Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. november) 7. szám, 427–496. p.

Azok a tanulmányok, melyeket Ferdinand Fried Das Ende des Kapitalizmus címen adott ki, 1929 októbere és az elmúlt év tavasza közt jelentek meg a Die Tat című folyóiratban, s összegyűjtve épp akkor hagyták el a sajtót, amikor a Hoover-moratórium a lappangó gazdasági válságot kipattantotta. Az azóta eltelt év alaposan próbára tette a könyvet, s ha az ismerős hang nem is tapasztana oda érveléséhez, az események igazolása rákényszerítene, hogy gondolataival foglalkozzunk.

Két forradalom folyik ma a világban: egy társadalmi és egy szellemi, s a kettő vadidegenül áll egymással szemben. A társadalmi forradalom a tizenkilencedik század dogmatikájával tör ránk, s igazolja őt a gazdasági élet kényszere; a szellemi forradalom a tizenkilencedik század előítéletei alól akar kiszabadítani, s igazolja őt minősége. A két forradalom eddig alig keveredett, csaknem teljesen hiányoznak a közvetítő formák, s félni lehetett, hogy a két hullámnak nem is lesz ideje az interferenciára. Úgy látszott, hogy a történelem pillanatnyilag azoké, akik a ránk parancsolt keretváltoztatást gyors, brutális eszközökkel erőszakolják ki, s a huszadik század szellemi forradalma csak fokról fokra szivároghat fel a szociális forradalom alól, mint ahogy nomád hódítókat lassan formálnak át a földmíves nép istenei.

Fried könyve reményt nyújt, hogy a szellem emberének a következő évtizedekben talán mégsem kell egészen történelmen kívül élnie, s épp Közép-Európában anyag és minőség forradalma közt mégis megtörténik a kiegyezés. Ez a fiatal gazdaságtudós, kinél az anyagi világnak kevés szabatosabb elemzője élhet ma, minden dolgok mértékének az embert tartja. Elolvasok egy gazdasági könyvet, s csíkos ruhájú milliók, a szociológia lenyírt fegyencei marsolnak előttem valószínűtlenül; elolvasom ezt a könyvet, s barátaim, ismerőseim kavarognak tarka csoportokban, magamat is egész jól látom, s igazán nem kell homunculusképet öltenem. E gazdaságtudós érvelésében a „minőség-forradalmár” akcentusára ismerek.

Ha a kor a különböző földrajzi helyeken egyszerre kialakult világnézetek azonossága, úgy Ferdinánd Fried az első korszerű szociológus, akivel találkoztam. Míg mások előtt mindig úgy érez[427]tem, hogy a szellem, mely engem mozgat, a tömegtudományban időszerűtlen, Friedet úgy olvasom, mintha egy éjszaka különös készültséggel megajándékozva másnap én pillanthattam volna szét ebben a szédületes gazdasági zűrzavarban.

Kolumbusz-kor, írtam a kapitalizmusról, s itt szórólszóra ugyanezt a képet találom viszont. Kolumbusz utódai egy új világrészt fedeztek fel a tengeren túl, s Watt utódai a tengeren innen. A földnek nem volt több szűz kontinense, de bizonyos fokig minden kontinens szűz volt még, mert nem ismerte a saját energiáit. Kolumbusz kora a mesék heverő kincseit aknázta ki, a kapitalizmus a valóság heverő kincseit: a gőzt, az elektromosságot, a benzint, a fém, a kátrány alvó tulajdonságait. S ahogy Kolumbusz kora rajokat bocsát a tengeren túlra fölszedni az aranyat s fölszántani a földet, mely V. Károly és II. Fülöp idejében szinte korlátlanul látszik nőni ott, a tenger túlsó partján, a kapitalizmus is rajokat bocsát, s az elektromosságnak éppúgy megvannak a maga Cortezei, mint a fémiparnak a Kruppjai. A nehézipar, a Farben-industrie, az A. E. G.: Mexikó és Brazília Európa testében. S ahogy Amerika felfedezése (legalábbis Európa nyugati partjain) megbontja a régi, statikus gazdasági életet, s anyagok és emberek oda-visszaáramlásával mozgó gazdasági életté alakítja át; úgy oldja fel még szédületesebb mértékben a kapitalizmus az állandó egzisztenciák korát az áramló egzisztenciák korává. Amerika mindig ott volt a portugál erkéllyel szemben, csak emberek kellettek, akik áthozzák az Óceánon; Arkhimédész is csinált már gőzmasinát, de csak Watt és Stevenson fedeztek fel a gőzgéppel új világrészt. Mind a két kor előfeltétele a vállalkozó és szervező kedv, mely Amerikát talál, és felosztja Amerikát.

