| (Szenteleky Kornélnak igaz szeretettel)
Szeretem a komoly, hajlongó hűs fákat,
Ha rajtuk újult nótát muzsikál
Tavasszal a szellő: lágy finom gitár,
Vagy ha nyárviharban nekibuzdult, vad szél
Torzítja-szépíti sötétfényes arcuk,
Melyen késő ősszel hervad árva bánat…
Szeretem az áldó napsugarakat
Konok tüzükkel (magyar?) nyár delén
Beérő, buja, búzatáblás mezőn.
– Mert ilyen forró mezőkről jöttem én –,
S szeretem a gyémánt holdsarlót, ha arat
Szelíd őszegeknek bágyadt szőnyegén…
Szeretem a dús őszverőfényt
Ha végigönti az elhaló avart,
S az estbe haló ezüst jegenyéket:
Megértő, selymes, igaz szeretőként,
És szeretem az esti tornyokat, ha
Bácskai égre karcsún feketéllnek…
És szeretem a csöndes, büszke lovakat,
Mikor zöldmohás vén vályún boronganak,
S a sandaszemű bús, barna bivalyt
– ha őszi-szántásba szügye beledagad –,
pihenni árnyban aranyfák alatt,
Hova a poros pór deleltetni hajt…
De mégis, amit legjobban szeretek,
Könnyes Testvéreim, szomorú emberek,
Mindig jó, megértő egy-lenni veletek,
S ha az életsúlyba görbed bús vállatok,
Vigasztalón enyhén gyűrött, bús homlokon
Csókolni Titeket. S ha könny ül szemetek
Szomorú szögletén: szelíd szavamból szőtt
Puha keszkenővel kitörülni azt.
Szavaim balzsamát önteni a sebre…
Legalább ekképpen nyújtani vigaszt…
– Ó, ha föltámadna a régi szeretet,
Testvéreim, mindig egy-lenni veletek,
Mindig megérteni, bízni és szeretni,
Megérteni könnyet, tompa bánatot
Szeretni igaz testvér-szeretettel,
Mert mostoha sorsunk olyan egy, rokon,
De ilyen sorsban is egy-lenni veletek,
Megérteni, bízni, remélni, szeretni,
Reményt aratni rossz, rontó gondokon,
Hinni szeretek!… |
Fejlesztette: GAS Softwares