Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

(Nyolcvanadik születésnapja alkalmából)

Selma Lagerlöf a „Trolle és az emberek” („Troll och människor”) című elbeszéléskötetében tette közzé azt a meséjét, amellyel a Nobel-díj átvételére összegyűlt díszes közönségnek köszönetet mondott. Elmondta benne, mennyire fájlalja, hogy édesapja ezt a szép napot nem érhette meg, mert ő minden bizonnyal mindenkinél jobban örült volna. Ezért felszállt hozzá az égbe, ahol akkor is éppen a „Fritjof-sagán-t olvasgatta. Elébe állt, megköszönte a szép meséket és legendákat, amelyeket képzeletébe ültetett. De köszöntette a hazátlan gavallérokat és a kis, szürke kunyhók öreg lakóit is, akik Trölléről és Nöchről meséltek neki, az apácákat és a barátokat, akik ezeket a szép legendákat megőrizték, a dalekarli parasztokat is, akik Jeruzsálembe vándoroltak. Köszöntötte az állatokat és a madarakat, akikről sohasem felejtkezik majd meg, mert titkaikat bízták rá. Aztán beszélt vele mindazokról, akik élete során segítették, így az öreg királyról és legjobb barátnőjéről, Sophie Elkanról, akik életét széppé, gazdaggá tették, a sok-sok iskolásgyermekről is, akik Nils Holgersson kalandos utazásaiért annyi levelet írtak. Az apa mindezt érdeklődéssel hallgatta, s ezért arra kérte, mondaná meg neki, hogyan lehetne ennyi jóságot visszafizetni? S amikor végül a Nobel-díjról beszélt, apja arca az örömtől és a boldogságtól felragyogott. Az 1909. évi Nobel-díjakkal kapcsolatos ünnepségekről beszámoló napilapokból tudjuk, hogy amikor Selma Lagerlöf ezt a meséjét meghatódva, belső indulattól remegve felolvasta, a többszáz főnyi előkelő hallgatóság érzelmeit nem tudta visszafojtani. A terem minden sarkából elfojtott zokogás tört fel. Curie-Sklodowska Maria vegyész óta, aki 1903-ban a prof. Becquerel által felfedezett sugárzófenoménák körül végzett tanulmányaiért a fizikai–, 1911-ben pedig a rádium és [555] a polonium felfedezéséért a vegyészeti Nobel-díjat kapta, Lagerlöf volt az első nő, aki Nobel-díjat kapott. (Utána húsz évvel a romantikusan áhítatos fenségű, nagy norvég írónő, Sigrid Undset és Szardínia nyomorúságos embereinek nagy költőnője, Grazia Deledda kaptak még irodalmi Nobel-díjat.) Az irodalmi bizottság véleménye szerint azt „nemes idealizmusáért, képzelete gazdagságáért és lélekkel teljes jellemzéséért” érdemelte meg.

A század eleji svéd irodalomnak voltak költői és elbeszélői, akiket nagyobb rajongás vett körül, és talán hatásuk is mélyebb, döntőbb jelentőségű volt, de a nagyvilág előtt egyik sem tudta annyi meggyőző erővel, a lélek nemes forrásából szinte kiapadhatatlanul patakzó szépséggel, népe és embertestvérei iránti határtalanabb szeretettel, a természettel szembeni mélyebb alázattal, plasztikusabban kidomborítani mindazt, ami a svéd tájnak és a svéd léleknek legsajátosabbjai.

Selma Lagerlöf pontosan nyolcvan évvel ezelőtt, 1858. november 20-án született Värmlandban. Värmland Közép-Svédország egyik távol eső vidéke, amelyet gazdag tavak és fenségesen szép fenyőerdők öveznek. A vidék legnagyobb tava a Väner-tó, itt folyik a Klaräly, amelynek partján az ősi Tingvalla, a mai Karlstad fekszik. Svédország több nagy fia származik innen. Itt született Tegnér püspök, a „Frithiofs saga” világhírű költőjei és Gustav Fröding, ez a szerencsétlen lírikus, aki Värmland hatalmas erdőin, a nagy hegyek hóval borított ormain át énekelte mániákusan flagelláns, kétségbeesetten önmarcangoló dalait, s mint a nagy elbeszélőnek, Strindbergnek lelki, lírai testvére, temetkezett bele a misztikumba, a pusztulásba, az őrületbe, ahonnan nem is volt visszatérése. De itt élt a svédek nagy szobrásza is: Byström, a történelemíró és filozófus Geijer és a múlt század divatos portréfestője, dalköltője: Uno Troili. Nincs itt ma sem tanya, sem udvarház, sem paplak, ahol ne a zene, a művészet, az irodalom, a népi legenda és az őshumor termékenyítené meg azokat a hűvös, fegyelmezett koponyákat, akik között olyanok is akadtak, mint a nagy népnevelő, Fryxell, aki a svéd nép történelmi legendáit és elbeszéléseit nyolcvan kötetben dolgozta fel s gyűjtötte össze. Aki ezt nem tudja, és aki az „Ack Värmeland, du sköna, du härliga land” dalát még nem hallotta, az ne is próbálkozzon Selma Lagerlöf költőiségéhez közeledni, ahhoz a költőiséghez, amely a värmelandi kultúrát oly közel hozta a világhoz.

A marbackai udvarházban, ebben a valaha parasztmajorban született a kis Selma, akinek ősei között papok, hivatalnokok voltak. Édesapja, Erik Gustav Lagerlöf hadnagy tipikus värmlandi egyéniség. Vidám, vendégszerető, inkább bohém, mint kitartó munkás. Anyja gazdag filipstadi kereskedő leánya, már komolyabb, töprengőbb, elmélyedőbb természet, aki a kis családot őrlő gondok nagy részét gyenge vállaira vette. Születésekor, a késő novemberi estén ott voltak a távoli rokonok is, és egy nagynéni, egy agg pap babonás felesége – ott fenn, északon a természettel oly közelségben élő embereknél a babona már szinte valóságos filozófia-[556] kártyát vetvén megjósolja, hogy az újszülött beteg lesz, és betegsége nyomait majd egész életen át hurcolja. Sokat utazik, hosszú élete végéig dolgos lesz. De nem fog sem sütni, sem főzni, hanem könyvekkel, papírokkal foglalatoskodik, s ha áldott, jó ember is lesz, sohasem megy férjhez. A korai jóslatból megdöbbentő valóság lett. Négyéves korában megbénult, csípőferdülése marad. Írónő lett, beutazta a világot, férjhez sem ment, s bár drága, jó emberré öregedett, most, élete utolsó szakaszán szinte valami tragikus őszinteséggel vallotta be, hogy bár annyi sugarasan szép tavaszi, kései őszi, bágyadt szerelmet, emberek szinte magafeledkezett egymásba omlását írta meg, az igazi szerelmet, a nagy Gyönyört ő maga sohasem ismerte meg. (Ezt a megjegyzésemet tulajdonképpen tanulmányom legvégére kellett volna hagyni. Mert lélektanilag is érdekes feladat lenne, hogyan volt lehetséges olyan cudarul vad és fenségesen szép szerelmeket, mint amilyenek az elzüllött, korhely pap, Gösta Berling körül lezajlottak, lélekben, érzésben annyira harmonikusan, a nyugalomnak és a diszkréten veleérző embertestvérnek megindultságával megírni, amikor a szerelem különös rejtelmeinek és összevisszaságának nagy érzése a költőnő lelkét soha sem töltötte be.)

A kis, béna leánykát sokat vitték fürdőkbe, távoli városokba, a nagyszülőkhöz, rokonokhoz és a värmlandi táj fenségének első benyomásai, a kilencvenedik éve felé tartó nagymama meséi, az öreg fóliánsokból felolvasott hősi legendák, kalandos, romantikus ifjúsági regények lesznek a tétlenségre, régi díványok szögletébe kényszerített leányka első, nagy irodalmi élményei. Később, amikor már olvasni is tud, a szülők boldogok, hogy a beteg gyermek az olvasás mámorába felejtkezve betegségére nem is gondol. A bohém, tréfás apa a kis Selmával sokat foglalkozik. Királyi fogadásokról, népi ünnepélyekről, boszorkányégetésről fantáziálnak, a nagy népdalköltőnek, Bellmannak dalait is együtt énekelgetik. Apját különben is rajongásig szereti, és amikor egyszer az apa súlyosan megbetegedik, a kis Selma fogadalmat tesz, hogy a Bibliát végigolvassa. Mire a végére ért, apja meg is gyógyult. (Ezt a meghatóan szép gyermekkori élményt „Gyermekkorom” című könyvének egyik nagyobb elbeszélésében meg is írta.) A värmlandi meséket, a puncsgőztől mámoros gavalléroknak történeteit, udvarházról udvarházra való vándorlásaikat egyik nagynénjétől hallotta, és a mesék a kisleány dús képzeletében tovább éltek, az elmosódott ködfigurák valóságos élő, húsból és vérből való emberekké váltak. Sok volt az alkalmi ünnepély is. Ilyenkor a vidék zeneértő közönsége összeverődött, házitanítók és kántorok gitárokon, flótákon régi dalokat muzsikáltak, s amidőn a mulatozókat az északi éj sápadt fénye köszöntötte, különös árnyak, a fák és a hegyek kontúrjainak összeolvadásából groteszk figurák kísérteties életre éledtek. A kis Selma a zenének és az egzotikumnak ebben az összeolvadásában a gavallérokat és az élettől eltaposott, furcsa figurákat meglátta, és azokat meseszerűségükkel együtt a mába fantáziálta. A kisleány tudat alatt már akkor is írónő volt. [557]

