Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Fehér hajú nő és fehér hajú férfi, két régi ember ül a régi szobában. Kint, az akácos utcán, a kisváros fiatalsága korzózik, kint az utcán üdén zsibong az élet, amelynek most ők ketten csöndesen és megbékült szomorúsággal eljátsszák az utolsó felvonását. Holnap elölről kezdik a darabot, de mások, tehetségesebbek, fiatalok…

Az esti szellő a nyitott ablakon át besodor egy elsárgult falevelet, amely a lábuk elé hull. A férfi halkan megszólal:

– Malvin, jön az ősz. Ez a levél a névjegye.

A nő csak néhány perc múlva válaszol rá:

– Jön az ősz… És én nemsokára meghalok…

Az utolsó szavak már köhögésbe fúlnak.

– Malvin, maga megfázott – mondja aggodalmasan a férfi. – Be kellene csukni az ablakot.

– Ne tegye, doktor úr. Nekem már úgysem árthat. És olyan jólesik érezni a friss levegőt és hallani a kacagást, az ifjúság kacagását.

Ifjúság…

A hangja megint elcsuklik, amikor kimondja ezt a szót, amelyet olyan nehéz kimondani őszbe borult hajjal, a sír szélén… Előveszi apró, csipkés zsebkendőjét, hogy letörüljön két könnycseppet két kialvó szemből.

– Malvin, maga sír?… Miért sír?

– Ha az ember hetvenéves, doktor úr, mindenképpen elég oka van a sírásra… Miért sírok?… Nézze ezt a muzsikálóórát; ötven éve nem jár. Megállt életem legszebb percénél, és én nem húztam fel többé, hogy az a perc soha el ne tűnjék. Meg akartam csalni saját magamat. De nem sikerült. Ha meg is állítjuk az órát, az idő mégis tovább rohan…

Egy percre elhallgat. Azután kissé bátortalan hangon mondja:

– Péter…

A férfi összerezzent. Ötven éve nem hallotta ezt a nevet, az ő nevét ebben a szobában. Már el sem tudja hinni, hogy ez neki szól.

– Péter… Ott a könyvszekrényben, krokodilbőr-kötésben van egy könyv, a naplóm. Hozza ide, kérem; mert én már nagyon [447] fáradt vagyok, alig tudnék felkelni… Ez az, köszönöm… Ha kedve van hozzá, most elolvashatja azt, amire ötven évvel ezelőtt olyan kíváncsi volt. Emlékszik rá? Azon az estén, amikor – a maga szavai szerint – szétpattant a szappanbuborék…

– Magyarul: amikor maga kikosarazott engem.

–… azon az estén megígértem, hogy egyszer mindent meg fogok mondani. Most, úgy hiszem, itt az alkalom. Most bizonyára, nem fog már fájni, ahogy akkor fájt volna… Itt van ez a részlet, ami piros tintával van írva. Olvassa talán fennhangon, hogy én is halljam még egyszer…

A férfi reszkető kézzel és áhítattal, mint egy imádságoskönyvet, átveszi a naplót, és olvasni kezd. Lepergeti a filmet, amelynek felvételeit ötven évvel ezelőtt készítették.

*

1878. október 12.

Ezt a napot piros tintával írom, miként a naptárban is pirosan nyomják az ünnepeket. Mert ez a mai nap ünnep az életemben. Nem tudom még, örömünnep vagy gyászünnep lesz-e belőle, de ez talán mellékes is most. (Ki lát a jövőbe? Ki látja utunk végét?…) A fontos az, hogy végre velem is történt valami, és a hétköznapiság fölé sodorva én is érzem, hogy élek. Más szóval: szerelmes lettem.

A nagy esemény, ami ezt a változást előidézte, a nagy esemény: Egon főherceg látogatása a mi elhagyatott falunkban, amelyben szolgabírónál nagyobb úr eddig csak képen volt látható. És most egyszerre eljön egy valóságos főherceg, aki szép is, fiatal is… És nőtlen…

Díszhintók, ragyogó uniformisok, tüzes paripák, mozsarak dörgése, zászlóerdő, virágeső: olyan volt az egész, mint egy káprázatosan színes festmény, amit aranykeretbe foglalt a délelőtti napfény és a főherceg mosolya. Hogy tud mosolyogni!…

Aztán jött az incidens, amelynek – sajnos – én voltam a szenvedő hőse.

