Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

(Versek. Erdélyi Szépmíves Céh)

A költő, akinek könyve csak most jutott el hozzánk, ezen a nyáron, harmincegy éves korában meghalt. Soha szomorúbb, halálsejtelmekből terhesebb posztumusz könyvet nem olvastunk. Akármelyik verséhez érünk, félelem, kihagyó remény, tragédia sír belőle, valami mániákus küzdelem a halállal. Mint nagy mestere, Kosztolányi Dezső, aki a borzalmas rejtélyek valóságos társául szegődött, éppen olyan fürkésző kíváncsisággal próbált ez a fiatal erdélyi költő is közelebb kerülni ahhoz a nagy sötétséghez, amelybe oly korán temetkezett. A költők korai halála nem ritka eset. A mai orvostudomány bizonyára pontosan ki is tapintaná, miért van az, hogy ezek az érzések vérszerződésével az élethez kapcsolódók előbb búcsúznak el a világtól azoknál, akik nem érnek rá gondolkodni, hogy illúzió-e az egész élet, vagy csak börtön, amelyből korán elmenni annyi, mint amikor a javuló fegyencet hetekkel előbb engedik ki a reménytelen utcára. S most, hogy Dsida Jenő is előbb szabadult az élettől, itt hagyván versei néhány vékony kötetét, én, aki nem ismertem, és sohasem láttam, úgy érzem, magam előtt látom őt. Versei kitáruló világából szinte pontosan ki tudom bogozni mindazt, ami különösképpen érdekelhetett felőle, akinek korai halála nagyon megdöbbentett. Alig néhány évvel ezelőtt lapoztam csak a „Nagycsütörtök” kötetében, s a „Kettéhasadt óda a szerelemhez” című versének szomorú, szinte nyirkos kétkedését máig sem felejtettem. Most itt ülök új könyve mellett, amelyet fényképe díszít, s a költő nincs többé! Ahogy sorjába elmentek az előtte járók: Kosztolányi, Juhász, Somlyó, úgy ment el ez a szinte gyermekszámba menő erdélyi tanítvány is, aki még át sem tudta venni azt a gazdag örökséget, amit ez az előző nemzedék hagyott ifjú költőinkre. Elment utánuk.

Még alig volt költő. Inkább valami dacos, sokat akaró, merész játékos, aki mindig csak magát vizsgálta, egyszerű napja szürke eseményeit, apró kalandjait, szeretőjét, hű kutyáját, és feltételezte rólunk, akik olvastuk, hogy minden érdekelhet is minket. Ebben a feltevésben volt is valami a büszke dacból, a magamegmutatásból. Mintha azt mondta volna: „íme, nekem így is szabad.” Most már bátran bevallhatjuk, éppen ezzel a játékosságával, ezzel az önmaga körül kiépített, külön lírai világával szerettük őt, töretlen művészetének azzal a felfelé ívelő kedélyével, amit a gyermeki lélek szilajsága és a koravén kisöreg sokszor fájdalmas töprengése színesített. Ezek a versek az új erdélyi líra legszebb darabjai voltak. S amikor az „Erdélyi Helikon”-ban először olvastam a „Tükör előtt” részleteit, ezt a színes, vallomásos, önéletrajzszerű nagy költeményt, beleszőve gyermekkorát, háborús olvasmányait, játszópajtásait, majd az ifjú író nekigyűrkődzését, a „Helikon” kört, elmélyülését;

„Költészet és köd varázsa:
a seblázas szív hűs borogatása.”

az első csókot, a sorsvállalást, a kisebbségi rendeltetést, [575]

„Tűrni – a bölcsek ételén a bors,
Okulni – szükség, megbocsátni – jóság,
dolgozni – ez a legnagyobb valóság.”

a babitsi formaművészetbe és a Kosztolányi szimbolizmusába ojtott hangszereléssel vergődő költészetének egyre biztosabb, egyre egyénibb kibontakozását, akkor ébredtem csak valóban tudatára annak, mily nehéz útja van ma az ifjú költőnek, ha mesterei virtuozitása mellett is ki tudja küzdeni a maga egyéni hangját, a maga klasszicitása felé törő, új ösvényt.

Szerencsés Erdély! Az Áprily Lajos, a Tompa László, a Bartalis János hangján túl olyan költőt is adott, mint az öntudatos, tiszta, erőteljes keménységében is a lélekkel vívódó Remenyik Sándor, és vérző szomorúsággal gondolunk arra, mivé, hová is fejlődhetett volna a fiatalka Dsida Jenő, mikor most a gyermeki, játszadozó mosoly tüstént elért az „Angyalok citerájá”-ig, eddig a nyugtalanságokkal, a mindennap szomorúságával mérgezett líráig, amiből a zord erdélyi sors panaszos jaja még nem hallaszott ugyan, de jelek voltak rá, és lázas sorok, hogy útja a dacos, végső elszántságig sodródhatott volna.

„Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszítse meg.”

Világirodalmi érdeklődését, az új líra felé szomjazó áhítatát mi sem jellemzi hűségesebben, hogy műfordításai során Catullusig és Georg Traklig ért. A császári Rómának ebben a modern, merész költőjében, akire századunk kimerülő lírájának fáradt impresszionizmusa Lesbián, ezen az irodalomszerető, dévaj hetérán át jutott el, s a költő lelki kalandozásaiban inkább a pornográfiát látta meg, a mi ifjú költőnk a szomorúságát pányvázta ki magának, Georg Traklból pedig az életnek és a halálnak azt a végtelen határmezsgyéjét, ami a nagy Hölderlinnek ezt az ugyancsak fiatalon elhunyt követőjét sokszor a középkor hangulatára emlékeztette. Trakl fiatalabb volt Dsidánál, amikor a világháború elsodorta, és mégis az a pár esztendő, ami alatt az expresszionizmusnak pozitív, teremtő értéket adott, elég volt ahhoz, hogy nevét a világlíra nagy könyvében Walt Whitman mellé jegyezzék. A kis Dsidának Trakl fordításai mutatják az utat tulajdonképpeni fejlődése felé:

„Isten vonta szemöldököd ívét.
Csillagok keresik éjjel, balsors gyermeke,
homlokod ívét.”