Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Vagyok: hegyek fia, furcsa beszédű, barbár,
de nincs más egyebem a könnyű dalnál.

A lelkemet meg nem ütötte dér,
s ahová vágyom: napsütéses, drága dél.

Ahol repkény fut fel az ó falakra,
s babér susog az égre fel, kacagva.
S ahol szomjas szemmel bármerre nézek:
mind hősök, cézárok, nagyok, művészek.

Diadalívek közt múzsák dalolnak:
dicső múlt s tettre égő, hősi holnap.

Aranyködből megcsillannak az ormok,
paloták, oszlopok és ősi tornyok.

Minden előttem csillog-villog, itt áll
egész Délország: aranykapu – hívtál!

Darócba járok, nincsen büszke vértem,
s dalszóval félénken kopogva kérdem: