Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

Messziről érkezett vendégnek örvendett aznap József hajléka, amaz Erzsébetnek, a bölcs Zakariás pap feleségének, ki nagynénje volt Máriának. Vacsora után sokáig elbeszélgettek az asszonyok, míg József munkáját végezte, s velük a gyermek is fönnmaradt, örvendezve és vígan játszadozva jóval tovább, mint máskor szokott. Éjfél előtt azonban az első kakasszóra fölfigyelt Mária, és szólt a gyermeknek, hogy térjen ágyába, mert későre jár az idő.

Ötesztendős volt akkor a gyermek, élénk, és igen értelmes.

Anyja szavára levetette kis köntöskéjét, s a hűs, tiszta ágyba bújva édes borzongással összehúzódott, amikor magára vonta a kopott takarót. Erzsébet pedig odament, és az ágy szélére ülve mosolyogva nézte őt, s Jánosról, az ő fiáról beszélt neki. Az asztal elrendezgetése után anyja is az ágy fölé hajolt, hogy eligazítsa a gyermek feje alatt a párnát. József pedig a sarokban fölegyenesedve munkájából magasba, szinte a feje fölé emelte a gyenge fényű mécsest, s szelíd, boldog örvendezéssel így nézte őket néhány pillanatig. Akkor a gyermek fölült, hunyorogva a mécs lángjába nevetett, ahogy a gyermekek szokták pillájukra csalni a fényforrás sugárzó játékát. Majd hirtelen kis arcához kapta anyja fejét, és a fülébe súgta:

– Mesélj még egyet te is!

– Késő van! – ellenkezett anyja, de szava hangzásából a gyermek már tudta, hogy a kérlelés nem lesz hiábavaló.

– Csak egyet mesélj, azután aludni fogok.

Mária Erzsébetre pillantott, és elmosolyodott a fogadkozásra.

– Miről meséljek vajon?

– Mesélj a három királyról.

A mécs már a gyalupad sarkán lobogott, s az apa árnyéka szélesre vontan hajladozott a falon. Mária kendőjét leoldva fejéről, elkomolyodva kérdezte a gyermektől:

– Mért akarod, hogy ezt meséljem?

– Mert ez a legszebb – felelte szemét lehunyva a gyermek.

És édes türelmetlenséggel siettette a mesét, s megszabta annak rendjét is, ahogyan hallani szerette.

– Először elmondod, hogy indult el hozzánk az aranyhozó király, azután mesélsz a tömjénes királyról, aztán meg arról a fekete királyról, aki balzsamot hozott nekem.

Künn békétlen, hűvös éjszaka vadult, s ilyenkor a csendes lelkű emberek meleg hajlékában egy édes mese mindenkinek nyugtató öröm. [566]

A gyermek boldogan húzódott beljebb, amikor anyja fejtől melléült az ágyra. Mária pedig fejére tette kezét és elmondta a három király meséjét úgy, ahogyan máskor is elbeszélte már.

„Élt a világon három hatalmas, gazdag király, az egyik arra, ahol a nap lenyugszik, a másik keleten, s a harmadik messze délen, ahol fekete az emberek arca.

Te akkor születtél, de messze innen, olyan emberek közt, akik nem ismertek minket, és nem fogadtak házukba. Egy rossz istállóban laktunk, kinn, a város határában, de a jó Isten egy fényes, nagy csillagot gyújtott fölénk, és a csillag messziről is sok-sok jó embert hozzánk vezetett.

Olyan sugara volt a csillagnak, hogy meglátta messziről a három hatalmas király is, egyik innen, másik onnan, és mind a hárman azt mondták: „Elindulunk, és ajándékot viszünk oda, ahol ez a csillag fényesedik.”

Elindult mind a három. Az egyik nyugatról, a másik napkeletről s a harmadik délről a csillag irányába, amely fölöttünk lángolt.

És azt mondta magában a napkeleti király, amikor elindult: „Minek terhelném magamat hazulról? Van sok adófizetőm, útközben megállok minden ház előtt, és nem kegyelmezek addig, amíg egy aranyat nem ad, hogy méltó legyen hozzám az ajándék, amit vinni akarok. Egy lóval megyek és két öszvérrel, a lovon magam, s az öszvéreket megterhelem az ajándék terhével.”

