| 1934-et írunk. A béke ügye kicsit jobban áll, mint ma. A Népszövetségnek nagyobb a tekintélye, noha Olaszország kilépett belőle, de néhány ügyes és okos delegátus valami életet öntött ebbe a tespedt testületbe. Ezenkívül a francia külügyminiszter, a szocialista Léon Brandt nagyszerű ember, aki szinte az egész világ arcát akarja átformálni. (Néha Jean Jaurés profiljára emlékeztet.) Nemcsak Franciaország bízik benne, ő a béke, az okosság, az emberiesség igazi, önzetlen embere, amíg ő él, addig nem lehet háború. Végül a Brandt által alapított Unió is erős vára a békének. Ebben az Unióban Európa egész munkássága benne van politikai pártállás nélkül, inkább szindikalista alapon. Ilyen hatalmas munkásszervezete még nem volt Európának – Oroszországot nem számítva –, s ez a gigászi egyesülés Brandt parancsára mindenkor kész volt a békét megvédelmezni. Az emberek nyugodtabbak, és szebb jövőt remélnek.
És mégis…
Brandt – aki egyébként a háborúban repülőtiszt volt – két társával átrepül New Yorkba a köztársasági elnök meglátogatására. Mikor már félúton vannak az Óceán felett, a rádió azt jelzi, hogy a jugoszláv–albán határon valami összetűzés történt. Nemsokára fenyegető olasz demars, majd jegyzékváltás Beograd és Róma, majd Párizs és Róma között. Éppen úgy, mint 1914-ben, azon az avult diplomáciai nyelven, ugyanabban a védekező modorban, mely mögött támadó szándék ágaskodik. A népekkel rendelkező államférfiak éppoly lelkiismeretlenek és szűk látkörűek, éppoly csökönyösek és ostobák, mint húsz év előtt. A diplomaták izgatottan jönnek-mennek az államfők előszobájában, a külügyminisztériumok fehér lépcsőházaiban, a sima, hazug és mindig formákat tisztelő diplomáciai nyelv és modor szinte előkészíti a lavina pályáját, mindenki vakon nyargal kis sérelmein és rög[53]eszméin, mindenki a békét védi, de azért érezni már, hogy a lavina elindul. Brandt kétségbeesetten táviratozza Amerikából: „Európa forró szívvel várja, hogy vezetői ebben az órában oly nagyok legyenek, mint amilyen kicsinyek és tehetetlenek voltak húsz év előtt. Franciaország üdvözli Olaszországot!” De senki sem enged, mindenki megmarad elvei mellett a „nemzet védelmében”. Senki sem törődik a holnap eshetőségeivel. Az öreg, sima beszédű és nyakasan nacionalista Saint Brice – Brandt helyettese – mindent elront „régi és kipróbált” diplomáciai és államművészeti módszerével. A soviniszta tömegőrület mindenütt felüti a fejét. Legszervezettebben persze Olaszországban, de majdnem ugyanúgy Franciaországban, Németországban és a kis közép-európai államokban. Mire Brandt visszatér, már minden késő, de azért ő mégsem csügged. Szembeszáll a gyilkos tébollyal, az államművészet öreg, csökönyös virtuózaival. Elbukik. Elsodorják. Elűzik Párizsból. A nemzetközi Unió proklamálja a sztrájkot. Izgalmas kapkodások, lázas készülődések, mozgósítani készülődnek. Végre Brandt visszakerül a miniszteri székbe, de ekkor már igazán késő. A francia repülők már elpusztították Genovát, Milanót, Firenzét, Pisát, Rómát, Nápolyt…, még a kis olasz falvak is üszkös sebeknek látszanak. Az olasz repülők pedig ugyancsak gázbombáikkal megsemmisítik Marseille-t, Lyont, Dijont. Minden életet. Brandt már nem várhatja, hogy Párizsba hozzák a halált, mert a tömegőrülettől kótyagos elvtársai koncolják fel pár perccel az olasz repülők megérkezése ellőtt. Párizs is elpusztul. A szovjet csapatok pedig ellenállás nélkül vonulnak be Lengyelországba.
