Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

Az őstehetségekről figyelemre méltó sorok jelentek meg az egyik tekintélyes magyarországi képzőművészeti folyóiratban, a Művészetben. A szerző: Erdélyi Árpád erélyes védelmet sürget a cikkben az úgynevezett „fémjelzett művészek” számára, akiknek a nevével ügynökök és felhajtók rosszhiszeműen visszaélnek. A problémával kapcsolatban a cikk szerzője foglalkozik az őstehetségek kérdésével is, és a következőket írja:

„A falusi nép körében egyre sűrűbben felbukkanó és a piacon divatossá vált, igazi őstehetségek érvényesülését nem lehet kifogásolni, de határozottam ellenkezik a művészképzés és a művészetfejlesztés alapgondolatával, hogy az ilyen őstehetségeket mesterségesen, szinte farmszerűen tenyésszék. Ezen a ponton komoly ellentétbe került a tehetség a művészettel, és ez okból is intézményesen határt kell szabni az egyéni elbírálás érdekei szerint alakuló művészetkvalifikálásnak.”

Ez általában nemcsak a szakkörök, hanem a közönség felfogása is, amelyet az utóbbi, őstehetségekben gyanúsan dús esztendőkben erősen igénybe vettek a tehetségek istápolása címén. A rengeteg tehetségfelfedezés bizalmatlanságot eredményezett, és nem csoda, ha utóbb a tényleges tehetségek sem juthattak a megérdemelt pártfogáshoz.

Alig tagadhatjuk, hogy a jugoszláviai fiatal magyar képzőművészek októberi suboticai együttes kiállítását is ilyen közönyös bizalmatlanság előzte meg. Sokan erőszakolt kulturális demonstrációt szimatoltak a mozgalom mögött. Mások hajlandók voltak azt hinni, hogy egyes fiatalemberek szereplési vágya húzódik meg a kezdeményezés hátterében. El kell ismerni: nehéz utat törni nagyrészt ismeretlen fiataloknak ott, ahol még a „fémjelzett” művészi rendezések iránt sem mutatkozik soha őszinte érdeklődés. Ki hitte el az újságok „reklámainak”, hogy létezhetnek itt fiatalemberek, akik színeket látnak a színtelenségben? Ki hitte, hogy 20 esztendő után hirtelen, seregestül jelentkeznek „fiatal tehetségek” képpel és szoborral?

A kiállítás mégis megnyílt a Magyar Olvasókör nagytermében az olvasókör ifjúsági alosztályának rendezésében Csapó Sándor lelkes irányításával.

*

Nem lehet célunk, és semmiféle érdek nem kívánja, hogy mint Erdélyi megjegyezte, feleslegesen és mesterségesen tenyésszük a tehetségeket, viszont nem lehet megtagadni az elismerést azoktól, akik szegényes viszonyaik között a legcsekélyebbel is hozzájárulnak ahhoz, hogy kultúrállományunk ezen a téren is bővüljön. Mivel kezdeményezésről és részben kezdőkről van szó, mértékünk nem lehet szigorú, [569] de indokolatlanul elnéző sem, mert erre nincs szükség.

Nem mennyiségi, hanem minőségi kultúrát hirdetünk, minden téren kevesebb, de jobb – ez volt, és ma is ez a jelszavunk.

A fiatal magyar képzőművészek tárlatáról összefoglaló benyomásunk az, hogy kevesebb ebben az esetben is több lett volna. Érvényes ez általában és egyenként is. Egyik-másik fiatal tehetségünk túl sok és nem mindig „fontos” anyaggal vonult fel, némelyektől pedig sokkal kevesebbet láttunk, semhogy véleményt alkothatnánk róluk. Néhány tárgyat határozottan vissza kellett volna utasítani, mert jelenlétük – akármilyen okból történt is – csökkentette a többi, értéket képviselő anyag súlyát és komolyságát.

Mindenesetre kár volt, hogy a válogató bizottságba nem hívtak meg egy-két művészt a nem ifjú generációból. Ezeknek ízlése, tapasztalata bizonyosan hasznos útmutatásul szolgált volna. Ennyi figyelmet például Oláh Sándor és Balázs Árpád mesterek feltétlenül megérdemeltek volna.

*

A kiállított képek és szobrok – eltekintve a kevés kiselejtezhetőtől – nagyrészt örvendetesen lepték meg a közönséget. Egyrészt, mert irodalmunk mellett végre kollektíve jelentkeztek képzőművészeti tehetségeink is, és ezzel gazdagodtunk, másrészt, mert a névtelenek közül feltűnt néhány új, friss, nyomatékosan jelentkező erő, akikkel érdemes foglalkozni. Tárgyilagosan meg kell azonban állapítani, hogy az eredeti tehetség jegyei még elvétve tűntek fel. Fiataljaink nagyobb része még a tanulmányi állapot merevségében van, még nem bontakozott ki egyéniségük, legtöbben még nem állnak a saját lábukon. Néhányuknál viszont felfedezhető volt a kitörő lendület és az önállósulásra való biztos törekvés.

Az első csoport (Ács József, Nagy Sándor, Szabó György, Tolnay László, Vanyek Tivadar, Szilágyi László festők, Gottesmann Tibor, Almási Gábor, Spiegel László szobrászok) tematikája, ecset- és színtechnikája, rajzkészsége, illetve formanyelve és jellemző ereje még merev, önállótlan, ami nem jelenti egyben azt is, hogy később nem találják meg saját hangjukat, s nem bontakozik ki sajátságos képességük. Ennek a csoportnak a tagjai majd mindannyian mutatnak készséget, de ez a készség egyelőre csak technikai téren mutatkozik meg. A jövő tárja fel, hogy a műtani képességekhez járul-e valódi, alkotó ihletettség, intuitív, művészi készség a dolgok élményszerű átélésének és eredeti kifejezésének képessége. Egyelőre kitaposott úton járnak, félve nyúlnak még „lelkileg idegen” témához, még nem biztosak a maguk dolgában, s ezért kerülik a bonyodalmakat. Nagy Sándornak (Vranjevo) jó meglátásai vannak. „Rakodómunkások” c. képében élet pezseg. „Uszályok” című képe a kompozíció iránti érzéket mutatja. Csendéletei tetszetősek.