Amikor a fehér ruhás lányok élén a főherceg elé léptem, hogy átadjam neki a rózsacsokrot, találkozott a szemünk nézése, s én éreztem, hogy az arcom égni kezd, a lábam inog, és be kellett hunyni a szememet és tántorogni kezdtem. Talán el is estem volna, annyira szédültem… Aztán éreztem, hogy egy erős kéz szorítja át a karomat, és hallottam, hogy valaki lágy, meleg hangon kérdezi:

– Kisasszony, az Istenért, mi lelte kegyedet?

Erre kinyitottam a szememet: ő volt, Egon főherceg. Dadogva feleltem neki:

– Fenség, bocsásson meg… Nagyon szégyenlem magam… De nem lehet a napba nézni, fenség… [448]

Ez ügyetlen volt, tudom, ez a mondat. Ő mosolygott, és halkan, hogy a többiek ne hallják talán, azt válaszolta:

– Kisasszony, hiszen kegyed háttal állt a napnak…

Hogy utána mi történt, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy egész nap sírtam, és este nem akartam elmenni a bankettre, amit az ő tiszteletére rendeztek. Csak a mamám erélyes fellépése és az a néhány, kilátásba helyezett pofon vitt rá, hogy mégis elmentem.

A vacsorán kezdetben nagyon elfogódott voltam. Nem néztem senkire, és nem szóltam senkihez. Pedig a mama nem egyszer rúgott a lábomba az asztal alatt, hogy viselkedjem tisztességesen, és legyek barátságos a főherceghez. (Mert a mama szeretett volna képviselőt csinálni a papából.) Csak ültem, és apró gombócokat gyúrtam a kenyérből… De később megjött a bátorságom és a jókedvem is. A főherceg, akitől néhány székkel jobbra ültem, itt-ott lopva rám nézett, s ebből a nézésből megéreztem, hogy tetszem neki. Talán beképzeltség volt ezt hinnem, mégis biztosra vettem, főleg akkor, amikor Dudás Jucinak, a legjobb barátnőmnek irigy és dühös pillantásait láttam…

A keringőt, amit velem nyitott meg a főherceg, már úgy táncoltam, mintha életemben mást sem csináltam volna, mint főhercegekkel táncolni. A szívem ugyan hevesebben lüktetett, mint máskor, de iparkodtam azt elpalástolni, ami – úgy hiszem – sikerült is.

– Örömmel látom, kisasszony, hogy már jobban érzi magát, mint délelőtt – szólt hozzám a főherceg.

– Köszönöm az érdeklődését, fenség – válaszoltam. – De nem hiszem, hogy méltó volnék rá.

– Kegyed nagyon szerény.

– És fenséged nagyon udvarias.

– Ami – ugyebár? – meglepő, tekintve azt, hogy minden ősöm tábornok volt. Látja, ez a mi bajunk. Az emberek rendszerint csak a halálunk után találkoznak velünk, illetve a szobrainkkal, s így nehezen tudják elképzelni, hogy a nyers és hősi külső alatt nekünk is van szívünk, amely lángra gyúl egy szép szempár tüzétől. Ha én bókot mondok egy kislánynak, azt hiszi, hogy tréfálok, és ha vallomást tennék, talán ki is nevetne.

– Viszont ugyanígy járna az a kislány is, ha fenségednek tenne vallomást.

– Kegyed megint a rézből öntött szobrokra gondol.

– Nem, fenség; hanem a gothai almanachra.

– A gothai almanach, kisasszony, csak a házasságunkat jegyzi fel, de nem a szerelmünket…

Mit akart ezzel mondani? Nem volt idő rá, hogy megkérdezzem. [449]

A keringőnek vége volt. A fenség eltávozott. De búcsúzásul még egyszer hozzám fordult:

– A viszontlátásra, kisasszony. Két hét múlva, ha befejezzük a hadgyakorlatokat, megint erre jövök. Addig is kérem, gondoljon rám néha, és ne gondoljon a gothai almanachra…

Az egész idő alatt, míg ezt mondta, kéz a kézben álltunk, s én úgy éreztem, mintha kicsit reszketne a keze. Vagy az enyém reszketett?…

Hát így történt. Szerelmes vagyok. Először az életben, és valószínűleg utoljára… Mi lesz ebből? Nem tudom, és nem is akarom tudni… Talán a muslinca érzi magát így, amikor megperzseli szárnyait a láng, amely körül repdes, hogy a végén belehulljon… Ünnep volt az életemben, és szép volt, ha meg is kell fizetnem érte… Rólad fogok álmodni, kis hercegem; ezt nem tilthatod meg… Kis hercegem, jó éjszakát!…

1878. október 19.