Úgy is tett. Elindult, őmaga lovon, s mellette a két öszvér. Útközben minden házba betért, és követelte a régi adó fejében az aranyat. A két öszvér két-két teher arannyal ért hozzánk, és azt mind elénk öntötte a király, és boldogan dicsekedett, hogy milyen nehezen gyűjtötte össze a drága nagy ajándékot.

A másik nagy király is látta napkeleten a csillag fényét, de őt más gondolat vezette. Egy zsák illatos tömjént vitt útjára, és megfogadta, hogy minden templomnál megáll, és áldozatot mutat be a templom istenének, hogy megáldjon téged.

Száz meg száz templom előtt haladt el, és mindenütt tüzet gyújtatott az oltáron. De amikor az oltár fölé nyújtotta kezét a tömjénnel, a parázs egyszerre hideg hamuvá vált. Az istenek képe is mindenütt elporladt az oltár fölött. És a hatalmas király elhozta neked azt a tömjént, amit a bálványok nem mertek elfogadni tőle.

A harmadik király dél felől indult el hozzád. Fekete arcú, de jámbor lelkű bölcs volt, s tevéjét egy nagy edény csodás mirhával terhelte meg.

– A legszörnyűbb a világon a tehetetlen ember szenvedése – mondta szolgájának, amikor útra kelt. – De itt van tudósaim csodás balzsamkeveréke, és ez minden fájó sebet meggyógyít. Edénybe öntöttem, s elviszem a gyermeknek, hogy se őt, se övéit ne gyötörje hosszú fájdalom.

Országokon haladt át, és útjában mindenütt találkozott emberekkel, kiken csúf sebet ejtett a gonoszság vagy a betegség. Jó szíve nem nézhette a szenvedést, és minden fájó sebbe csöppentett a [567] csodás mirha keverékéből. Mire ideért, csak egy kis szelencére való maradt a drága kenetből, s a király restelkedett is, hogy a többit elosztogatta útjában. Ez a három király meséje.”

És amikor Mária csendesen befejezte szavait, a gyermek is mély álomba szenderült. S akkor Erzsébet Máriához fordult, és így szólt hozzá:

– Lám, most jut eszembe, hogy még nem is kérdeztem meg tőled soha: mi lett az ajándékokkal.

Mária pedig megsimogatta az alvó gyermek arcát, és felelt:

– A napnyugati király aranyait az ágyba rejtettem az idegenek elől, hogy meg ne lássák, és ránk ne törjenek érte. De másnapra a gyermek arca olyan lett, mint a tűz, testét láz gyötörte, és olyan rémülten nézett ránk, mintha nem ismerne minket. Nappal, éjjel csak nyöszörgött, amíg az ajándékot ki nem vittük innen, s el nem osztogattuk a szegények között. A tömjént húsvét előtt elküldtük Jeruzsálembe a templomnak.

– És a balzsam? – kérdezte Erzsébet.

Mária pedig elszomorkodott, és halkan így szólt:

– Azt tartogattam.

– Kinek tartogattad?

– Neki.

Az alvó gyermek felé intett fejével, és elgondolkozva, csendesen hozzátette, mintha csak magának magyarázná messze járó gondolatát.

– A fekete király azt mondta, hogy a balzsam minden sebet meggyógyít. Ládámban őriztem, és nem mutattam senkinek soha. De egyszer késő este egy tépett ruhás, vérző ember lépett be hozzánk. Rablók támadták meg a hegyekben, s válláról csorgott a vér. A gyermek akkor még nem járt. Ott ült egy kis halom forgácsra terített takarón, és játszadozott magában. Amikor a vérző embert megpillantotta az ajtóban, magától fölállt, és odatipegett a sarokba, a ládához. Onnan visszanézett a vérző emberre, és azt mondta: „Fáj!” Aztán fölemelte a láda tetejét, kivette belőle a mirhás szelencét, és azt mondta: „Adjátok neki!” Majd pedig nevetve, boldogan az idegenhez futott, és magához ölelte, mintha csak kedves ismerősünk volna. Mi pedig megkentük és bekötöztük sebeit, és ő másnap már csaknem teljesen gyógyultan továbbment tőlünk.

Itt elhallgatott Mária, a gyermek anyja, és eltűnődve nézett maga elé, mert nem feledte el szívében annak az estének egy pillanatát sem. Azután ismét Erzsébethez fordult, és halkan még ezt mondta:

– Az az út a forgácstól a ládáig volt az ő első útja, és az a szó, hogy fáj, volt az ő első szava. És a szenvedő, vérző ember volt az első idegen, akit ő magához ölelt, és simogatott.