Fried igen ötletesen tagolja a kapitalizmus korát textil-, gép-, közlekedési, elektromos, vegyi, benzin- és utótermékek korszakára. Lökésekben jönnek a fölfedezések (az új földterületek), utána harmincéves szakaszokban a kiaknázás (a gyarmatosítás). Az emberiség elé egyre új kincseket szórnak, s lassan az egész emberiségnek, egyeseknek és államoknak, e kincsek megemésztésére kell fordítani a figyelmet. Nem elég Amerika, kellenek, akik fogyasztják Amerikát, így lesz a kapitalizmus az étvágycsinálás kora. A mesterségesen szított és szítható étvágy a kapitalizmus másik nagy feltétele. Az emberek azért kaptak vonatot, mert megvolt bennük a hajlam, hogy vonatra üljenek, s ha már egyszer vonatra ülték, felültek a villanyosra, az autóra és a repülőgépre is. A kapitalizmus igényeket teremtett, s az igények rákényszeríttették az államot, hogy Amerika és a spanyol gyomor, az élvezhető kincsek és a kincsekre éhes igények közt megkönnyítse az utat. Így lesz a kapitalizmus a tizennyolcadik század szabadságeszméinek a pártfogója, ahogy e szabadságeszmék viszont a kapitalizmus elő[427]segítői voltak. Az államnak föl kell adnia a hűbériséget; „szabad ipar, szabad kereskedelem és szabad fogyasztó” lesznek az új demokrácia jelszavai. Az államnak a kapitalizmus századában egy feladata van: visszavonulni. A közvélemény azoknak a nagy kalózoknak a pártjára áll, akik a maguk egyéni erejével többet alkotnak, mint a közösség a maga törvényeivel. Az érdek nagy teljesítményei mellett minden eltörpül ebben a században, s nem véletlen, hogy most születnek meg azok az elméletek, melyek a történelmet a gazdasági élet függvényének látják. Ennek a kornak a történelme valóban a gazdasági élet függvénye. A társadalom, mint egy óriási csörgőkígyó egészen az őzborjú megemésztésére rendezkedik be.

Teljes virágzását ez a rendszer 1860–1900 közt érte el. 1900 óta hanyatlik, s elpalástolhatatlan zavarokkal küzd. A mesebeli kincsek kiaknázása több időt vett igénybe, mint a szemünk előtt heverő kincseké. Kolumbusz kora szinte ma is tart, a kapitalizmus azonban már nem tud újabb étvágyat teremteni. Nincsenek új, nagy fölfedezések, a heverő energiákból nem lehet többé új vállalkozásokat összeütni. A repülőgép, rádió, műselyem az utolsó felfedezések, s jelentőségük nem mérhető a gőzgép, vonat, elektromosság vagy a vegyi ipar nagy fölfedezéséhez. A kapitalizmus vérkeringésének a fölfedezések voltak a szisztoléki s ezek a szisztolék kimaradtak.

Hogy keletkezett a kapitalista jólét? Egy Siemens vállalkozott rá, hogy az elektromosságot kihasználja; elhitette, hogy a vállalkozás bő zsákmánnyal fog járni, s a hitelezők vagy inkább hívők összeadták a vállalkozáshoz szükséges összeget: a tőkét. A befektetés rengeteg munkást foglalkoztatott, a munkások megfelelő bért kaptak, az üzletek megteltek. Az emberekben megvolt a hajlam új igényekre, s a vállalkozás épp ezekre az igényekre számított. Az invesztálás (az, hogy az emberek odadobták a vállalkozásba a pénzüket) biztosította a sikert. A kapitalista jólét a hitből fakadt. A pénzben kifejezett hitet: a hitelt nemcsak a vállalkozó, de a társadalom is arra fordította, hogy a vállalkozást segítse. Vállalkozó és fogyasztó egymással versenyezve növelték egymás étvágyát és egymás vállalkozó kedvét. A túlméretezést egészséges krachok csapolták le. Befektetési konjunktúra és túltermelési krach: ez a kapitalizmus üteme.

Ebben az ütemben persze van valami valószínűtlen, s az egész korban valami lakodalmian kivételes. Az emberiség elé mindennap egy fogással többet tesznek, s neki egyre több szájjal és tágabb torokkal kell zabálnia: ezt kívánja a kapitalizmus dinamikája. Azonban úgy látszik, az emberi étvágy még évszázadokig bírta volna ezt a tempót (a kapitalizmus legalábbis úgy mutatja, hogy az igények irányában korlátlanul rontható állatfaj vagyunk), a baj [429] nem csömör alakjában jelentkezett, hanem mint a szakácslelemény csődje; nincs több új fogás, Amerikát megszálltuk és felszántottuk, legföllebb néhány fűszerszigetre tűzhetjük ki a lobogót. A kapitalizmus hódító kora véget ért, megkezdődik a kései kapitalizmus: a tiszttartók, az alkirályok kora.

