Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

Mikor az egylovas kordé befordult a kültelki bérház földes udvarára, minden ajtón elhúzták a függönyt, s kíváncsian szemlélték az új lakó szegénységét. A bakon, a kocsis mellett maga az új lakó foglalt helyet. Erős, vállas embernek látszott ültében még az emeletről is, amolyan negyvenes lehetett, vastag, pödört bajusszal, míg orrán fekete pápaszem szomorkodott.

– Menjetek innen, gyerekek – ripakodott a bámészkodó mezítlábasokra az asszony –, nem köll, hogy mindenbe beleüssétek az orrotokat. Menjetek játszani! Mert ha valaminek lába kél, bottal üthetem a nyomát.

De erre már sorra kinyíltak az ablakok, előbújtak a sértődött anyák, mert ilyen nyílt gyanúsítást mégsem lehetett szó nélkül hagyni.

– Ni, hogy félti a vackát! – kiáltották a rakodó asszony felé. – Mintha megvernék szemmel azt a poros szalmazsákját, köll is valakinek az ő lyukas lavórja.

– Ne haragudjanak, asszonyságok – fordult az udvar közepén széttárt karral minden irányba az új lakóné –, vigyáznom köll a szegénységemre, meg hát olyan ideges vagyok a hurcolkodásnál. Ne vegyék sértésnek…

Akkor felállt az ember a kocsiban, megkapaszkodott előbb a lőcsbe – megvolt vagy két méter így állva –, ő nem forgott semerre, egy helybe nézett fekete pápaszemével, és szép, férfias hangon így szólt:

– Nem kell megharagudni ezért, nagyságák – így mondta: nagyságák, amire kihúzták magukat a fentiek –, nem kell sértésnek venni, elég baja van az én feleségemnek, elég kereszt vagyok én az ő vállán, –, láthatják, hogy szerencsétlen, vak ember vagyok, én nem tudok segíteni neki, én nem tudok vigyázni semmire, az ő dolga lett ez, ne haragudjanak rá.

Szomorúan mondta mindezeket a kocsi bakjáról a hatalmas ember. Darabig még állt szótlanul, mintha azt mondaná magában: „nézzétek, milyen nyomorult vagyok, szánjatok meg jóemberek” aztán leült újra. Olyan jelenet volt ez, ami után tényleg nem lehetett folytatni a veszekedést. Be is húzták nyelvüket sorra az asszonyok. De visszamenni most már egy sem tudott a konyhájába. Kíváncsiságuk a sajnálat érzésével elkeveredve most valósággal [550] odakötötte őket a rozsdás korláthoz. A gyerekek sem törődtek már a fiókokban zörgő görbe szögekkel, csavarokkal, színes madzagokkal meg más hiábavalósággal, amit holta napjáig cipel maga után a szegény ember. A kocsi elé sereglettek mind, és szájtátva nézték a szótlanul ülő vak embert. Azt szerették volna, ha csak egy pillanatra is, de levenné szeméről a fekete üveget, hogy hadd lássák a szemét. Mert meglehet, hogy nem is vak, hogy csal, mint egyes koldusok, ahogy hallották, de az új lakónak eszébe sem jutott levenni az üveget. Azért mégis nagy érdeklődéssel nézték tovább.

– Biztosan a háborúban vakult meg szegény – sajnálkoztak az előbbi asszonyok –, és koldul, abból élnek. Igaza van szegénynek, kereszt lehet vele az élet.

– Még mosdani sem tud az ilyen – mondták mások –, vetkőzni, öltözni, vagy tisztába tenni magát. Mindent a kezébe kell adni az asszonynak. „Nesze ez a kenyér, most húst teszek a tányérodra, itt van a villa, ez a kés…” Miért nem veszi magához a Jóisten az ilyen nyomorultat?

Másnap délelőtt a porolásnál azt újságolták egymásnak, hogy a vak ember már reggel hat órakor elment hazulról. Szépen kijött egymaga a lakásból, botjával végigkopogta a falat, és ment egyenesen a kapu felé. Akkor szólt utána a felesége: – Az uzsonnád megvan-e, fiam?

– Bizony, uzsonnát visz magával, mintha jól kereső, dolgozó ember lenne. S milyen rendesen, milyen tisztán volt öltözve… – Így tárgyalták tovább a vak ember rejtélyes életét, s alig várták, hogy szóba ereszkedhessenek az asszonnyal, akit most valamennyien szívből sajnáltak.

