Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Felhőket foszlat a szél az égen,
a sötétkék mennyboltot sebesre égeti a hold,
orgonáznak a fák, levelük zizzenve száguld,
sistereg és él ez az éjjel,
rohan a szél, és érzed,
ahogy fák, lámpák és házak lengenek az éjszakában,
hintázik a föld, és himbálódzik ez az éjszaka,
s hinta-palintát jár az ég is a csillagokkal.

Itt zúg az ősz, és lengeti sárgán a földet,
fonnyadó asszony gazdagult élete izzik benne,
csókjai karcossá forrtak, s mély mámort kavarnak benned,
titkolt könnyei befelé égnek,
s ilyenkor, ha csókolsz,
mámorod mélyebb, s szemed alján
halvány gyűrűket érzel, ahogy a messzeségbe nézel,
benned tapos az ősz, s érett gyümölcseit
lábad elé most garmadával szórja,
gyűjtsed a kincset, amely a halál felé száguld,
s önmagát adva milliárd életet gyönyörrel táplál.

Hát itt zúg az ősz, és zúg az ének erről a gazdag őszről,
ám lelkesülten nem énekelhetsz,
véres fintor ég fölötted,
s a fintor mögött a nagy gazdagságban milliók éhsége fájdul,
milliók fájó arca az égbolt egyetlen széles képe,
milliók tétlen tenyere a kitárt mező,
gazdag gerezdeken túl tétlen gépek rozsdásodnak,
s tele kamrák szomszédságában összehúzódó gyomrok sajognak.
Csókok érett mustja mellett a szexuális nyomor vinkója részegít,
s rossz agyakban még rosszabb álmok lidércfénye világít,
a földre nézel, s látod a rettenetes fintort,
az égre nézel, s fintor éget ebből a görbe tükörből is,
s telt kádakban most a könnyek újbora erjed.