A kapitalizmus eleme a szabad verseny volt; mindenki ott veti meg a lábát, ahol tudja, s azzal eteti meg zsákmányát, aki hajlandó megvenni. Mihelyt azonban nincs új inger a vállalkozó kedv számára, nem marad más verseny, mint küzdeni a meglevő étvágyért. Mire kell vezetnie ennek a versenynek? Áresésre, csődre, a legkevesebbet kérő pirruszi diadalára. Hogy védekezzenek ez ellen a vállalkozók? Paktumokkal. Föl kell osztaniuk egymás közt az emberek étvágyát. Ezt jelentik a kartellek. Kartell és szabad verseny: fából vaskarika. A kartellben a kapitalizmus föladta önmagát, s míg eddig az újból élt, most a régit akarja biztosítani. Tudjuk, mennyi fogy, megszabjuk, ki mennyit termelhet. Hol pezseg itt a kapitalista vér? Hogy lehet a jövedelmet fokozni? A jövedelem fokozásának egy módja van: nem a terjeszkedés a vállalatban, hanem a megtakarítás a munkán; a racionalizálás. S a racionalizálás mint befektetés az utolsó nagy kapitalista szívverés persze már kapkodó, kihagyó; hiszen árt a munkásnak, aki a fogyasztó is, s így közvetve magának a vállalkozónak.

A kapitalizmus a kartellek uralmával bürokratizálódik. Az egyénileg érdekelt vállalkozó helyébe a különféle igazgatók, ellenőrzőbizottságok lépnek. A vállalatot nem az anyagiakhoz, hanem a számoláshoz értő emberek kormányozzák; a vér helyét a szellem foglalja el, a vállalkozó helyét a hivatalnok. Fokozza ezt a bürokratizálódást a tőke rejtélyes szerepe ebben a kései kapitalizmusban. A tőke hajdan a vállalkozónak és hitelezőinek a pénze volt, s a pénzen vett, mozgó gépek. A részvénytársaság bevezetésével ez a tőke egyre személytelenebb lett, s a részvényesek kiszorításával egész eltűnt a felhők közé. A vállalatnak nincsenek tulajdonosai, csak intézői; maga a vállalat forog-pörög a számok kacsalábán, mint egy mesebeli vár. A kapitalizmusnak a bürokrácia lesz a lelke és a kamatélvezője: a végcél többé nem a vállalat, hanem az évjáradék.

Majordómuszoknak nevezi Fried a kései kapitalizmus vezéreit. A majordómuszok az elsatnyult frank királyok, a különféle Pipinek első házicselédjei voltak, akik később a koronát is a maguk fejére tették. Az első nagy kapitalista nemzedék örökét is ilyen Pipinek vették át, akiknek az első hivatalnok, a megbízható szolga, a generáldirektor egyre jobban a nyakukra nőtt. Nem is annyira képmutató szívósságuk emeli fel őket, mint a kor szelleme. A kettős könyvvitel könyvelőt kíván, s a kései kapitalizmus a kettős könyvvitel diktatúrája. [430]

Mi a szerepe e kései kapitalista rendben a szociáldemokráciának? Többször hangoztattam, hogy két ember attól, hogy egymást gyalázza, még hasonlíthat egymáshoz. Kapitalizmus és szocializmus: az egymást fojtogató ikrek, egymás kiegészítői és tükörképei. Fried pompás érveléssel mutatja ki, hogy ez a mímelt fojtogatás hogy válik testvéri ölelkezéssé. Miből született a szocializmus? A korai kapitalizmus hatalmas embertömeget toboroz egy-egy energia kihasználására. Azokat, akik egy ilyen felhágó konjunktúrába belekerülnek, aránylag elég jól ellátja, már csak azért is, hogy fogyasztói legyenek. Akik azonban nem elég gyors csillangójú véglények, s nem tudnak egy konjunktúra áramába belesodródni, hanem ott tapadnak a halálra ítélt iparágban, földönfutókká lesznek. (Takácsok, géprombolók.) Megkezdődik a mozgékonyság kiválasztása. Viszont a kapitalizmus invesztálásai is mindig túlzottak, s a krach, a visszaépítés egy csomó munkást szélnek szalaszt. Mivel az állam visszahúzódott a gazdasági élettől; a munkások ellátatlanok és védtelenek. A kapitalizmus jólét és nyomor mélyebb hullámzásán táncoltatja a munkást, igényeket ébreszt benne, s bizonytalanná teszi a helyzetét. Ugyanekkor azonban a demokrácia, melyet a kapitalizmus a maga kényelmesebb mozgására csinált, a munkásnak is megengedi a szervezkedést. Ez a szervezkedés elvben mereven antikapitalista. Amire az egyik azt mondja: igen, a másik azt mondja: nem. „A magántulajdon szentség” – vallja a kapitalizmus. „A magántulajdon rablás” – vallja a szocializmus. „Szabad verseny” – kiáltja a vállalkozó. „Államgazdaság” – feleli a munkás. Fehér és fekete azonban néha közelebbi rokonok, mint sárga és zöld. Két szám előjele különbözhet, abszolút értékük azonban még azonos marad. Akár rablás, akár szentség a tulajdon, még mindig az élet legfontosabb tényezője. A szocialista, aki gyűlöli kora gazdasági rendjét, e gazdasági rend előítéleteivel gondolkozik. Morál és indulat szemben állnak; az értékrendszer azonban ugyanaz, a munkás fogalma a földi és mennyei javakról azonos a vállalkozóéval.