Apró papírkákra verseket rögtönzött, a háztartási dolgokkal semmit sem törődött, s így nem is volt más választás, mint tovább taníttatni. Így kerül a stockholmi tanítónőképzőbe. A legelső tanuló. Amikor szabadon választott témául egy värmlandi népi lakodalmat írt le, a tanári kar előtt a svéd nyelv lektora fel is olvassa azt a „friss, üde humorú” írásművet, amely már valóságosan kiforrott írói teljesítmény volt. Ebben az időben Carlyle több műve kerül a kezébe, előbb a francia forradalom története, majd a „Cromwell”, és ennek a zseniális parasztnak prófétai ereje és ékes stílusa a kis tanítónőt teljesen lenyűgözi. Sokáig csak az emberóriás hatalmas erejét látja Carlyle műveiben, később azonban már észreveszi borongását, titokzatosságát is, amely mögött sokszor valami rejtett, belső lelki fény és hőseivel való eszmei, emberi szolidaritás sugárzik. Ebben az időben a landskrónai leányiskola tanítónője volt Selma Lagerlöf, és néhány finomra csiszolt, csöndes melankóliájú, táji élményekkel kitáruló szonettje egy nők részére szerkesztett irodalmi folyóiratban meg is jelent. Íróisága nagy vágya és álma azonban egy värmlandi regény volt, s amidőn egy karácsonyi szünetben a hótól fehér fenyőerdők alatt naphosszat szánkózik, maga előtt látja a régi idők gavallérjait, fülébe muzsikálnak az ódon, levendulaillatos, szomorkás népdalok, az apja édeskés, bohó meséi, s egyre jobban kibontakozik előtte a boldog rátalálás: Gösta Berling alakja. Munkába fog. Még küzd a stílussal. A valóságnak, a feltörő idealizmusnak ebben a korszakában úgy látja, hogy romantikus történeteket sem lehet archaikus, lágyan omló stílusba öltöztetni. Sok tépelődés után végre Carlyle modora felé tart, és mesterének, a puritán látnoknak széteső, szakadozott kompozícióján áttörő, realisztikus stílusát követi. A kis tanítónő a nagy mester írói fensőbbségén is túlteszi magát, s amikor a legszebben mesél, olyankor mintha teljesen elejtené meséje felgombolyított, színes fonalát. A papírra ömlő régi emlékek gáttalanságán át kiszínesedő ekebyi környezetben alakok tűnnek fel, majd elmerülnek. Újak jönnek, valamit mondanak, valamit talán cselekednek is, azután végérvényesen elhalványodnak. Lelépnek a regény színes színpadáról. Nem is hallunk többé róluk. Itt-ott feltör egy új alak, egy új szín, egy ragyogó fénykéve, de csak azért, hogy hamarosan elfakuljon. Érzések érzéseket váltanak fel. Egyikéről is, másikáról is már-már hinni reméljük, hogy a regény várt centruma majd ezen épül fel, de azután elmállik, elszürkül, hogy más – talán jelentéktelenebb, talán még lángolóbb – érzés nyomuljon föléje. Négy éven át írta a Gösta Berlinget, s közben egyes szakaszok itt is, ott is megjelentek. A teljes regényt 1891-ben adja ki. Nem fogadta kitörő siker, sőt voltak komoly, alapos ellenzői is. Lenyűgöző erejű, fenséges leírásai frissen hatottak, stílusát azonban régiesnek is, mesterkéltnek is találták. Az új svéd irodalomnak éppen ez az éve igen mozgalmas volt. Per Hallström első novellái, vázlatai, Levertin elmélyedő, filozofikus tépelődésű versei és a szerencsétlen Fröding „Harmonika és gitár” című verseskönyve jelentek meg akkor, s így nem volt csoda, hogy Lagerlöf [558] regénye egy megértő, intim irodalmi körön kívül csak polemikus értékelést kapott. Hamarosan utána Dániába utazott, s regényét a nagy Brandes lakásán leadta. Két nap múlva a kopenhágai „Politiken”-ben egy rövid elismerő kritika jelent meg G. B. aláírással. Brandesnek ez a néhány kitüntető sora elég volt ahhoz, hogy az addig ismeretlen, kezdő írónő az északi népek akkor annyira kiforrott új irodalmában egy csapásra az elsők közé kerüljön. Brandes a „Gösta Berling”-et teljes egészében értékelte. Nem boncolta szét, és értékeivel szemben sem csoportosította hiányosságait. Megérezte, és volt hozzá szíve érzelmeit éreztetni is, hogy a könyv nem