Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Most minden mindegy, bennem trónol
a sápadt arcú, unott közöny,
nem szomorít könnyező bánat,
s nem is nevetek örömökön.

Nincs napsugár, nincs szürke alkony,
Nem mosolyog rám sok-sok csoda,
Csak tűnődöm a tengerparton, s nézek.
Magam sem tudom, hova.

Reggel, este, hajnal vagy éjfél
Nem gyújt lángra, színtelen minden,
s amit máskor kinccsel fizetnék,
Nem kell, még ha dobják is ingyen.

Elég a játék, meguntam már,
Hiába, úgyis magam vagyok,
Nem hív többé tengermorajlás,
Fénytelenek fenn a csillagok.

Eldobok mindenkit magamtól,
Nem kell barát, ismerős, rokon,
Békén, nyugton pihenni vágyom
megszürkült, tépázott romokon.