Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

Az amerikai írónő, aki az ez évi irodalmi Nobel-díjat kapta, a harmincnyolcadik abban a sorban, amelyet századunk első évében a művészet öncélúságának, a parmassiennek minden érzékenységre reagáló költője: Sully Prudhomme nyitott meg. A nagydíjjal együtt – amelynek összege százhetvenezer svéd korona, tehát körülbelül nyolcszázezer dinár – a világirodalom halhatatlansága is jár. Nincs a világnak még ilyen nagy jelentőségű díja, amely ennek a kitüntetésnek jelentőségéhez felérne. Pearl S. Buck nem az egyetlen nő, aki ebben a ragyogó kitüntetésben részesül. A világirodalom éppen most ünnepelte a derék, mesélő tanító nénikének Selma Lagerlöfnek nyolcvanadik születésnapját, aki 1909-ben mint nő elsőnek kapta az irodalmi díjat, és a mesékkel, mondákkal átitatott, megkapó közvetlenségű regényeinek, elbeszéléseinek minden sora ma is annyira emberi, annyi tiszta kereszténységű, hogy a vigaszt, megpihenést kereső olvasó valósággal felüdül tőlük. 1927-ben a szicíliai szegény, nyomorúságos emberek otthonába, lelkébe annyira élesen és mégis annyi veleérzéssel bevilágító Grazia Deleddának jutott az irodalmi Nobel-díj. Egy évvel később az újkatolikus életérzésnek, a vizuális fantáziájú, romantikusan áhítatos nagy regényeknek írónője, a norvég Sigrid Undset részesült a díjban. A három nagy írónő után [572] joggal merült fel a nagy kíváncsiság, hogy ki is az a boldog asszony, aki most, 1938 ködös, nedves novemberében a rádió mellett ülve, egyszerre csak magamegfeledkezetten felsikolt, mert az éter messze vivő híradásából megtudta, hogy a világirodalomnak új halhatatlanja lett.

Pearl S. Buck, az új halhatatlan most negyvenöt éves. Minden színes, érdekes kitalálás helyett tárjuk fel most élete szürke valóságát. Nem született Kínában, hanem az amerikai Nyugat–Virginiában, az ültetvényeknek és a farmoknak abban a tartományában, amelynek világában még van valami abból a rabszolgaságból, ami a kínai kulik szenvedésére emlékeztet. Apja misszionárius volt. Vele került a Távol–Keletre, a kínai falvakba, ahonnan azonban húszéves korában amerikai főiskolákra megy. Oklevelet is kap. Csak a húszas évek táján kerül újra vissza Kínába, ahol egyetemi lektor lesz, majd tanár. Aránylag későn kezd írni. A „Keleti szél – nyugati szél” az első könyve, amelyben az európai olvasóktól és az európai irodalomtól tulajdonképpen annyira távol eső kínai falvak és emberek lelki világának titokzatosságaira, de mégis minden érző emberhez annyira közel álló nyomorúságaimra mutat. A Távol-Kelet századunk íróinak fantáziáját erősen izgatja, és a pénz, a gép, a sebesség amerikai bálványozása helyett az emberiség bölcsőjének, Ázsiának lelki civilizációjához, ősi, nagy nyugodalmához fordulnak, ami alatt azonban ősi szenvedélyek parazsa izzik. Egy ír orvos, Lafcadio Hearn volt az úttörő, aki képzelő- és leíró erejével közelebb hozta hozzánk azt a Keletet, amiról egy kedvesen csevegő francia hajóstiszt, Pierre Loti annyi sok, színes romantikát tudott regényfonallá szőni. Hearn után azonban a Távol–Keletről többet akartunk tudni annál az operahangulatnál, amit Puccini „Madame Butterfly”-e is adott, és lepergett rólunk mindaz, amit a távoli Kelet kalandorregényeinek mesterei: Farrére, Benoit és Decobra fantáziáltak. Többet akartunk az egzotikus témánál. Kerestük az európai lélektől a keleti lélekig érő kapcsolatot, és ha meg is álltunk a Kuomintang körüli rablóhadjáratokra mutató André Malraux két nagy valóságregényének nyers cselekményei, kaotikus helyzetei előtt, úgy éreztük, el kell majd egyszer jönni annak az írónak is, aki napjaink történelmének véres freskói helyett a távoli és végleges kínai világ sorsát, történetét, természeti jelenségeit majd egy olyan nagy regénybe tömöríti, mint például Hamsun az ő monumentalitásában még századokon át is rendíthetetlen erejű „Az anyaföld áldásá”-ban, amelyben az öregedő Hamsun a földre, az ősi rögre találván, Antaioszként megújhodik tőle.