Ács József (B. Topola) higgadt festői természetnek látszik. Nála is – mint e csoport többi tagjánál – érezzük a merev ragaszkodást az akadémikus szabályokhoz, ami érthető. Több művészi szabadságnak (nem szabadosságnak!) kell érvényesülnie.

Szabó György (Petrovgrad) akvarelljei hangulatosak, tollrajzai erős [570] technikai készséget árulnak el. Vanyek Tivadar (Petrovgrad) túlzottan fegyelmezett. Két tanulmányfeje és „Gond” c. rajza sikerült, és ezek alapján biztatni merjük. Tolnay László még kialakulóban van. Szilágyi László inkább illusztratív, mint intuitív tájfestő. Kissé egyoldalú a rajztudásban, de szeszélyes színeiben van fantázia. Széppé kendőzi a legsivárabb tájat is, ami által mutatóssá válik – az őszinteség rovására.

A szobrászok közül Almási Gábor (Subotica) „Zsákhordók” című kompozíciója mutatja a legtöbb érzéket. Jól rögzített egy nehéz pillanatot. Tanulmányfeje is sikerült, de arányában és formájában erősen Meštrovićot idézi. Gottesmann Tibor még technikai nehézségekkel küzd. „Rab” és „Vallatás” című szobraiban van gondolat, de a megoldás nem eléggé erőteljes.

*

A második csoport tagjai (Hangya András, Erdey Sándor, Boschán György, Veréb Ilona festők és Reszler Ilona szobrász és festő) már külön, kissé eredetibb utat járnak. Az igazi őstehetség közülük kétségtelenül Hangya. Legerősebben ő feszegeti a megszokott kereteket, és tör magának új utat. Erősen megszűrve szemléli az életet és a világot, tudatosan látja helyét, minden külső érintkezésre reagál, s művészetébe azért visz be oly sok komor, szociális elemet. Ez talán hiba, mert teljesen leállítja más irányú intellektuális érdeklődését, viszont a meddő távoli ábrándozás és képtárgykutatás helyett a környezete felé fordítja figyelmét, és kényszeríti, hogy élményeit kíméletlen realizmussal fejezze ki. Ezen a tárlaton aránylag kevés nagy képpel szerepelt. „Kaszások” című vászna komor hangszerelésű figyelmeztetés. F. J. arcmása jó technikájú, fölényesen megoldott kép. Erdey Sándor (Subotica) karikatúrában erős. Darabos-szögletes vonaltechnikája éles szatírával párosul. Feltűnt két arcmása és önarcképe. Színben, beállításban egyaránt merész mind a három, feltűnően elüt rajzai primitív stílusától. Veréb Ilona (Subotica) az arcmásfestésben mutat figyelemre méltó érzéket. Nőiesen színes, kedves és egyszerűen megoldott portréi jó tónusérzékről és formatiszteletről tanúskodnak.

Boschán György (B. Topola) négy különleges csendélete megragadja a nézőt. Fatuskók, kődarabok, törmelékek, apró, jelentéktelen tárgyak „harmonikus rendetlenségben”, aprólékos kidolgozásban, élethű színezéssel… Kettő közülök kubista vagy dadaista. Nem állítom, hogy értem, mi akar lenni ez a két ábrázolás, de nem is keresem az értelmét. Vívódás és vízió. Egy fiatalember tépelődései. Lehet… Minden élettelen, hideg, mintha Boschán Györgyöt nem érdekelné az ember és az élet. Neuraszténia, amely el fog múlni. A tehetséget nem lehet megtagadni tőle. A kusza fodrokon és jeges, precíz színeken is áttör lázadozása.

Reszler Ilona (Senta) különös talentum a szobrászatban. Álmodozó és képzelődő, szenvedélyes és érzékeny. Elvont világból meríti ötleteit; érzéseknek, indulatoknak ad formát, és legritkábban nyúl az élet hétköznapi mozzanataihoz. „Szenvedés”, „Vágyódás”, „Öregség”, „Lázadás”, „Egyedül”, ezek szobrai témái. Jó (talán nem is egészen eredeti) technika és feltétlen kifejező erő jellemzik. Szép kompozíció az „Örökbeadás”. Legmarkánsabb, élményszerűen megragadó a „Vágyó[571]dás” című tanulmánya. Reszler Ilona néhány olajképet is kiállított, de ezekkel – egzaltált színeivel és vonalaival – nem értünk mindenben egyet, s nem közelítik meg plasztikájának értékeit.

Összegezésül nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy most már nemcsak a népkisebbségi magyar irodalom létezik, és küzd elismertetéséért, hanem felsorakoztak melléjük a művészet egy másik ágának ifjú harcosai is. Nehéz viszonyok között, megfelelő eszközök híján, egyedül, senkitől sem támogatva, nagyrészt nyomorral küzdve, a világtól, képtáraktól, múzeumoktól elzárva, falvaikban és városaikban, messze festőibb lehetőségeket kínáló tájaktól, hegyektől és tengerektől, az alföld egyhangú, színszegény tájaiba temetve tíz-húsz (a szám bizonyosan nem teljes) fiatalember ecsettel és vésővel festi, faragja és építi az új magyar szellemet bizonyságul, hogy vagyunk és élünk.