Ma megint eseménydús napom volt, amit le kell írnom. Azzal kezdődött, hogy reggel, amikor még ágyban feküdtem, berontott hozzám a mama, össze-vissza csókolt, és azt mondta, hogy nagyon jó és okos kislány vagyok. Aztán közölte velem az örömhírt, hogy a papa mandátuma biztosítva van, mert mind a két ellenjelölt visszalépett. Én ugyan nem látom, mennyiben függ össze a papa mandátuma az én szellemi képességeimmel, mégis örülök a mama elismerésének, mert eddig sokszor kétségbe vonta, hogy okos volnék. Sőt, mondhatnám, éppen ellenkezőleg…

Később még nagyobb öröm ért: kaptam egy hatalmas virágcsokrot. Nem volt levél hozzá, névjegy sem volt, mégis tudom, kitől van… Még nem felejtett el… Istenem, olyan szép az élet! Olyan boldog vagyok… Köszönöm, kis hercegem…

Délután vendégem volt Both Peti, azaz bocsánat, dr. Both Péter. Megszerezte az oklevelet, és most hazajött, természetesen nősülni. Azt mondják, engem akar elvenni. Én még nem tudok róla, de már az egész falu tudja.

Szegény fiú, sajnálnám, ha komoly szándékai volnának. Kedves, művelt fiú, szeretem is, de szerelmes lenni nem tudnék bele soha. Ha egy héttel előbb jött volna, talán… Mert egy héttel ezelőtt még ebben láttam az élet célját, a nők hivatását: kezet nyújtani egy becsületes embernek, hogy vezessen az utakon, amelyet egyedül oly nehéz megjárni, és gyermekeket szülni, hogy ők folytassák azt, talán több szerencsével, amit mi megkezdtünk. De most már érzem, nem tudnék jó asszony lenni, és semmi esetre sem a Both Peti asszonya.

Talán ő is észrevette rajtam a változást, mert nagyon szomorúnak látszott egész délután. Még az oklevélnek sem tud [450] örülni, azt mondta. Biztosan találkozott már a Dudás Jucival, aki telebeszélte a fejét valószínűleg nem a legjobb hírekkel. Mert Dudás Juci nem tudja megbocsátani nekem, hogy lecsúsztattam őt a hercegnél, és most fűnek-fának elmeséli, milyen botrányosan viselkedtem. Azt mondja, bennem legalább annyi tehetség van arra, hogy főúri metresz legyek, mint amennyi a pápában van arra, hogy képviselő legyen. Szegény, nem haragszom rá; tudom, az irigység beszél belőle.

Ezért viszont, hogy elhidegíti tőlem Both Petit, még hálás is vagyok neki. Így talán nem fogja megkérni a kezemet, és meg leszek kímélvé attól, hogy kosarat adjak neki, ami mégis kellemetlen dolog lehet, fájdalmat okozni valakinek, aki minket szeret.

Érzem magamon… Ha tudnád, kis hercegem, mennyit szenvedek miattad, és milyen hosszú volt ez a hét nélküled. „Nur wer die Sehnsucht kennt, weiss, wass ich leide…” De ebben nem te vagy a hibás, tudom. Ez az én hibám, hogy szeretni merlek… Jössz-e már? Úgy várlak, kis hercegem…

1878. október 26.

Úgy érzem magam, mintha örvény szélén állnék. Fent vagyok, magasan fent, ahol még kevés ember járt; de csak egy lépés hiányzik, hogy lebukjam a mélységbe. Csak egy lépés hiányzik, hogy Dudás Juci jóslata beváljék. De azt a lépést nem fogom megtenni soha, soha…

Éjfél van, amikor ezeket a sorokat írom. A kaszinóban még táncolnak… Mit fog szólni a mamám, ha észreveszi, hogy megszöktem? Talán meg fogja érteni, hiszen ő is volt fiatal, és talán ő is volt szerelmes…

Szerelem!… Be furcsa dolog. Akkor kínoz a legjobban, amikor a legszebb. Talán így is kell ennek lenni. Az árnyék akkor a legsötétebb, amikor a legerősebb a fény…

Pedig tudhattam volna, hogy ez lesz a folytatása. Hiszen ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy a szerelmesek kívánják és megcsókolják egymást…

Nem tudom, kinek az ötlete volt ez, hogy álarcosbált kell rendezni. Talán a főherceg maga óhajtotta, hogy egyszer ő is kedvére mulathasson, nem feszélyezve a szertartásoktól, amiket magas rangja megkövetel tőle. Mindenesetre sokkal kellemesebb így, ismeretlen jelmezben elvegyülni a tömegben, és sokkal kedélyesebb.