csupán valami új kísérletezésű, naturalista regény, hanem a romantikus miszticizmusnak olyan szerencsés, egyéni keveréke, amilyenre addig s még sokáig azután sem (legalább a norvég Undsetig nem) akadt példa. Levertin, aki kritikus is volt, még megpróbálkozott ugyan, hogy a brandesi ítélettel szemben a közönséghez apelláljon, de ez az Ibsen „Nordische Heerfahrt” ködös, legendás korára emlékeztető regény, amit az írónő „Gösta Berlings sagá”-nak nevezett, már akkor utat is tört az északi népek lelkéhez. Mintha nem is lett volna sem Strindberg, sem Ibsen, Selma Lagerlöf az óskandináv mítoszok világába, a tavak, az erdők, a zúgó tenger csapdosta fjordok világába kanyarodott vissza, s mint valami fenségesen egyszerű, svéd szintézis, az elzüllött korhelyek menedékházába meghúzódott Gösta Berling, ez az életeket összetörő, sorsokon kegyetlenül átgázoló lázongó végül mégiscsak felmagasodik. Térdet hajt a férjétől elkergetett grófnő előtt, és nyomorában, szenvedésében, megvetettségében is mellé áll. Kit is szeretett hát igazán ez a furcsa, nyers, italoktól és könnyelműségtől sárba taposott figura, akit az írónő – műhelytitkai lejegyzéseiben – egy, a värmlandi udvarházak között kóborgó, szép, okos és pompásan muzsikáló házitanító után modellált meg? Annával szökni akart, és sötét éjszakákon át rohangáló szánkóját farkasok űzik. Mariannát a szülői háztól tépi el, aztán betegen, lélekben összetörten visszaküldi. Egy kóbor leánykával durva tréfát űz. Halálba kergeti. Jótevőjét pedig, aki a fagyos út hósírjából félig holtan öleli magához, koldussá teszi. A férjétől elkergetett, szerencsétlen asszonykáért azonban mindent odadob, mert születendő gyermekének apa kell. Mi ez a történet, s lehet-e hinni abban, hogy ilyesmi is létezhet? Igen! A múltnak vannak ily erős emlékei. A házaikat, otthonaikat, nyugodt, úri életük minden tartozékát elkártyázó gavallérok, az ekebyi menhely lakói közül ki is törhet valaki, mint például a joviális Julius, aki tizenhét év után hazatér anyjához, de csakhamar visszasiet a menhelyre. Vagy itt van Liljecrona, a hegedűs, akit a vágy sűrűn visszakerget asszonyához, gyermekéhez, de amikor lövdalai háza előtt hegedűje húrjait pengeti, felkerekedik, és hazamegy Ekebybe, társai közé, akikhez jobban vonzódik, mint a nagyvilág bármely részébe. Ezek között él Gösta Berling. Énekes, szónok, muzsikus, vadász, kártyás, örökké italos cimbora ő, de ha a bánat elfogja, órákig ül a [559] jámbor Lőwenberg mellett, aki a faasztalra festett billentyűkön Beethovent játssza, s olyan áhítattal, olyan komolysággal, hogy a szomorú Gösta kénytelen hangosan felkacagni. Hős és költő az írónő Göstája, „ezer csók és ezerháromszáz szerelmes levél ura, s az egyik karácsonytól a másikig lejátszódó regény végén mégiscsak minden jóra fordul. Gösta Ekeby ura lesz, és az öreg őrnagyné még halála előtt megéri a vashámor eleven zúgását, a gavallérok új életének ezt a szokatlan szimfóniáját. A „Gösta Berling” a Värmland eposza. Värmland nélkül, Runeberg és Tegnér sagái nélkül ez a legsvédebb svéd regény, bizony sohasem íródott volna meg. De amikor megjelent, hatása az új északi irodalomra évről évre nagyobb lett. Jöttek is a tanítványok. A dán Thomas Olesen-Jökken, ez a falusi suszterműhelytől s a sovány rögtől eltépett költő a „Povl-Dam” című nagy regénytrilógiájában a Gösta Berlingtől befolyásolva a büszke, brutális erejű férfiasság szilaj dalát énekli, s leszámol benne a kicsinyességgel, a garasoskodással és a mártíros szegénységgel. Astrid Ehrencron-Kidde dán írónő, aki elsősorban ifjúsági regényeivel lett ismert, ugyancsak Gösta lenyűgöző alakjától elsodródva naturalista regényeket ír, és a värmlandi vidék fenségességéből kilépő, fanyar szomorúságú figurái tépelődő rezignációkkal a múlt szép emlékei ködös távlatába menekülnek.

