Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Igazi béke a kettő közül csak az első, a második csupán újabb, fájdalmasabb, borzalmasabb harc kezdete. Semmivel alá nem támasztott, majdnem azt mondanánk: babonás hiedelem, hogy a halál magában véve már nyugalmat, békességet jelentene. Egy holttest bizonyára nem kapálódzik, verekszik már, ám erei felpattannak, addig szilárd szervei folyni kezdenek, testében keresztül-kasul birokra kelnek széthulló szövetei, sejtjei meg a köztük azonnal miriádszámra föllépő bomlasztó szervezetek az egészen kis rothadási bacilusoktól kezdve az egészen nagy férgekig. Jaj annak a még élő, egészséges embernek, aki ebbe a harcba belekeveredik, akinek szervezetébe annak legjellemzőbb termékéből, a hullaméregből egy bármily kis mennyisége utat talál!

Nem a halálban van béke, hanem az életben – addig, amíg minden szerv összhangzóan működik, mindegyik megteszi mindegyiknek azt a szolgálatot, mely nélkül az nem élhet, viszont maga is megkapja mindegyiktől a vért, hormont, védelmet, lökemet, ingert, mely saját továbbműködéséhez szükséges. Ha ez minden szerv részéről mindegyik számára a maga rendjén megtörténik, ha semmiféle betegség, sérülés nem állítja harcba egymás ellen testszöveteinket, akkor egyáltalában nem is érezzük, hogy szerveink vannak, tisztán látó, észlelő, élvező angyalokként érezzük magunkat a világban – ekkor van csak igazán békességünk.

A testi békességnek ez az állapota ugyan csak az össz-szervezet, az egyén számára létezik föltétlenül, csak ennek van az az érzése, mintha minden tagja, szerve, szövete, sejtje tökéletes engedékenységgel szolgálná minden kényét, kívánságát. Voltaképpen ugyan ez az érzés is csalódás: mindegyikünk tapasztalásból tudja, hogy mégsem tehet mindent önmagával sem, mindenféle megmozdulásának, ténykedésének határai vannak, melyeknek túllépése azonnal fájdalmat okoz, esetleg még sokkal messzebb menő bajokat hoz.

Már az egyes szervek, testszövetek, sejtek az össz-szervezet legbékésebb nyugalmi állapotában is küzdenek egymással, ellenállást fejtenek ki egymással szemben, mely ellenállás éppen olyan szükséges az élet továbbfolyásához, tehát az össz-szer[441]vezet békéjéhez, mint a kölcsönös engedés, támogatás. Jaj annak az embernek, akinek valamely szerve akár az egyik, akár a másik irányban nem teljesíti kötelességét! Akinek például mellkasa nem enged a tüdő nyomásának, mikor ez a beszívott levegő felvételére kitágul. Vagy akinek véredényfalai egy vérhullám nyomása alatt szétnyílnak. Akinek mája keményedni, nagyobbodni kezd, viszont gyomra, szíve, tüdeje nem képes az így megnőtt májjal szemben olyan nyomást kifejteni, hogy maguk is még megőrizzék a rendes továbbműködéshez szükséges teret. Az ilyen ellenálláshiányt, egyes szervek „harciatlanság”-át csakhamar megsínyli az össz-szervezeten keresztül maga az először támadni, zsarnokoskodni látszott szerv is.

Vannak olyan esetek is, midőn egyes szervek vagy szövetek látszólag egyenesen szervezetellenes magatartása menti meg a szervezetet a különben szinte bizonyos pusztulástól. Így midőn egy sebesülés helyén a vér megalvad. Midőn az agy, a szív bizonyos támadások esetén a minimumra szállítják le tevékenységüket, és ezáltal olyan eszméletlen állapotot idéznek elő, mely alatt a rendes tevékenység legnagyobb részétől mentesített szervezet csodálatos gyógyuló és helyreálló erőmennyiséget gyűjthet fel. Midőn ellenkezően némely idegen elemek, kóros parányszervezetek betolakodása esetén magukban kínos és aggálykeltő gyulladások vagy általános lázak siettetik a még veszedelmesebb kórokozó kiküszöbölését.

Ami az egyes emberi testre áll, ugyanez érvényes az összes élő emberi testek és lelkek nagy közösségére: az emberiségre is. Ennek megállapításával egyáltalában nem esünk az úgynevezett szerves társadalmi elméletek képviselőinek túlzásába, akik a nemzetekben, foglalkozási osztályokban egyenesen a testrészeknek megfelelő szerveket véltek felismerhetni.

A nemzetek, osztályok és egyéb csoportok másként szervei a nagy emberiségnek, de azért mégis valódi szervei. Egyik sem élhet a többiek segítsége vagy mondjuk inkább: hatása nélkül – legalább úgy, amint él. Hogy azért az emberiség összetétele látszat szerint legalább nem olyan állandó, mint például egy kifejlődött emberi testé, hogy benne még rövid történelmi áttekintésünk ideje alatt is szinte beláthatatlan számú népek, nemzetek, osztályok, állami és társadalmi közületek váltakoztak kaleidoszkópszerűen különböző elrendezésben–, ez nem szünteti meg azt az alapvető tényt, hogy az egyes adott időkben mindig bizonyos éppen meglevő ilyen „szervek” alakították ki az emberiség életét, és tették lehetségessé annak olyan további fejlődését, melyet mi, ma élők, bármennyi mindent bíráljunk is, nagyjában mégis megelégedéssel állapítunk meg.