A szocializmust a kereszténységhez szokták hasonlítani. Szocializmus és kereszténység közt épp az a lényeges különbség, hogy a kereszténység új értékrendszert állít a meglevővel szemben: szellemit az anyagival, mennyeit a földivel, míg a szocializmus ellenfele értékrendszerét veszi át ellenkező jellel, s épp ez a közös értékrendszer biztosítja a gyűlölet alatt a tizenkilencedik század mély emberi egységét. Ez a magyarázata annak is, hogy a szakszervezetek fejlődése párhuzamos a kartellekével, s a kifejlett szakszervezet a kifejlett kartell viaszlenyomata. Mind a kettő hivatali masina szorosan egymásba illő fogaskerekekkel, s mind a kettő egyre függetlenebb az anonim tömegtől, melyet képvisel:[431] a kapitalizmus a részvényesektől, a szociáldemokrata párt a munkásoktól. A szociáldemokratát az országos listával éppúgy kizárták a beleszólásból, mint a részvényest a vállalat irányításából. Egy ember a pártban épp annyit jelent, mint egy részvény a vállalatban: anyag a számok részére, aranyfedezet a bürokráciának. Érthető, hogy a kétféle bürokrácia mind mélyebben kapaszkodik egymásba, s megszületik a történelmi paradoxon: a kapitalista államot fenntartó szocializmus. A tizenkilencedik század szelleme védi a tizenkilencedik század szervezeteit.

A kétféle bürokrácia közt a kiegyenlítő szerepet egy harmadik bürokrácia játssza, az állam. Az állam a múlt század derekán teljesen visszavonult a gazdasági élettől, s áldását adta a szabad iparra, szabad kereskedelemre és szabad fogyasztóra. A hetvenes évektől azonban megint gyakorolnia kell ellenőrző szerepét, s ő maga is mint vállalkozó lép fel (posta, vasút). A krachok és a munkásság mozgalma rákényszeríti az ipar és a munkás védelmére. Minél merevebbé válik a kapitalizmus, s minél szervezettebb a munkásság, annál többször veszik igénybe az államot. Az állam két fő feladata az iparnak megrendeléseket, szubvenciókat adni, s a munkanélkülieket segélyezni. A munkásság és a tőke egyaránt az államba kapaszkodik, szükségük van erre az óriási pumpkasszára, viszont az állam mind mélyebbre nyúl a gazdasági életbe; a két fogaskerék mellé odailleszkedik a harmadik, s a három bürokrácia a parlamentarizmus bonyolult gépezetében összeforrva igazi irányítás nélkül, az órakerekek végzetes törvénye szerint forog egymással szemben, míg az egész gépezet le nem jár.

Hogy a három bürokrácia államformájának robbannia kell, bebizonyították a háború utáni gazdasági krízisek. Egy lépszerűen beosztott társadalmat elkormányozhatnak a mandarinok, egy végzetesen áramló világban nevetségessé válnak. Fried szerint a háború utáni válságok lényegben különböznek a háború előttiektől: azok a növekedés válságai voltak, ezek öregkori működési zavarok. A kapitalizmus ifjú- és aggkora közt a háború meggyorsította az átmenetet; a kapitalizmus, mint sok frontharcos, egy éjszaka megőszült, de ez a hirtelen megöregedés csak szemléletesebbé teszi ifjúság és öregkor válságai közt a különbséget.