„Gösta Berling” után Selma Lagerlöf több modern tárgyú és középkori-izlandi legendák hatása alatt néhány nagyobb elbeszélést írt. Ezekben a carlyle-i stílus már gyengül. A nagy siker bátrabbá, önállóbbá tette, és elbeszélő eszközei is csendesebbekké, finomabbakká, diszkrétebbekké váltak. Ebben az időben a svéd akadémia nagydíjával tüntetik ki. Utána Dél-Olaszországba utazik. Az északi ember vágya a dél, az örök hóból, rideg fagyból az örök napsugár és az aranyos derű felé… De sem az antik emlékekből, sem a reneszámsz gyönyöreiből nem merít. Hiába Pompeji és a nagy olasz képtárak remekei, az északi, zord hidegségben megacélozódott írónőt klasszikus vágyak nem hevítik. Az olasz példa, az olasz utazás nagy prózai eposza, „Az Antikrisztus csodái” a leghűbben igazolja, hogy művészete elsősorban népi művészet. Hazája földjéből fakad. Värmland sagái helyett ebben a nagy regényben a szicíliai városka eseményein át szövődő vallásos rege és egy világot járó angol nő holmijai között heverő, áldást-átkot hozó hamis Krisztus-szobrocska a főmotívum. Közben a szicíliai táj gyönyörű leírásai, színes fényképfelvételek tökéletességére emlékeztető reprodukciók: omladozó templomok, régi klastromok, szépséges kertek és narancsligetek, sok-sok babonával átitatott, szicíliai népi fantázia. Mindezt hihetetlenül bájos, jóságos, érzelmes lírával futtatja be, azzal a diszciplináltan, szinte ökonomikusan felhasznált lírával, ami a délolasz népi élet furcsaságait sokszor az ekebyi gavallérok világára emlékezteti. Az olasz út azonban ezzel a nagy regénnyel sem merül ki. A puritán protestánsok kései unokája a maga asszonyi együttérzésében az egyszerű, déli nép mély katolicizmusát maradéktalanul látja, és mély[560]séges szolidaritásában – azzal a lélektől lélekig érő szolidaritással, amire valóban csak kiválasztott asszonyok képesek – ő is leborul egyszerű, útszéli fakeresztjeik alatt. „Krisztus legendái”-t sem a Giotto, sem Fra Angelico vagy Raffaello hatalmas képeinek hatásából formálja. Az ő Krisztusa a földön járó, egyszerű népi köntösbe burkolódzó Embertestvér, a végtelen Szeretet élő szimbóluma, s az új testamentumból kilépő Megváltó a régi fametszetek primitív meglátású figuráira emlékeztet. Más író ezeknek a történeteknek a fametszetek régies, darabos, szinte elfakuló színeit kölcsönözte volna. Lagerlöf színezésében van valami a délolasz sugárzás erőteljes akkordjából, de tudja, érzi, hogy mikor kell ezeket az erőteljes színakkordokat melankólikus, csendes sápadásokká tompítani.

A századfordulón „Az udvarház legendája” („En herregards-sägen”) című regényét írja. Egy régi mesemotívummal párhuzamosan haladó, mai történetet mond el benne, és főalakja szerencsétlen sorsában olyan mély lélekanalízist, annyi együtt érző érzékenységet ad, hogy ezt a regényét sokan a legpoétikusabb Lagerlöf-műnek tartják. Gunnar Hede diák regénye ez, aki egy vándorcirkusz csodahegedűse lesz, és az árva, szegény Ingridért végigkóborolja a vidéket. Valóban csodálatos, megható figura. A regénynek távlata van, valami fájdalmas, szívetösszeszorító szomorúsága, s amidőn a szerencsétlen figura, tetszhalott kedvesének sírja felett egyszerű melódiáit elhegedüli, szinte boldogok vagyunk, hogy a kis Ingrid kikél a koporsóból, és a hontalan, csendes, félbolond hegedűst visszavezeti az élet felé. A „Kungahällai királynők” legendagyűjteményében – amely az írónőnek – mint valamennyi nagy regénye után – valóságos üdülést, pihenést jelent –, bár a vikingek hősi világához és az északi sagákban megőrzött véres háborúk emlékéhez ér, mégsem a harc vagy az uralkodni vágyás a főmotívuma. A háború réme nála vágy a béke, a nyugalom után, s vérben, vasban verekedő hősei, harcosai megtisztítva térnek vissza otthonaikba. Világszemlélete: a kereszténység, a bűnbocsánat örök érzéséből fakad, s valami boldog, derűs etika sugározza át, annak az etikának boldogsága, amely tisztaságában a bűn fogalmát is másképpen, más megvilágításban látja. A legendák után újra egy nagy regényen dolgozik. Kompozícióban és