak sírtunk… a szavunknak nem volt ereje… Elveszett a szavunk valahol…

Kószó Anna, az András felesége jött futva a beszélők felé: – Mári, gyere csak Mári!… – De ilyent?! Úgy elfulladt az izgalomtól, hogy beszélni sem tudott.

– Mi az? – ijedt meg Mári. – Talán csak nem történt valami baja a Péterkémnek?

– Nem, azaz, hogy mégis… a Péterkének testvére jött!

Mári majdnem leejtette az ölelve tartott koporsófedelet: – testvérje?

– Az… egy öregasszony hozta. Azt mondja, a Csuri János fia… aztán, hogy ő már öreg, hogy közel érzi a halálát, hogy elhozta a kis unokáját az apjához… [459]

– Az apjához?!

– Igen… azt mondja, hogy abba a faluba valók, ahol már hét éve csinálják a Duna gátjait, és hogy a János őnáluk lakott kezdettől fogva… a múlt ősszel esküdött volna meg a lányával, hogy törvényes nevet adjon a fiának, de szegény lánya már régen betegeskedő volt, és még az esküvő előtt meghalt… pedig egy-két nap volt csak még a szép esküvőig!

– Jaj! – kapott a szívéhez Mári. – Jaj!… – És elesett volna, ha meg nem fogják.

– Menjünk, menjünk! – sápadozott Mári. – Szűzanyánk, Mária is szenvedett…

– Majd visszük a koporsót!

– Nem, adjátok csak ide! – és magához szorítva elindult.

Éppen mikor megérkezett Mári az utolsó ágy fekete fájával, akkor mondta az idegen öregasszony:

– Igen, ez az, ez a Jánoska apja!

– Igaz ez, János? – sírta el magát Mári az ágy mellett, amelyben az életét élte vele.

De János nem felelt… Meleg, barna szemei becsukódottak voltak, és a hallgatag szája hideg.

– Miért nem én fekszem helyetted így? – zokogott az özvegy. – Péterkém! – neked nem is volt apád!

– Jó ember volt ez, mint egy falat kenyér! – mondta az öregasszony… – Csak azt nem tudtuk, miért hagyott el bennünket minden ősszel?! Most már tudom…

– Jaj! – sírt Mári – most már én is tudom, hogy miért ment el mégis, amikor nem jött meg a fecskénk!

Ekkor a nagy, hatalmas szál Kószó András hangosan felzokogott…

– András! – sikoltott fel Anna, a felesége iszonyú szorongással –, miért sírsz?!

Az idegen asszony figyelmesen nézett Kószó Andrásra: – Nini, a szomszédunk – mondta örvendve – ő tudja, hogy ez a kisfiú Csuri János fia, hiszen neki is van egy kislánya, aki a mi Jánoskánk pajtása…

– Jaj! – esett össze Kószó Anna.

András ráborult a kis, sápadt asszonyra: – Anna, Annusom! Nézz rám!… Nézz rám!

Az asszonyok kővé meredten néztek egymásra…

– Hiszen úgy szeretlek! – zokogott Annus… de ha el kellet menni!… a kenyérért… olyan messzi!… osztán nem tudtunk élni a családunk nélkül… titeket kerestünk az ölelésben – ott álmodtunk az elvesztett boldogságról… jaj, hiába volt az ölelés, nem voltunk boldogok!… csak a sírunkat ástuk egyre [460] mélyebbre… A Jánosnak is ez a boldogtalanság vitte el az életét… Mi olyan fecskék vagyunk – szokta mondani –, akiknek nincs tavasz!… Tavasztalanok!

– Gyere, kisfiam! – szólt sírástól fojtott szóval az idegen öregasszony – Gyere, kis fiacskám, meghalt az apád…

– Miért halt meg az enyém? – szólt a kisgyerek – nézd, az Iluskáé él! – mutatott a felesége lecsuklott fejét simogató Kószó Andrásra.

– Azé is meghalt! – suttogta az öregasszony.

De akármilyen csendben is mondta, a népek meghallották… mert ebben a suttogásban az a vihar tombolt, ami a putrik és nádfedelű kunyhók tavaszát oltogatja… ami Csuri Jánost a nagy folyam partjára sodorta tavasztalan ölelésbe…

A kis Péterke könnytelen szemmel nézett hol halott apjára, hol messziről jött testvérkéje idegen arcára a koporsófedeles csendben…