Milyenek voltak a fejlődő kapitalizmus válságai? A túlinvesztálás, a túlméretezett vállalat összeroppant, a túlfeszített hitel menekülni kezdett, az ár esett, munkásokat kellett elbocsátani. Az áresés s egy új találmányt követő új vállalkozás átsegítette azonban a gazdasági életet a mélyponton, s a növő kapitalizmus lassan belenőtt a túlzott keretekbe is, mint kamasz a két számmal nagyobb cipőbe. A krach a fejlődés biztosítószelepe volt, egyetlen végzetes szerepe, hogy a középosztály vagyonát felőrölte.

Milyen volt ezzel szemben az első háború utáni krízis, az [432] 1920-as? Hogy megérthessük, tudnunk kell, hogy a kapitalizmusnak az értékesíthető találmányokon kívül még egy előfeltétele volt. Az ipar a világ igen kis részére, Nyugat-Európára és Kelet-Amerikára szorítkozott. Az ősvilág ontotta a nyersanyagot, s a kapitalista világ, az „atlanti gyár” szállította az árut; a nyersanyagtermő országok örültek, ha az árukat nyersanyaggal meg tudták venni. A kapitalizmus tehát két irányban is átmeneti kor: meg kellett merevednie, mihelyt az alvó energiákat sorban fölébresztette, s szét kellett robbannia, mihelyt az egész kereskedelemmel összekapcsolt világon elterjedt. A háború, ez a szédületes túlmegbízatás nagy alkalom volt a kapitalizmus elterjedésére. A nyersanyagtermő országokból a háború szinte előszívta az ipart, az idegen áru versenye megszűnt, a nyersanyagnak szédületes ára nő, a maximális export és minimális import világában a nyersanyagtermő államok iparosító törekvései könnyen megvalósulhattak. Japán, Dél-Amerika, Új-Zéland, az Egyesült Államok nyugati részei eliparosodnak, tiszta nyersanyagtermő ország alig van többé. A régi kapitalista világgal szembenálló új kapitalista világ nem tud annyi árut fölvenni, mint amennyi nyersterményt el szeretne adni. A háborúból átszervezkedő európai ipar nem talál az áruinak piacot, s így nyersanyagot sem vásárolhat. A tengeren túl dagad a termény. Európában éheznek az emberek.

A túlméretezés válságai után így köszönt be 1920-ban az első leépítő válság. A rendszer kerekei iszonyúan csikorognak, s érezhető, hogy a gépészek a bevált olajhoz folyamodnak. Elindul Amerikából Európába a hitel. Amerikának nem kell az európai áru, viszont a háború alatt Európa Amerika adósa lett: két ok arra, hogy Európa ne vehesse meg az Európában felhalmozódott nyersanyagot. Viszont a nyersanyag dagad: újabb ok, hogy Amerika friss kölcsönt tukmáljon Európára, melyen nyersanyagát is megveszi, s haditartozását is törlesztheti. A kora kapitalizmusban a hitelező azért hitelezett, mert hitt a vállalkozásban, ma kényszerűségből, hogy amit termel, a saját pénzén megvegyék tőle. Az Európába özönlő hitel óriási, nemcsak törlesztésre és a nyersanyagszámla fedezésére elég, hanem befektetésre is futja. Az ember a levágott karját is maga elé kapja, ha megütik; a kapitalista akkor is invesztál, ha az invesztálásnak nincs értelme. Mibe öli például pénzét a pénzhez jutott Németország? A racionalizálásba. Túlfejleszti a gyárait, melyek mihelyt a racionalizálási konjunktúra megszűnt, s még kevesebb munkára lesz szükségük, mint elébb, föltétlen megállnak. Ez az ipar csak addig működik, míg épít, s addig fog építeni, amíg a hitel tömi. Mihelyt az amerikai pénz megfordul, a racionalizálásnak vége, kezdődik a kamatfizetés, az álló gépek kamatjának a fizetése; a felpuffadt iparnak nincs piaca, s a munkáselbocsátásokkal egyre kisebb piaca lesz. [433] Ez következett be 1929-ben. Ugyanebben az évben óriási gazdasági csapás: rekordtermés! Az ipar raktárai tömve, Európa gépekbe építette a hitelét, törlesztenie kell, s ha a nyersanyagot nem tudja megfizetni, a friss üzemek leállnak, s a munkanélküliség nő.

