Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

(Henrik von Loon: Der Überwindliche. Zeitbild um Rembrandt van Rijn – Rudolf Mosse, Berlin)

Nem tréfa vagy kopott szólásmód, hanem e könyv olvasásához valóban visszamegyünk az időben, és megállunk a XVII. század közepén az amszterdami Joden–Breestraat egyik háza előtt, ahol valami van Rijn nevezetű festő lakik beteg feleségével és féleszű házvezetőnőjével. Be is lépünk ebbe a házba, sőt mindennapos vendége leszünk a különös művész különös otthonának. A földszinten szép, függönyös ágyban fekszik Saskia, a művész tüdőbeteg felesége, mellette a kis Titus gügyög, fönt pedig egy szál gyertya mellett Rembrandt dolgozik, levonatot készít rézkarcairól. Látjuk, hogy ez a sápadt, rőt hajú, fiatal asszony már nem lesz sokáig az élet vendége. A házvezetőnő bolondos, nyelves, de legalább rendben tartja a házat, és a kis Titust nagyon szereti, Rembrandt legtöbbször elfelejti, hogy idő is van a világon, teljesen megfeledkezik az élet mindennapos rendjéről és szokásairól, evésről, alvásról, üzletről, pénzszerzésről, holnap-gondokról, reális értékekről – csak dolgozik elmélyülten, szünet és fáradtságérzet nélkül dolgozik. Néha elhagyja a Breestraatot, ilyenkor a mindenkitől elkerült zsidónegyedben kószál, ahol sok színt és eredetiséget talál. Néha a műkereskedők üzletében felejti magát, és sokáig elnéz egy Michelangelo-képet, s mert tetszik neki, hamarosan ügyetlen alkudozás után meg is veszi. Fogalma sincs a pénz értékéről. Ha az utcán egy koldussal találkozik, megáll, előveszi vázlatkönyvét, rajzolni kezd, és észre sem veszi, hogy katonák lövöldöznek körülötte. A köztársaság ügyei egyáltalán nem érdeklik, arról sem vesz tudomást, hogy Orániai Vilmos körülkeríti a várost, hogy Amszterdam ura lehessen. Rembrandt csak [422] dolgozik, egyre dolgozik, hiába törnek rá rút bajok és rettenetes tragédiák. Saskia meghal, adósságot adósságra halmoz, értéktelen utánzói gyorsan elnyerik a közönség kegyét, és a mogorva, megalkuvást nem ismerő művész egyre kevesebb portrémegrendelést kap. Második feleségét, a bájos Hendrückje Stoffelst az egyház kiátkozza, Rembrandt csődbe kerül, nagyszerű műkincseit elárverezik, Hendrieckje is megbetegszik, és hamarosan ugyancsak tüdőbajban hal el. Titus, ez a szép, finom arcú fiú hirtelen tüdővérzést kap, és másnap már ő is mereven, vértelen ajakkal fekszik a ravatalon. Rembrandt öreg lesz, szemei vizesen csillognak, üres, bamba mosoly merevedik arcára (1665-ből szármázó arcképe!), de azért dolgozik, dolgozik, küszködik az árnnyal, a fénnyel, az emberrel és az Istennel. Orvosának, barátjának Jan van Loonnak utolsó látogatása alkalmával fel kell olvasnia Jákob tusakodását az ótestamentumból. Jan van Loon olvassa a haldokló ágyánál: „És monda neki: »Mi a te neved?« És ő monda: »Jákob.« Amaz pedig monda: »Nem Jákobnak mondatik ezentúl a te neved, hanem Izraelnak, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél«” – Rembrandt fel akar emelkedni, de már minden ereje elhagyja. Maszatos, festékes ujjait felemeli, valamit mondani szeretne, de csak vizes, merev szemének nyugtalansága jelzi ezt a szándékát. Jan van Loon doktor megismétli az utolsó sorokat: „Amaz pedig monda: »Nem Jákobnak mondatik ezentúl a te neved, hanem Rembrandtnak, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.«”