Ez Gobsch utópisztikus regénye. Kerül minden túlzást és valószínűtlenséget. Nagyon, nagyon nyugodtan, az alkotó izgalma, a rendező hatáskeresése nélkül jegyzi fel a jövendő tényeit. Inkább a jövendő száraz, szenvtelen krónikása, mint regényíró, akit képzelete hajt, sodor színek és csodák felé. Mégis Gobsch belénk fojtja a lélegzetet ezzel a szárazon megírt regénnyel. Nem azért nem lehet letenni ezt a könyvet, mert a képzelet lendülete viszi az olvasót, hanem azért, mert ment minden túlzástól. Az író és írásának hitele száz százalékos. Igen, így lesz, így kell ennek lenni! – ezt érezzük, és az iszonyat borzolja fel lelkünk tükrét. Gobsch képzelete nem csapong, hanem pontról pontra követi a valószínűséget. Ö az eshetőségek szigorú és józan matematikusa. Nem hirdet pacifista propagandát, nem akar a borzalmakkal hatni, hanem bemutatja, mint kísérletet a tanári katedrán, hogyha Európa így megy tovább a rövidlátó nacionalizmus lejtőjén, miként formálódik egy kis kavics egy gigászi és minden életet összezúzó lavinává. Pontosan kimutatja a lavina útját, sebességét és pusztító erejét. Hidegen, tudományos biztonsággal mutatja ezt be, mint csillagász, aki számadatokkal és geometriai szabályokkal bizonyítja [54] be az égitestek összeütközését, vagy egy üstökös pusztító pályáját. Európának így kell elpusztulnia, ha nem hagyja abba a fegyverkezést és népeket egymásra uszító politikáját – ezt bizonyítja majdnem szenvtelenül, szigorú tárgyilagossággal Hanns Gobsch.
Gobschnak nincs merész képzelőtehetsége, egyedül Brandt alakja friss, élénk és szokatlan. De még ez a nagyszerű és hatalmas energia, ez a kiváló, eleven szervező erő, ez az igazi holnap-ember se tudja letörni a tegnap aszott bőrű hőseit. Ezek a tegnaphősök kitűnően meglátott és megrajzolt mai típusok: öntelt diplomaták és kormányzó férfiak, akik mindig országuk presztízsét védik, mindig egy nemzet nevében beszélnek (anélkül, hogy a nemzetet megkérdeznék, vagy érdekeit figyelembe vennék), és a már ma is unosan ismert elveken lovagolnak. Simák, szellemesek, nyakasak és végzetesen kicsinyesek. Nem látnak előre, nem látnak túl hazájuk vámfalain. Ezek a nagyképű s kis horizontú férfiak csinálják a téboly Európáját.
Victor Margueritte-nak La Patrie Humaine című könyvéről azt írta egyik kritikusa, hogy ha minden európai elolvasná ezt a könyvet, akkor Európa meg lenne mentve. Ugyanezt mondhatjuk Gobsch Wahneuropájáról. Sok tízezer, sőt százezer európai olvassa ezt a könyvet, szaporodnak a német kiadások, sőt a francia fordítás is nagyon népszerű, mégis félő, hogy éppen azok nem veszik kezükbe, akik szakadékokat ásnak a népek közé, akik a történelem véres árnyait idézgetik, akik a gyűlölet konkolyát hintik zsenge és kétségbeesett lelkekbe, akik hazafias zászlók mögött a téboly Európáját készítik elő, s – ki tudja? – talán 1934-ig el is készülnek munkájukkal.
Pedig aki elolvassa ezt a könyvet, az aligha merné tagadni annak rettenetes, Kasszandra-igazságát. |
Fejlesztette: GAS Softwares