Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

Erős hatással volt rám a kötet tartalma, beszélni akartam róla, és eszembe jutott, hogy még egy kötetem van Sípos Domokostól, az Erdélyi Szépmives Céh jóvoltából. Versek. Vágtat a Halál. Ez a kötet adta a szomorú meglepetést, hogy Sipos Domokos halott. Most már magam is emlékeztem. A kötet tartalmának az első fele Szentimrei Jenő gyönyörűen megírt ismertetése Sipos Domokosnak, az embernek és az írónak: Sipos Domokos kettétört élete. Az első lapon egy csinos arcú, meleg tekintetű fiatal férfiarc Sipos Domokos fényképe. Milyen jó, hogy előbb olvastam el a novelláskötetet, így tökéletesen megértettem a dicsőszentmártoni fiú iránti kegyelet és forró szeretet megnyilvánulását.

Szentimrei Jenő írása Sipos Domokosról egy a mi számunkra mindennél érdekesebb regény, mert nemcsak Sipos Domokost találjuk meg benne, de az egész akkori politikai és irodalmi Vajúdó idők keresztmetszetét, amikor a magyarság kétfelé szakadtan egymás ellen fordult. Ez a történelmi idődarab pedig szorosan összefügg Sipos Domokossal mint emberrel és mint íróval. Sipos Domokos mint hivatalnok, mint szerkesztő, mint író irányjelző volt, és sokak szemében hazaáruló, mert a történelmi erőkhöz való alkalmazkodást hirdette. Azt hiszem, legszebben szolgálok Sipos Domokos emlékének, ha Szentimrei Jenő lángoló írásából idézek: [418]

„Regényírónak szánta a sors, de torzóban maradt, elnagyoltnak, kiteljesületlennek, hogy regényhősnek annál készebb, annál befejezettebb legyen. Élete egyetlenegy ponton kerekedett teljesen egésszé: az elhivatás egész kálváriáját megfutotta rövid harmincöt esztendő alatt.

„Bocacciót sem regényei avatták halhatatlanná. Mért kell annak halálán túl is ígéretnek maradni, aki novellában ilyen alkotásokkal lepte meg ezt a nagyon gyér és nagyon helytelen irányokból befolyásolt közönséget. Írásai az én elragadtatott konferanszom nélkül is felelni fognak önmagukért. De most előttünk van egy lezárt élet egész termése, most már el lehet mondani róla: íme az író.

„Ha pedig nem akarjuk lezárni ezt az életet a koporsóval együtt, akkor folytatni kell Sipos Domokost, akkor fel kell kapni a kilobbant életmécs lángját, és fáklyaként feltartva vinni tovább, ahogyan ő vitte életében, az igaztalanságok, álságok, könyörtelenségek és szeretetlenségek sűrű éjszakájában, hogy lobogjon és világoljon mindenkinek. Felemelni, ahogyan ő felemelte, és felmutatni, ahogyan ő felmutatta országnak-világnak a megrugdal kiközösítésre ítélt, és szándékosan félreértett, vagy üres pöffeszkedéssel lenézett – Embert.

„Ha nem vállalja más, vállalni kell nekünk, írótestvéreinknek, hiszen a dicsőszentmártoni sírdomb a téli éjszakában nekünk üzen. Nekünk mutatja, mint feltartott ujj, a közös sorsot, a mindnyájunk egyformán vigasztalan végzetét, akik a világnak ebben a sarkaiban magyar nyelven hirdetjük az igét.

S ha nem vállalja más, én akkor is vállalom, vállamra emelem őt, mint a mesebeli sántát a mesebeli vak. Ő mindnyájunknál jobban látja immár fénytelen szemeivel a mi utunkat, és az én lábaim valameddig még elmehetnek ezen az úton. De ha csak egy lépéssel is jutunk előbbre, neki kell megköszönnünk, mert mégis ő volt az, akinek ezért az egyetlen lépésért meg kellett halnia.”

Lássuk még papírra vetett üzenetét Sipos Domokosnak, amelyet halálos ágyán írt:

„Az általános emberit hangsúlyozom, mégis érzem írásomból, hogy ennek a vajúdó kornak szenvedő, vergődő magyarja vagyok, aki különb, mint a gondolat nélküli nacionalista.”