eseményei összefüggésében – W. A. Berendsohn Lagerlöfről írott nagy tanulmánya szerint – talán a legerősebb, legöntudatosabb és mégis ösztönös művészi módszerekkel megformált munkája ez: a „Jeruzsálem”. Ez a nagy regény a dalekarlieni vidék parasztjainak szektárius mozgalmaiba és egy vándorpapnak az apostoli életet megvalósítani készülő álmodozásaiba kapcsolódik. Dalekarlien lakói hosszú évszázadok során boszorkányok és babonák világában élnek, és amikor Larsen, a vándorpap, a bibliai életet példázza, közülük mintegy ötvenen Palesztinába vándorolnak, s ott kolóniába verődnek. Lagerlöf palesztinai utazása alatt ezt a kis svéd kolóniát is felkereste, és a bibliai egyszerűségben, jámborságban élő svéd parasztok ottani élete megrázó élmény volt számára. A Szentföld[561]ről tulajdonképpen úti levelekben készült beszámolni, de ottani svéd honfitársai életének hatása alatt képtelen volt a látottakról a valóságnak megfelelő tényrajzot adni. Inkább regényt írt, valóban töretlen költői művet azokról a gondolataikba, érzéseikbe visszahúzódó, szűkszavú, örökké töprengő északi parasztokról, akik azonban – ha eljő az idő – szemrebbenés nélkül tudnak cselekedni, s tudnak erősek, hajlíthatatlanok is lenni. A regény főhőse egy szektariánus, akinek a fogadalom szerint el kellene szakadnia feleségétől, de amikor itt lenne a pillanat, vele marad. Nincs sem égi, sem földi hatalom, ami elválaszthatná őket. A regény, mint minden Lagerlöf-kompozíció, szétágazó, generációs regény, és családi viszályokon, Ingemar fiai sorsán, egy templomi konfliktuson át a Szentföldig ér, és sorsok párhuzamát tárja fel. Az írónő mély lelkisége, vallásossága is ebben a munkájában a legkristályosabb. Csodákon át ér a valósághoz, tehát a szubjektivitástól az objektív világlátásig. A „Jeruzsálem”-nek azonban nem ez a legjellemzőbbje, hiszen majdnem valamennyi művében ez a kettősség szinte elengedhetetlen művészi feladat. Tulajdonképpen naturalista, de a naturalizmus túlzása és pesszimizmusa nélkül. Idealista marad, s ha idealizmusát nem is túlozza, gondosan vigyáz arra, hogy túlzás nélküli naturalizmusával szemben az ideál valóságát mindig megmutassa. A „Juvikinger” költőjének, a norvég Olav Duunnak feljegyzéseiből tudjuk, hogy az északi népek irodalmára a „Jeruzsálem” is erőteljesen hatott. Ha Duun generációs regényciklusának monumentalitása inkább Thomas Mann „Buddenbrooks” felé halad – Thomas Mann és az északi irodalom között mélységes lelki kapcsolat van –, a táji rajz és a népi lélek költőinek nagy útmutatója még nagyon sokáig a värmlandi mesélő nénike, Selma Lagerlöf marad.

Hazája fiatalságát Nils Holgersson csodálatos utazásának fantáziájával ajándékozza meg. Ez a tulajdonképpen megbízásból szórakoztató földrajzi könyvül íródott, fantasztikus ifjúsági regény a folyton változó északi tájba régi meséket, mondákat, népdalokat, állattörténeteket olvaszt. A kis Nils Holgersson egy lúd hátán utazza be Svédországot. Nyomában vadludak keringenek, a ravasz róka üldözése elől menekülnek, és közben feltárulnak a mítoszok régen beomlott kapui, megelevenedik a mondák világa, és az olvasó szinte teljesen magafelejtkezve maga is ott repül a lúd hátán Svédország tavai, erdői felett, és a kis Nilssel együtt ül a düledező udvarházak kemencéinél, hogy az ódon legendák mellett a heringhalászatról, az erdők hatalmas szálfáinak úsztatásáról és a Vätter-tó környéke csodálatos madarairól is tudomást szerezzenek. Nils Holgerssonnak, ennek a bátor kis Odüsszeusznak poétikus felfedező útja egyetlen nemzet irodalmára sem maradt hatás nélkül. A horvátoknál az elmúlt hónapokban elhunyt Ivana Brlić-Mažuranić „Čudnovate zgode šegrta Hlapića” ifjúsági regényének több részlete emlékeztet Nils Holgerssonra, de a „Priče iz davnine”-ban is sok rokon vonást látok Lagerlöffel, bár kritikusa: Fran Bučar inkább „horvát Andersen”-nek nevezte. [562]