Rendes mulatságon talán meg sem történt volna, mert nem mertem volna kimenni a lugasba. Mért is mentem?…

Olyan sokan voltak, izzadó párok, zene, illatok, olyan fülledt volt a levegő, hogy ájuldozni kezdtem. Lehet, hogy enélkül is ájulás környezett volna az ő karjában… [451]

– Nem bírom itt tovább – szóltam hozzá. – Ha kedve van hozzá, üljünk ki a lugasba.

Aztán kimentünk… Ezt nem lehet elfelejteni… Friss levegő, ezüst holdfény, hulló falevelek, távoli muzsikaszó, ahogy a könyvekben meg van írva, minden megvolt, hogy statisztáljon a szerelmünkhöz… Szótlanul ültünk. Én az elsárgult leveleket néztem, amelyekről eszembe jutottak az aranypénzek, amiket régente a nagy urak szórtak a nép közé, amikor elhagyták a várost, amelyben vendégségben voltak. Elmegy a nyár, az ifjúság, és búcsúzásul telehinti az életünket aranyakkal: „emberek, tartsatok meg emléketekben!”

És elmegy ő is, az én hercegem, és talán soha többé nem jön vissza. Ez oly szomorú volt… Sírva fakadtam… ő átkarolt, és halkan suttogta:

– Ne sírj, kislány… Szeretlek…

Aztán megcsókolt, forrón, nagyon forrón, talán a nap tüze égett a csókjában… Egy percig tartott, vagy örökkévalóságig?… Azután fölkeltem, és lassan, mint egy alvajáró, hazamentem. Ennél szebb, éreztem, nem jöhet. Itt meg kell állni, mert ami ezután jönne, az az örvény volna…

Éjfél van… Mi lesz reggel, ha józanul átgondolom ezt az esetet? És mi lesz azután? Bármi jönne, ezt a csókot más férfi csókja nem fogja lemosni a számról. Az övé nem leszek soha, tudom, de másé sem lesznek. Ezért a csókért nem nagy ár egy élet…

Leszek fonnyadó aggszűz, és az emberek ötven év múlva is Malvin kisasszonynak fognak szólítani, és talán nevetnek is majd rajtam. És én mégis boldog leszek. Vagy talán mégsem!… „Boldogság és boldogtalanság: két ellenkező csúcsa az életnek, az egyik az Északi-sarok, a másik a Déli-sarok; de mindkettőn elpusztulunk, mert mindkettőn egyaránt megfagy a szív.” Ezt Janka néni mondta egyszer. És Janka néninek rendszerint igaza van, talán ebben is…

Megyek aludni, mert holnap korán kell fölkelni, barackot dunsztolni. Jönnek a hétköznapok… Kis hercegem, jó éjszakát…

*

Dr. Both Péternek – a fáradtságtól vagy a megindultságtól? – kiesett a napló a kezéből. Tenyerébe hajtotta a fejét, hogy rendezze a gondolatait, hogy mit mondjon minderre. Körülbelül ezt akarta mondani:

– Malvin, kedves Malvin, a maga élete nagyon szép volt, ámbár hazugságon épült fel. Vagy talán éppen ezért volt szép, hiszen a hazugságok, az önámítások teszik széppé az életet… Az a virágcsokor, Malvin, azon a délelőttön nem a főhercegtől [452] volt, azt én küldtem magának. És azt a csókot is az álarcosbálon, bocsássa meg, Malvint, azt a csókot is én adtam. (A maga főhercege ugyanakkor a szomszéd lugasban ült Dudás Jucival.) Furcsa történet: maga feláldozta az életét egy csókért, amelyről azt hittet, hogy a főhercegtől kapta, és én feláldoztam az életemet egy csókért, amelyről azt hittem, hogy nekem szólt. Kár volt megtudnom most, hogy tévedtem; megérdemelné maga is, hogy eláruljam az igazat…

Ezt akarta mondani, de nem volt szíve hozzá mégsem…

Malvin kisasszony talán nem is hallotta volna; behunyt szemmel ült a karosszékben, mosolygó arccal. Angyalok csukták le a szemét…

Közben leszállt az alkony, és a régi szobára, mint egy gyászfátyol, ráborult a sötétség. A nap már régen lebukott, de bíbor sugarai még ragyogtak az ég alján, mint letűnt ifjúságunk emlékei, amelyek bearanyozzák elfakuló életünk alkonyát…