Ez a könyv tulajdonképpen Jan van Loon doktor vallomása és emlékezése. Elég pontosnak látszó s mindig friss feljegyzéseket gyűjtött össze legnagyobb kortársáról, a lenézett, meg nem értett és elhagyott Rembrandtról, az akkori németalföldi viszonyokról, 1643-i amerikai utazásáról, Spinozáról, a kiátkozott spanyol zsidóról, az orvosi, sebészi tudományok akkori vívmányairól, az egyetemi, egyházi és politikai életről. Rembrandtban csak sejti a nagy embert, maga is bevallja, hogy nem sokat ért a képíráshoz, és mosolygósan tájékozatlan, mikor képeket dicsér és magyaráz. Nem Giorgio Vasari, aki elsősorban művész volt, és művészi szemmel, művészi elfogultsággal írta kortársainak életrajzát. Van Loon doktor nem a művészről ír, hanem az emberről, ennek a csodálatos, végtelen századokat beragyogó lángelmének szürke, viaskodós hétköznapjairól, és ezért sokkal, de sokkal izgalmasabb, vonzóbb olvasmány ez a könyv, mint Vasari még ma is érdekes és becses könyve: „Vite de’ piu eccelenti pittori, scultori et architetti.” Azonban ma már nem fogadhatjuk el Vasari véleményét Michelangelóról vagy Giottóról, hiszen azóta a rinascimento művészetét már jó néhányszor átértékelte a művészetbölcselet és az esztétika, Vasari életrajzi adatai pedig [423] nem megbízhatók, adomái, pletykái nagyon is vitás értékűek. Jan van Loon egyszerűen annak a világnak a levegőjét adja vissza, amelyben Rembrandt élt, s Rembrandt alakja minden elfogultság, pletyka, csodálat nélkül a maga emberi simaságában, a leghűbb háttérrel áll előttünk.

Rembrandt művészetének óriási könyvtára van. Emlékszem egy amszterdami könyvesboltra, .amelynek külön osztálya volt, ahol ezerszámra szorongtak a Rembrandtról szóló könyvek. Talán egy művészről sem írtak, elmélkedtek, bölcselkedtek ennyit, hiszen egyik sem adott ennyi problémát. Itt nemcsak a lángész csodálatos lobogásáról van szó, hanem az arcképfestés bensőségességéről, zártságáról, egységéről, a fény rejtelmes individualizmusáról, a lélek csodálatos meglátásáról az arcban, a múltnak, a sorsnak érzékelhetőségéről, a képírás misztikus, bölcselmi mélységeiről. Néhány művészetbölcselő valóságos bölcselmi rendszert épít Rembrandt halhatatlan művészete köré. S noha roppant sok Rembrandt-életrajz jelent már meg, a művész Rembrandtot senki sem választja el az embertől. Egyedül Jan van Loon könyve adja az igazi embert. Mint Rembrandt kortársa, barátja és orvosa, mint eleven szemű, pontos megfigyelő, aki orvosi könyveket is írt, megkapóan friss és nagyon eredeti képet ad a legnagyobb hollandusról. A közvélemény, a hivatalos művésztörténelem nem befolyásolhatta még van Loon doktort, hiszen Rembrandtot jóformán még semmire sem becsülték akkortájt, s halála után teljesen elfelejtették.

Jan van Loon eleven, eredeti feljegyzéseit kései unokája (kilencedik fokú utóda) Henrik Willem van Loon rendezte sajtó alá. Nagyon ügyesen oldotta meg feladatát, s a különben is érdekes és eredeti vallomásokat oly üdén csoportosította, hogy izgalmas, elragadó, friss olvasmánnyá gyúrta kiváló ősének három és fél százados, meghitt vallomásait. Így könnyen érthető a könyv hallatlan sikere: ez a könyv volt az idei legnagyobb holland könyvsiker, és németül is húsz kiadást ért el pár hónap alatt. Aki Rembrandtot csak kissé ismeri, aki valaha ámulta vásznait, rézkarcait, a clair-obscurnek végtelen, varázsos művészetét, az mindenesetre meg akarja ismerni a képírás leghatalmasabb és legtitokzatosabb mesterének igazi, emberi arcát és életét.