Mi segíthetne itt? Ha a nyersanyag ára addig esne, míg nemcsak Chicagóban, hanem Berlinben is meg lehetne venni. Azonban itt lép közbe a mi három bürokráciánk, ez a nagyszerű gépezet, melynek az a hivatása, hogy az árakat akkor is magasan tartsa, mikor a gazdasági élet áreséssel akar a nyomorgókon könnyíteni. A kartell védi a vállalat fix kiadásait; a szakszervezet a munkabért; az állam az adót. A kartell kiszámítja az álló és mozgó gépekbe beleölt összeget, a bürokrácia megint belekerül egy összegbe, az „ár” akkora lesz, hogy e két fix kiadást fedezhesse. A szakszervezet, melynek forradalmisága a bérharcra zsugorodott, nem enged a bérből, az árnak olyannak kell lenni, hogy a bérek állandóságát is elbírja.

Az így keletkezett belföldi árat azonban egész fantasztikus védővámmal kell megvédeni a külföld ellen. Erre jó a harmadik bürokrácia. S mivel a magas belföldi árakat – különösen Németországban – kevesen tudják megfizetni, a kartellnek két árat kell megszabnia: egy belföldi igen magasat s egy külföldi igen alacsonya. A német vas ára Németországban háromszor olyan nagy, mint Franciaországban. Ha még így se tudja a vállalat az álló gyár s a rozsdás gép kamatát fizetni, ráparancsol az államra, s jön az ipartámogatás. Mit követel a parlamentben benn ülő szakszervezet ezért az ipartámogatásért? Munkástámogatást: munkanélküli-segélyt. Honnan szedi az állam ezt a sokféle segélyt? Adóból s kölcsönből. S mi a következménye az adónak? Hogy az emberek még kevésbé tudják a magas árat megfizetni, s a belföldi piac csökkenése miatt még feljebb kell srófolni a belföldi árat. Az ipar leépít; a munkás földönfutó lesz; az állam eladósodik; az új kapitalista országokat pedig elönti a nyersanyagok özönvize.

Kérdés, hogy ezek a bajok, melyek a kapitalizmus szemszögéből hanyatlást, bomlást, megkövesedést jelentenek, nem sejtetik-e más oldalról egy új rendszer körvonalait? A társadalmak életében ritka a teljes halál, sokkal gyakoribb a metamorfózis; ami az egyik forma halála, a másik születése már.

Fried azzal, hogy a kései kapitalizmus fejlődését gondolatban folytatja, két folyamatot jósol be: egyik a kartellek államosítása, a másik a világkereskedelem megszűnése: a nemzeti szeparáció.

A kapitalizmus ifjúkorában minden vállalat szabadon szervezkedett és garázdálkodott, ez az ipar nomád korszaka. A kartellekben már a tervszerűség kényszere jelentkezik. Legalább egyes iparágakon belül fel kell osztani a munkát és a piacot, különben [434] legyilkolják egymást a vállalatok. Amint nő a nehézség, úgy dagad a kartell. Ma már azonban a kartellek vétkes, öncélú szervezetek, szükség van egy kartellek fölötti kartellre, mely az egész gazdasági életen áttekint, s a termelés kvótáit megszabja. Ez a kartell nem lehet más, mint az állam; az új gazdasági rend: a tervgazdaság. A kapitalista vállalatok éppoly természetesen torkollnak az államba, mint a folyók a tengerbe. Ha a nyomornak olyan türelme volna, mint a vezérigazgatóknak, előbb-utóbb a kapitalizmus maga is szocializálná magát.

Jóval meglepőbb Fried másik jóslata, hogy a világkereskedelem megszűnik, s a zárt földterületek megint szeparálódnak. Bár a kapitalizmus ellenségei voltunk, örültünk, hogy a népek élete szorosabbra fűződik, lelkesedtünk a nagy nemzetközi gondolatokért, még a Népszövetségért is. Azonban különös paradox jelenség folyt le itt is. Amikorra a bűnös gondolatokból kívánatos gondolatok váltak, elvesztették értelmüket. Amikorra a nemzeti kormányok összebarátkoztak a nemzetközi kereskedelem gondolatával, a világkereskedelem jóformán meg is szűnt; ott tartunk, hogy világkereskedelemről beszélni legalábbis túlzás.

Fried gondolatmenete talán itt a legeredetibb. Az új kapitalista államok önállósulnak. Oroszország leszakad, a hatalmas védővámok megbénítják a kereskedelmet: a kapitalizmus szempontjából ez a gépezet szörnyű üzemzavara, másfelől azonban már egy új rendszer is. Világkereskedelemre addig van szükség, míg az egész földterület egyetlen gazdasági egység, azaz az elsőrangú ipari és mezőgazdasági cikkek csak egy nagy, világrészek közti forgalomban kerülhetnek el mindenhová. Mihelyt a világ nem egy, hanem tíz, húsz vagy harminc gazdasági területre szakad, melyek közül nagyjából mindegyik önálló, s csak néhány egzotikus cikk az, amit máshonnan kell beszerezni: a világkereskedelem oda zsugorodik, ahol kétszáz év előtt volt, elefántcsontot hozunk Indiából, fűszert Kubából, esetleg salétromot Chiléből.

