Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

A magános ember mint mecénás elveszti jelentőségét úgy az irodalom, mint a művészet terén. A gazdasági helyzet minden társadalmi réteget egyaránt érint. Habár a társadalomnak úgynevezett alsóbb rétegei jobban érzik a világkrízis nyomását, mégsem mondhatjuk azt, hogy igazán fehér holló számba menő kivételtől eltekintve akadna ember, aki a világkrízist ne érezné.

Azok, akiknek módjukban állna gazdasági helyzetük megrendülése nélkül irodalmi és művészeti mozgalmakat vagyonilag fönntartani, vagy csak támogatni is, a legtöbbször nem a vagyoni, de ehhez szükséges lelki diszpozíciót nélkülözik. Korunk egyáltalán nem hasonlítható a reneszánszhoz, habár nagyon sokan már egy újabb korszak hajnalát vélik látni a történelmi események mögött, sőt ha a múltban keresünk korunkhoz hasonló történelmi időket, a hasonlóságot legtágabb értelemben gondolva, úgy korunk inkább hasonlít a hanyatló Rómához, mint az ébredő reneszánszhoz. A gazdasági helyzet következményei először a kultúra terén éreztetik hatásukat. Ha mármost ez a hatás visszamenőleg több évre terjedő, úgy könnyen elgondolható, hogy a kulturális élet terén nagyobb áldozatok hozatala magános embertől alig várhaló. Korunk egyáltalán nem kedvez az egyéni munkának, még a legnagyobb egyéniségek is ügyes mesterkedésekkel cselekedeteiket úgy állítják be, mint a társadalmi közösség által létrehívott tetteket. Mindenkor kikérik a köz ítéletét és hozzájárulását. A legtöbb, a nyilvánosság előtt történt nagyobb megmozdulás mögött rendesen kormányok, szövetségek, kartellek, tartományi tanácsok, magisztrátusok és elöljáróságok csoportosulnak, mint akik a hozott határozatokat kollektíve helyeslik, kívánatosnak tartják és végrehajtják.

Irodalmi mozgalmak tehát ne számítsanak mecénásokra. Sem a kor, sem annak szelleme, sem a gazdasági helyzet ilyeneket nem produkál. Ha itt-ott elő is fordul, hogy egyes emberek nagyobb összeget áldoznak kulturális, irodalmi és művészeti célra, az csak rövid ideig tarthat, és sohasem teljesen érdektelen.

Teljesen érdektelen, kizárólag a köz javát szem előtt tartó irodalmi és kulturális, valamint művészeti támogatás csak államtól, tartománytól, városi hatóságtól, egyesületektől, főképpen pénzintézetektől kerülhet ki. A kisebbségi irodalom sorsa elsősorban azoktól a testületektől függ, amelyeknek programja kulturális célokat kíván megvalósítani: ilyenek a népkörök, kaszinók, egyesületek, dalárdák, olvasókörök stb. Most, amikor magánosok kultúrtámogatásáról különösen a társadalomnak alsóbb rétegeiben szó sem lehet, mikor már a középosztály is nagyrészt beszüntette az irodalom és művészet támogatását, egyelőre az említett [420] intézmények révén remélhetjük, hogy a lakosság szélesebb rétegeibe is eljuttathatjuk szellemi termékeinket. Mindazok, akik ismerik lapunkat, ismerik céljainkat, korunk mozgalmainak megértéséről tesznek tanúságot, ha a Kalangyát elsősorban a nép- és olvasókörök kebelében igyekeznek ismertté tenni, és a jövő évi költségvetésbe felvenni. Csak így remélhetjük, hogy a társadalomnak az a rétege is megkapja kisebbségi irodalmunk által kitermelt kultúrjavaikat, amely egyébként egyáltalán nem juthatna azokhoz. A kultúra elsősorban mégiscsak a lélek műveltsége. Korunkat szeretik a technika által elért eredmények után megítélni; repülőkre, rádiókra, gázbombákra és mindenféle kisebb-nagyobb technikai vívmányra mutatnak, mint amelyek állítólag a múlt fölé emelnek bennünket, de ha jól megvizsgáljuk korunk emberének a lelkét, azt látjuk, hogy mindezeknek a vívmányoknak ellenére a modern ember lelke bizonyos mértékben nem elégül ki ezeknek a vívmányoknak szemléletével, sem a világrekordok számoszlopai, sem a rádió által közvetített előadások, sem a kémiai háború előrevetített rémei őt ki nem elégíthetik. Nem is elégítik ki.

Németország és Franciaország legtöbb nagyvárosa irodalmi díjakkal siet a lélek kielégítetlen szomjúságának a csillapítására. A mi nagyvárosaink, sajnos, ilyen díjakat egyelőre nem tűztek még ki. Ennek az okát, ha Németországra és Franciaországra gondolunk, könnyen megértjük, ha a mi nagyobb városainkra tekintünk, nem tudjuk magunknak megmagyarázni. Milyen kedves volna, ha például ilyen irodalmi díj tűzetnék ki: írassék egy regény stb…stb… a kitűzött díjat tíz magyar falu gazdaköre gyűjti össze és ajánlja fel. A honorárium 50 ezer dinár, amiből községenként 500 dinár lenne. Tizenötezer lakos után fejenként harminchárom para. Mindenféleképpen arra kell törekedniük városi és községi vezető embereinknek, hogy a modern ember nívójára emeljék az irányításukra bízott embereket. Ezt a nívót természetesen elsősorban úgy érik el, ha a lakosságot gazdaságilag talpra állítják, higiénikus viszonyok közé helyezik, és kulturális javakhoz juttatják. Egy ilyen irányú megmozdulás hamarosan követőkre találna, és éppen azért szerencsésnek mondható az a testület, amelyik először mondja ki ebben az irányban az első szót, megindítja azt a mozgalmat, amely azután hamarosan megtermi gyümölcsét.

Az a kor, amely céljait oly széles alapokra fektette, mint a miénk is, ma már a leggazdagabb és legtehetősebb embert is csak mint egy tagot veheti számításba, kulturális, tehát irodalmi és művészeti téren is csak akkor érheti el célját, ha kollektíve összefog. Az összefogás eredményezi aztán azt, hogy a társadalomnak az a rétege, amely évszázadokon keresztül a kulturális mozgalmakból teljesen ki volt zárva, belekapcsolódik a világot mozgató [421] problémák áramába. Ezek a problémák már természetüktől fogva is olyanok, hogy egyszerre érintik a legfelsőbb és legalsóbb rétegeket egyaránt. Aki átlátja, hogy magára hagyatva nem képes olyan vállalatokat megvalósítani, amelyek százezrek lelkét mozgatják meg, de érzi, hogy csak akkor elégülne ki vágya, ha mindazok a gondolatok, melyek az ő lelkét eltöltik, az emberiség közkincsévé válnának, örömmel siet minden olyan vállalkozás támogatására, amely százezrek hozzájárulásával ígér sikert. A mecénások kora letűnt. Az elszegényedett, de lelki javak után áhítozó emberek aprópénzei még mindig megmenthetik a kultúra süllyedő hajóját.