A legjelentősebb személyes élmény, ami a Nils Holgersson megjelenése után ötvenedik évébe lépő Selma Lagerlöf életében fordulópontot jelent, a régi kis családi birtoknak, Marbackának visszavásárlása volt. Lagerlöf hadnagy birtoka húsz évig volt idegen kézen, és amikor az írónő a régi házikóba visszaköltözött, gyermekkori emlékei, az újraéledő, már-már feledésbe merülő környezetben a régi dal új melódiát kap, az örömmel teljes világnézet optimizmusának dús hangszerelésű szimfóniáját. Ennek az időnek legszebb alkotása a „Nászinduló” című, alig pár oldalas elbeszélése. A tépett ruhájú Jan Oster vándormuzsikus, akit a gazdag parasztok kigúnyolnak és megvetnek, élete nagy, döntő pillanatában rátalál a régóta keresett melódiára, és a melódia varázserején át rátalál a boldogságra is. A csodás melódia: az ősi birtok, Marbacka. S Marbacka úrnője a régi házban ott folytatja, ahol valaha, még gyermeki képzeletében Gösta Berling alakját idézgette. Megírja „Liljecrona otthoná”-t, („Liljecronas Hem”), ezt a Gösta Berlinghez simuló szép regényét, amelynek leírásaiban, a Lövdalai-tó partvidékében Marbackára, Liljecrona csapongó képzeletében pedig Lagerlöf hadnagy derék, természetes, kedvesen bohém alakjára ismerünk. Ebben az időben (1912) készül el „A halál kocsisa” című kisebb regénye is, amelyben az emberiség nagy részét nyomorba, betegségekbe döntő italos szenvedély pusztítására mutat, és olvasóit az emberi infernótól az égi szféráig emeli. Közvetlenül a világháború kitörése előtt lesz kész újabb värmlandi regényével, a „Portugália császárá”-val. („Kejsaren af Portugallia”), amelyben egy agyonhajszolt földmunkásnak, Jannak és későn született, majd szerencsétlen, elzüllött leányának meghatóan szomorú történetét mondja el. Az eszelős öreg Portugália császárának képzeli magát, és amidőn a városból hazatérő leánya kigúnyolja, elkergeti, a vízbe öli magát. Selma Lagerlöf feljegyzéseiből tudjuk, hogy Jan alakja sem képzelt figura. Gyermekkorában Marbacka körül, egy elhanyagolt, megöregedett, emberke csatangolt, akinek mellét papír érdemrendek díszítették, és fején magas, császári süveg ült. Ha valakivel találkozott, gáláns hajbókolással udvarhölgyeiről dadogott. A világháború, az embermilliók összecsapása a békének, szeretetnek és a megértésnek nagy költőjét sok szomorúsággal töltötte el, és költészete úgy tűnt fel önmaga előtt, mint valami bárgyú, meddő játék, aminek alig van komolyabb értelme. 1918 vége felé azonban újra megszólal, és „A szent élet” című regényében panaszos, jajos szavakkal kel ki a háború réme ellen. Ebben a regényében egy sarkutazó hazatérését írja meg, aki kietlen utazása alatt lázas, önkívületi állapotban, szörnyű éhséggel küzdve emberhúst eszik. A háború rémségeivel szemben különben teljesen közömbös embertársai a hazatérőt teljesen kiközösítik, és csak akkor melegednek fel újra iránta, amikor a skagerraki ütközet tengerbe sodort matrózainak hullái a halászok hálóiba kerülnek. A kései elégtétel boldogságától a megtört lelkű ember meghal, és a szomorú regény így ad feleletet arra a tengernyi szenvedésre, amit a vi[563]lágháború okozott. Néhány újabb novellakötet, több nagyobb elbeszélés és gyermekkori élményeinek megírása után még egyszer visszatér Värmland régi udvarházaiba és mondáiknak, kísérteteiknek világába. A „Lőwenskjöld-regények” („Löwensköldska ringen”) tulajdonképpen egy kísérteties gyűrű történetével indulnak. A halott Löwenskjöld tábornok gyűrűjét a koporsóból ellopták, és akihez a gyűrű kerül, azt a halott tábornok kísérteties gyűlölete követi. A regénynek legmeghatóbb fejezete, amidőn három ártatlanul gyanúsított embert halálra ítélnek, s bár ártatlanságuk kiderül, a kivégzést nem kerülik el, mert azt a tábornok fia kierőszakolja. A regény további köteteiben már alig esik szó a gyűrűről. Ezeknek középpontjában Ekenstedt lelkész, egy fantaszta van, aki vallási zavaraiban azokkal száll szembe, akik őt a legjobban szeretik. Meggyűlöli anyját, ártatlanul vádolja menyasszonyát, Charlotte Löwenskjöldöt, ezt a bátor, életrevaló, derék leányt. De győz a hit, az emberi jóságba vetett bizalom – Selma Lagerlöf életet igenlő, optimista filozófiája –, s végül is minden jóra fordul.