Nos, „az emberiségszervek”-nek mindig éppen olyan kölcsön[442]hatása volt megállapítható, mint akármelyik egyes test szerveiének. Éppen úgy tartották, segítették, táplálták, irányozták egymást a különféle emberi csoportok, mint akár Menenius Agrippa meséjében a gyomor és a tagok. De éppen úgy ellen álltak egymás túlságos követeléseinek, terjeszkedésének, nyomásának is. Hogy eközben elég gyakran fordultak elő az életre kedvező egyensúly megzavarásai, egyes szervek túlságos növekedése vagy túl heves működése –, tehát miként az egyes testeknél betegségek, lázak, úgy az emberiségben forradalmak, háborúk –, ez, úgy látszik, a fejlődésnek, majd a hanyatlásnak egészen el nem kerülhető kísérő jelensége, mindenféle, még a legfinomabban kialakult szervezet eredeti tökéletlenségének következménye.

Persze, ami egészen el nem kerülhető, az esetleg még mindig enyhíthető. Egyrészt az orvosi, másrészt a politikai tudomány immár évezredek óta keresi és nem egy esetben találja is meg módját annak, hogy a szervek megzavarással fenyegetett egyensúlyát helyreállítsák. Eközben olykor, kivált kialakulásuk első idejében, csodatételekre vállalkoztak; egy-egy varázsigével akartak eltávoztatni súlyos betegségeket, egy-egy béke- és türelemszónoklattal megszüntetni már kitört háborúkat, forradalmakat. A feladatok és eszközök tisztább megismerése azután mindinkább a megelőzésre, a szervezeti egyensúly zavarainak eleve megakadályoztatására utalta mind az emberek, mind pedig az emberiség orvosait.

Az értelmes orvos evégből mindent meg fog tenni, hogy kezeltje minden egyes szervét olyan erőssé, működőképessé és ellenállóvá tegye, amennyire ez a többi szervek összhangzó vele működésének akadályozása nélkül csak lehetséges. Ha betegét májzsugorodás fenyegeti, táplálni, erősíteni fogja a májat. De ha a máj viszont az előbb már felhozott példa szerint mértéktelenül duzzadni, növekedni kezd, bizonyára nem fogja a tüdőt, szívet puhítani, kisebbíteni, csakhogy a májnak több terjeszkedési teret biztosítson.

Persze, a leglángeszűbb orvos sem nyúlhat bele istenként egy, akár legegyszerűbb szervezet működésébe, jó, ha megindíthat egy üdvös folyamatot, megakaszthat egy fenyegetőt; a teendő legnagyobb részét még mindig az illető test szerveinek, szöveteinek, sejtjeinek kell természet adta szerkezetük, készségük, hajlamosságuk szerint elvégezniük. A szervekben, sejtekben van tulajdonképpen az a működő, és ellenállókészség, mely az egész szervezet tevékenységét, sőt fennállását lehetségessé teszi.

A legtisztábban látó emberiségpolitikus, mondjuk: szociológus is csak irányelveket állíthat fel az emberiség összhangzatos, békés életének, fejlődésének érdekében, az elvek megvalósítása, tehát az együttműködés, segítés és ellenállás adagolása és irányí[443]tása már az emberiség szerveinek és sejtjeinek, tehát az egyes államok vezetőinek és polgárainak dolga marad. Végeredményben mindig csak azoknak vélekedése, magatartása dönti el, hogy békében élhet és virágozhat-e a nagy szervezet, vagy háborúkban, forradalmakban sodródhatik talán a végpusztulás felé.

– Békét, csakis békét! – az egész emberiség számára valamennyiünknek kívánunk; mindegyikünk erejéhez képest teremtenünk is kell. De már az emberiségi élet egyes részleteiben éppoly kevéssé helyezkedhetünk a mindenáron nem harcolás, mint a mindenáron csak küzdés álláspontjára.

Aki szomszédjára fegyverrel támad, hogy valamit elraboljon tőle, vagy egy sértést megtoroljon rajta, az súlyosan vét az egész társadalom békéje, tehát életlehetősége ellen. De szintúgy vét az is, aki ha ilyen támadás éri nem védekezik minden eszközzel, melyet a társadalom törvénye kezébe ad, vagy csak megenged neki, mivel minden ellenállás nélkül sikerült támadás anarchikus, mondjuk: zsiványszellem terjedésére vezet, amit az össztársadalomnak előbb-utóbb meg kell sínylenie. Még a megtörtént súlyos sérelem utólagos megtorlás nélkül hagyása is ugyanezzel a kárhozatos hatással járhat. A keresztényi béketűrés és megbocsátás akkor alkalmazható, mikor a lelkeknek, még a támadó lelkének is olyan készsége van már, ha lappangva is, jelen, mely mellett a bosszúról lemondás egy új üdvös egyetértésnek, együttműködésnek bevezetője lehet. Máskülönben embertársainak, fajtájának ellensége az, aki magát és igazát meg nem védi, sérelmét meg nem torolja.