Azzal, hogy az új kapitalista államok ipart csináltak maguknak, ezeknek az önálló területeknek a bezáródása megindult. Oroszország az idő előtti forradalmi kikapcsolódást rettenetes nyomorral fizette meg (4000000 halott a Volgánál), de mihelyt óriási erőfeszítéssel bepótolta iparát, s szeparálódott, Európa egyetlen rendezett állama lett. Az őskapitalista államok védővámtusáiból is nagy, önálló gazdasági területek bontakoznak ki. Mivel kivinni nem lehet, minden állam vagy államszövetség gazdasági élete arányos fejlesztésére törekszik, arról, amit nem tud előállítani, inkább lemond, hogy a mérleget ne rontsa. Mint Gandhiék, bizonyos fokig minden nép úszónadrágban kezd járni. A döntő szó Németországtól várható. Ha Németország is kilép a világkereskedelemmel egybefűzött országok sorából, s áttér a tervgazda[435]ságra, amire minden oka megvan, a folyamat megállíthatatlan, a szabad kereskedelem torz formái az Atlanti-óceán északi partvidékére szorulnak, az őskapitalista államok elvesztik gyarmataikat, Anglia elszegényedik. A rendszer, mely fölemelte, el is süllyeszti őket, míg az új rendszer más nemzeteket emel magasra. Fried szerint a kibontakozó gazdasági egységek Oroszországon kívül 1. a Balti államok, 2. Skandinávia, Hollandia, Belgium, 3. a legfontosabb: Közép-Európa, melyben Németország záródna az őt kiegészítő mezőgazdasági területtel, a Duna-államokkal egy gazdasági egységbe.

Kapitalista szempontból a világ cserepeire törik. A tervgazdaság szempontjából egy zavaros, örvénylő világ kikristályosodik, megnyugszik. A gazdasági élet, mely a tizenkilencedik század mindent szabályozó jelensége volt, háttérbe szorul: ami tartalom volt, keret lesz, akár a hűbériség korában, mikor a gazdasági élet állandósága lélek és hóbort fényűzéseire hagyott szabad teret.

Minket, akik jórészt a tizenkilencedik század eszméiben nevelkedtünk, ebben a panorámában épp az döbbent meg, amit Fried elkerülhetetlennek tart: a nagy, teljesen önállósult nemzetek egymás mellett. Milyen lélekkel néznek ezek egymásra? Mint Kína és India a közöny Himalájáján át? Vagy mint vadállatok, felelőtlen rablódühvel? A kultúra szép anyagcseréjével kell megfizetnünk érte, hogy egy áramló korból a nyugodt egzisztenciák korába léphettünk. Különös paradoxon: a tervgazdaság rendszerének, melyet nemzetközinek tekintettünk, lényege a nacionalizmus. Azzal, hogy függetleníti egymástól az emberiség részeit, el is különíti. Kikapcsolja a világot átfogó gazdasági kényszereket, s ezzel elszabadítja a helyi szellemet. Milyen lesz ez a helyi szellem; ez az új nacionalizmus? Dühödt fajgőg, vagy ez a kor is megtalálja a nemzetek fölött álló szellemi gyámot, mint a feudalizmus a pápaságot?

A gazdasági élet bizonyos utakat elzár, másokat megnyit. A választás végül is az emberen áll. Nézzük, milyennek látja Fried a kapitalista összeomlás nagy robajából füstös fejét fölütő embert!

