Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. október) 6. szám, 353–424. p.

Ezt a könyvet el kellene hallgatni. Az Agave szerzőjének költői indulását meg kellene mosolyogni, s a bírálatra beküldött kötetkét pedig egy asztalfiók mélyére kellene rejteni, mert ma általában ez bírálói szokás. A legjobb kritikusok is így teszik manapság. Zsigmond Jánosnak azonban szerencséje van: én nem vagyok kritikus. Talán ezért van, hogy a könyvét is elolvastam, elolvasván pedig úgy találtam, hogy írni is érdemes róla.

Akaratlanul egy vajdasági költő jut most az eszembe, aki verseskönyvének címe alá a nevét, az alá pedig azt írta, hogy a költemények tulajdon halhatatlan versei. A vajdasági költők „vénei” pedig mosolyogtak, s tudták, hogy a borítólapra nyomott halhatatlanság mögött egy induló költő nagyon is gyönge képességei neszelnek. Ide kellett ezt írnom kiáltó ellentétként a Zsigmond János csendes indulásának, aki nem több, mint”…szerény kis ujj az Alkotó kezéről”, és mégis meggyőz erőinek szerény tudatával:

Márvány vagyok, de még alaktalan.
És most a többi kő között remélve,
Kétkedve várom, hogy szobor legyek.

Ez a kétkedő szobrosodni vágyás persze nem az élettapasztalatok során lehiggadttá, lemondóvá és bölccsé lett individuum szemléleti eredményéből, hanem a Zsigmond János költészetének indokolatlan pesszimizmusából ered, mint pl. az ilyesmi: „Felrémlik elhibázott életem” vagy: „Komor szavával szólít a Nemlét”. Ezzel szemben az Agave nem egy verse látszik igazolni, hogy a költő szereti és vallja az életet; így a kötet egyik legjelentékenyebb versében együtt ujjong a jegenyékkel: „A sugarat, az életet – Keressétek, szeressétek!” (Jegenyék). Vagy az Őszi szántás c. vers utolsó négy sora. Bármily hellyel-közzel találhatók csak fel e derűsebb hangok Zsigmond János költészetében, mégis úgy hiszem, ezek az őszintébb szavai a hatvani költőnek. Igaz, hogy a valóságos kultusszá művelt jegenye-szimbólum, amely a verseskönyv harmadik költeményében bukkan fel először, s jó néhány versnek válik alkotó elemévé, végül is annyira sajátos fájdalom-jelképe lesz költőnknek, hogy élete utolsó percét is úgy gondolja megáldani, ha így énekel: „Zúgó jegenyék alá –Tegyetek el, ha meghalok…”

A költészet örök témáin túl igen kevés helyet hagy Zsig[411]mond János a körülötte történő valódibb élet (a kenyérharc, csókharc és egyéb súlyosan mai problémák) számára. A költő korát talán elárulni akaró Harmincévesek c. verse némi kárpótlásnak íródott ugyan, azonban itt közhelyekkel találkozunk csak. Szerelmi költészete valami fohászos pasztorálnak nevezhető legegyszerűbben. Nincs a sorok közt a két nem küzdésének semmi nyoma; maró kételye a vágyas embernek, vagy a testiségnek bélyeget hagyó fellobbanása. „Édes illat ő a szélben” (Repülj, fecském), az álmodott nő, a messzi bálvány, akinek bűneit nem megkorbácsolni, de mert női bűn, csak megcsodálni és megbocsátani lehet:

Irdatlan éjszakámban
Kiáltom hangos szóval:
Uram, Te csak szeressed,
Halmozd el széppel, jóval.

Vallásos költészete Zsigmond Jánosnak nincs. De van az Isten-gondolat pompáját, erejét tükröző néhány olyan verse, amely a vers egyes nagymestereinek is értéke lehetne, Ezek között a Magányos férfi imája bölcs és megnyugtató soraival emelkedett hitről tanúskodik, de egyben arról is, hogy költőnk jó úton van, és azt hiszem nem tévedek, ha állítom, hogy Zsigmond Jánossal a fiatalabb magyar líra őt megillető helyén találkozunk majd legközelebb.