A hamsuni monumentálisan nagyvonalú epikai hang hatása az, ami Pearl S. Buck első regényeiben és novelláiban annyira megfogott bennünket, hogy öt-hat év óta, amióta a könyv világpiacára újabb meg újabb regénye kerül, megpróbáljuk el nem mulasztani egyetlen könyvét sem, amelyekben kivétel nélkül Kínáról ír. A nagy, a mély értelmezésű egzotikum fűti át ezeket a könyveket, a másfajta életnek, kultúrának legnemesebb indulatú megérteni akarása, minden irodalmi szándékosság nélküli ábrázolása. Megértő, emberséges és emberi ez az egzotikum, aminek regényességét [573] éppen az a nagy valóság adja meg, amiről körülbelül az utolsó húsz év napisajtójában annyit olvasunk, s amit egyszerűen úgy szoktunk nevezni, hogy „a vérző Kína”. Legszebb regénye a „The Good Earth” („Édes anyaföld”), ez a hamsuni nagy regények valóságos kínai pendantja, s talán azért is nőtt ennyire a szívünkhöz, az értelmünkhöz, mert a kínai földműves világát úgy szívjuk és lélegezzük be, mint azt az északi fjordok tövében meghúzódó apró földecskét, amin Izsák egy megkövesedett, fekete kenyérrel és egy darabka kecskesajttal a kezében ráhajol a kis, tiszta erecskére, és frissen kortyol belőle. Ahogy az északi embernek a terméketlen földdel való küzdelmét nem tudjuk ellenőrizni, hitelesnek elismerni, éppen úgy nem tudjuk azt sem, vajon csakugyan úgy élnek-e a kínaiak, úgy termelik-e földjeiket, úgy töltik-e meg puskáikat, ahogy azt Pearl S. Buck leírja. De az írónő kínai regényeinek világa annyira lezárt, és annyira lehatárolt, az olvasónak, aki beléjemélyed, annyira nem ad lehetőséget arra, hogy olvasása közben a maga európai vagy amerikai világára gondoljon, hogy valóban azt a maradéktalan életérzést adja, amire az írónő törekedett. A mese és a figurák, az együvé tartozó, majd szétváló család elindul a katasztrófa felé. Az események, a körülmények, a lélektani helyzetek is mind a tragédia felé vonulnak, s míg az összeomlást várjuk, az tulajdonképpen be sem következik. Az az érzésünk, hogy egy földrengés rázott fel bennünket, elállította szívverésünket, anyánk képét verte le a falról, gyermekkorunk drága emlékei, első ivópoharunk megrepedt, de itt vagyunk újra szilárdan a még előbb dübörgő földön, s fáradt homlokunk csak egy mély ránccal lett gondterheltebb.

Kína divatban van, és az irodalom egyre nagyobb mohósággal veti magát erre a riadó, kavargó, ősi földre. A német Hülseabeck, az angol Fleming, megpróbáltak számot adni az európainak mindarról, ami ott történik. Beszámolóik maradéktalanul pontosak. Pearl S. Buck azonban nem az európainak mesél Kínáról, hanem mindenkinek. A kínainak is. Egy kritikusa mondta róla, hogy nincs egy sora, egy betűje sem, amin – ha kínai olvasná – csodálkozhatna. Csak azt érezné, amit mi, hogy életsorsokon át pillantottunk egy szenvedéses, nagy nép világába, kavargó társadalma valóságába, s ha nem is riporter írta bioriportul, egy nagy regényírónő számol be arról, amit szívével, értelmével látva, az élet és a fikció határainál tisztelettel meghajol. Flauber-tel vagyunk így, ha a Salammbót olvassuk. De mindez csak szerény megjegyzés. Pearl S. Buck művészetének lényege mélyebben van. Az alakoknak, az eseményeknek a lélek jelenségeibe lényegülő, tudatosan szép és mégis meghatóan naiv meglátásában, megható emberségében. Ebben a cudar, komisz világban nagy tanulság ez a melegszívű író és az érzelmes olvasó testvériesülése mellett. Lehet-e felemelőbb érzés annál, hogy ez a testvériesülés még 1938-ban is elérte jutalmát.