A kapitalizmus legnagyobb bűne Fried szemében, ami a mienkben is, hogy a társadalmat tömeggé süllyesztette. Fried statisztikája bámulatosan részletes és szemléletes, s iszonyú mélyre reped benne a szakadék, mely a mamutvagyont a vagyontalanságtól elválasztja. A kapitalizmus krachjai mindig a középen fekvő réteget, a kisvagyont őrölték; a kapitalizmus fejedelmei kiláboltak a bajból, a részvényesek fillérei azonban elúsztak. Az invesztálásban a vállalkozó vagyona nőtt, a krachban a kisrészvényes vagyona veszett el. Ami megmaradt, elvitte az infláció, de magán a nagyiparon belül is megkezdődött a kiválogatódás. Aki nem szer[436]vezkedett idejében kartellbe, tönkrement. A válságok lerázták a magukra hagyott vállalatokat, s megerősítették a szövetkezeteket, így a vagyon egyre följebb vándorolt, egyre kevesebb ember kezébe, akik parkjaikba zárkózva elszigetelt életet élnek, s autóikban suhannak el a plebs fölött. Ma Németországban négyszáz embernek ugyanannyi jövedelme van, mint két és fél milliónak, s hetvenezernek több vagyona, mint hatvankétmilliónak. Már nem is felsőbb tízezrekről, csak felsőbb százakról lehet beszélni. S ki ez a felsőbb egy-két száz? Néhány befolyástalan nagybirtokoson kívül: a kapitalista vállalkozók utódai, meggazdagodott majordómuszok, pénzspekulánsok: csaknem valamennyi aggastyán. Az első kapitalista nemzedék tagjaitól egy részük abban különbözik, hogy ölükbe hullott a vagyon, a másik, hogy nem vállalkozói, hanem szolgai vagy szélhámoserényekkel szerezték. Ezek az emberek a bizalmatlan aggastyánok elszántságával képviselik a kései kapitalizmus két fő erényét: a telhetetlenséget és a kíméletlenséget. Ezekkel az elszánt aggastyánokkal áll szemben a német nép három rétege: a független középosztály, a függő középosztály és a tömeg.

A független középosztály – valamikor a németség gerince – csaknem teljesen megsemmisült. A szabad pályák (orvos, ügyvéd stb.) függővé váltak; a kisvállalkozót elnyelte a kartell. Ami tartja magát valahogy: a kvalitatív ipar. Jellemző az a szeretet, mellyel Fried a kvalitatív ipar mestereit nézi. Mi a különbség tömeg és minőségipar közt? Az egyik azt mondja: a harisnya ára nem lehet több két márkánál, úgy állítom elő, hogy két márka legyen. A másik előállít egy kitűnő selyemharisnyát, aztán kiszámítja az árát.

A tömegiparban a vállalkozó eltűnik a számok és hozzá nem értés fellegvárában. A kvalitatív iparnál a vállalat nem lehet nagyobb annál a körnél, melyet a vállalkozó áttekinthet, s személyes munkájával irányítani tud. A kvalitatív vállalat nagyobb fajta műhely; a vállalkozó a régi mesterek szorongatott utóda a felpuffadt tömegtermelésben. Németországban ez az ipar, akárhogy fojtogatják, él. A német alaposságnak, munkának a nagy amerikanizmus hullámaiban ezek a szigetei, s mihelyt a nagy özönvíz, a kapitalizmus elvonult, meglesz a hivatása a német ipar átszíneződésében. Míg a tizenkilencedik század kapitalista szellemű szocializmusának eszébe sem jut a tömegtermelési elv jogosságában kételkedni, s természetesnek tartja, hogy egy ország minden lakosa ugyanabban a nadrágban járjon, a Fried szocializmusa, melyet a minőség forradalma fűt, noha a tömegekért küzd, a tömegekben lappangó egyéni változatokat, az „emberi minőség”-et akarja termelésben és életben felszabadítani.

Az egész társadalmi erjedés igazi fermentuma azonban a függő középosztály. Míg a független középosztály elolvadt, s a tömegek arányszáma is csökkent, a függő középosztály, a szellemi prole[437]tariátus, hihetetlenül megszaporodott. Az egyetemek és akadémiák gyártják a művelt embert, a háromféle bürokrácia kiosztja számára a munkát. Az egyetemen művet emberré képezik őket bizonytalan szellemi szomjúsággal, a hivatal beállítja őket a mozgóláncba gépkeréknek. Az a munka, melyet ma az orvos, vegyész, ügyvéd végez, semmivel sem magasabb rendű, mint az utcaseprőé vagy a gyári munkásé. A hivatal szemében a diploma képesítés; a művelt alkalmazottban azonban eszme, érdeklődés, jogcím a nemesebb munkára. A munkából azonban kiveszett a minőség: csak tömegmunkát szabad végezni; tizenkét évi tanulmány után beledobnak egy munkakörbe, melyet fél óra alatt kiismerhettél volna. Senki sem kíváncsi rá, hogy ki vagy, és mit tudsz. Az egyetlen kérdés, amit rád szegeztek: a mennyi. Mennyi képesítés és mennyi munka. Az előmenetelnek egy faja marad meg: a hivatali. S ennek egy feltétele kartellnél, szakszervezetben, államnál: a szolgalelkűség. Légy műveletlen, s öld ki az egyéniségedet. Az Egyetem: az olvasmány, az emberhez méltó munka jogcíme azonban ott erjed a szellemi mozgólánc munkásaiban s a nyugtalankodó tanultság a három bürokrácia kovászában.