Gösta lázadásától –, Karl Artur Ekenstedt világfájdalmáig nagyon hosszú utat tett meg a marbackai udvarház díványára kuporodott, egykori béna kisleányka, akinek lelke mindig a múltba szállt vissza, hogy édesatyjának és a végtelen téli estéket átmesélő nagymamája emlékeinek, gyermekkora környezetének maradéktalan megőrzésével, a Sagák, a tradíciók letűnt világát az őszinte emberek igazságkeresésének mai, szenvedéses világába ültesse. Minden embert, aki hosszú életén át elébe került, vagy termékeny fantáziáján át új életet, új rendeltetést kapott, a szeretet, az igazság szemüvegén át vizsgálta és formálta. A múltba merülés és a gyermekkori emlékek, a lelke legmélyére érő, tiszta kereszténység döntő élményében költészetté áradtak, s ha a mai idők örök, emberi összefüggéséig is hatolt, soha meg nem torpanó optimizmusában mindig azokat az összefüggéseket kereste, amelyek évszázadok múltán is alig változó sorsokat és lelkeket modelláltak. Íróisága végtelen országútján az Érosszal is találkozott, de mindig tudta, hogy a szerelem dicsőítésére nem hivatott, ő csak elindult a szenvedélyek felé, rájuk is talál, megpróbálkozik, hogy azokat meg is szelídítse, és hogy utána a szelídség, a végtelenség csendjével lelkében az örök ember fájdalmának, titokzatosságának hullámverését hallassa.

Színes, fájdalmas ifjúság, sok munka, küzdelem és csendes hazatérés – ez Selma Lagerlöf nyolcvan évének külső kerete. A belső élet: a földi boldogság keresése, az ideálokra találás és a múlt nagy emlékeinek muzsikája, amely mint a svéd havasokon, sötét erdők mélyén egyszerre csak öblösen, mélyen felszakadó erdei kürt, sok mindennel kibékít és megenyhít. Amikor hírneve kiforrott, és azt országok visszhangozták, az európai irodalmat az intellektuális irodalom nagyszerű tájékozódóképessége és a kor atmoszférájában összecsapni készülő izmusok, stílus, és problémaharcok [564] kóvályogtak. André Gide félelmes mélységének lázadó világa, Thomas Mann és Jakob Wassermann újtipusú regényeinek világnézeti küzdelmei, a német irodalom filozófiai vergődése Nietzsche új értéktábláiért és a szélesen, nyugalmasan hömpölygő angol Galsworthy társadalma, amelynek félig sült ürücombját és klubéletét a világháború keserű élménye már kikezdte. A végletekig elért és az idegek kusza szövevényeiben biztosan mozgó, új lélektani irodalom elől Marbacka gyermeke tisztelettel bár, de gondosan elkanyarodott. Letért a dübörgő, lázasan tülkölő autóktól élénk országútról, és átvágott arra a kis ösvényre, ami az északi hegyek és tavak világának jól elrejtőzött udvarházai, kunyhói felé vezetett. Nem szállt szembe az intellektuális irodalommal, csak lemérte a maga egyéni, lehatárolt tehetségét, és megmaradt azoknál az ideáloknál, amelyek jóleső lassúsággal hömpölygő epikáját hűsítik. Úgy mesélt, mint nagyanyja a marbackai udvarház enyhe meleget adó kemencéje kedvenc padkáján, vagy mint ő, az egykori leopoldskronai tanító néni mesélt azoknak a kisleányoknak, akikből közben nénikék lettek, de a népi lélekről és a svéd tájakról annyi szeretettel és melegséggel mesélő előadásait ma sem feledték. Mi, kései olvasói is úgy ülünk le nagy regényeihez, mint rajongó, öreg diákok a régen elfelejtett padokba, hogy piruló orcával, ragyogó szemekkel hallgassuk a világirodalom legkedvesebb, legdrágább tanító nénikéjének meseszövését, lélekkel telített legendás alakjainak történetét. S a világirodalomnak ez a drága tanító nénikéje most nyolcvanéves lett. Ablakait az északi november vad szele döngeti, s a Fyrkensee partjait borító, ősi fenyők zúgása, mint valami távoli, ünneplő harangszó, Värmland üdvözletét hozza az ősz költőnőnek, aki mint Ekeby úrnője, az ősz őrnagyné, kéklő szemekkel néz abba a kifürkészhetetlen, mítoszokkal telített messzeségbe, ahonnan annyi szépséget merített nemzete, a világ és az önmaga gyönyörűségére.