Annak pedig csak a piros fityuláját látták délelőtt a konyhaablakon keresztül, ahol tett-vett, mintha ebédet főzne. Takaros parasztmenyecske volt az asszony, délben látták, amint kis kézikosárral, amely piros szalvétával volt letakarva, kifelé indult a lakásból.

– Hova ilyen korán? – kérdezte valamelyik kíváncsi, s maga sem tudta, hogy miért van korán délben. – Csak nézzük a szomszédasszonyt, hogyan szorgoskodik.

– Ebédet viszek az uramnak ide, a külső Váci útra. – Csak ennyit felelt vissza a vak ember felesége, és kötelességtudóan sietett a kosárral.

Délután aztán bebizonyosodott, hogy mégsem olyan zárkózott természetű az új lakóné, mint ahogy hitték. Kiült ajtaja elé. Oda is jött mindjárt mézédesen a házmesterné.

– Dolgozgat? – kezdte. – Ajjaj, megverte az Isten az ilyen asszonyt. Meg azt, két kézzel.

– Miért tetszik gondolni? – kérdezte amaz ártatlanul.

– El tudom én azt gondolni, hogy milyen teher, milyen nyűg lehet az ilyen ember, nem tudhat az sem öltözködni, sem vetkezni, még a száját sem találja meg mindjárt, Isten bocsássa meg. [551]

– Hát bizony, nem könnyű az élet vele, az biztos – sóhajtotta az asszony, de addigra már négyen ácsorogtak körülötte – Nem tudja azt senki, hogy milyen boldogtalan a vak ember. Az talán a legnagyobb csapás, ha valaki elveszti a szeme világát.

– Ugye, ugye? – sopánkodtak vele a többiek. – Utolsó élet lehet az.

– Amikor jön a szegény, és azt kérdezi, hogy milyen a lakás, hogyan néz ki a ház, mert ő nem látja, süt-e a nap, vagy beborult-e, mert ő nem látja. Mikor el kell dugni előle a lúgos bögrét, mint a csúszó-mászó gyerek elől, mert kiinná különben víz helyett, mivelhogy nem látja. Aztán éppúgy kérdezősködik is szegény, akár a gyermek, mert tudni szeretne mindenről, hogy milyen, hogy néz ki. Nagyon nehéz nekem, bizony.

– Csak hogyan bírja vele? – kérdezte az egész koszorú egyszerre – Az ilyen nem való semmire, tán nem is férfi az ilyen, hogy bocsánattal szóljunk. Hiszen maga mondja, hogy olyan, mint a gyerek. Meg aztán az a kéregetés is, milyen szomorú dolog lehet.

Erre aztán már igazán elöntötte a büszkeség a vak ember feleségét. Elege volt a sajnálkozásból. Mert egy kicsit jólesik az embernek, ha sajnálják, de ami sok, az sok. Hogy az ő ura nem férfi, ki meri azt mondani? Meg hogy kéregetnek, hova gondolnak? Na még ilyet…

– Hát azt nem mondhatnám éppen, hogy nem férfi – kezdte helyreütni a csorbát az asszony –, éppen olyan férfi az, mint a másik. Erős, egészséges, jó étvágya van, és szeret engem. Nincs neki semmi baja, nincs annak a testin semmi nyomorúság, még egy árva tyúkszeme sincs, csak éppen hogy vak. Szeret is engem – toldotta meg újból –, nem szólt az hozzám soha egy rossz szót, amióta a harctérről hazajött. Nagyon megváltozott azóta. Mert nem tagadom, mielőtt bevonult, igen kötekedő természete volt, csak egyszer kérdeztem tőle, hogy minek szórja a pénzt kocsmára. Úgy szájon danolt azon mód, hogy többet sohasem szóltam neki. De amikor vége lett a háborúnak, és hazavezették a szomszédok, azt kérdezte tőlem: – Köllök-e így neked, Maris? Tudnál-e még szeretni, gondomat viselni? Mert ha nem, akkor én nem is haragszok rád, akkor menj máshoz, tudom én, hogyan van az ilyesmi. – De persze, nem tudtam volna én őt elhagyni.

A többieknek eszükbe jutott, hogyan bánik velük az uruk. Hej, az anyád erre-arra, ha nem kész a vacsora; hol pletykáztál megint? Vagy ha valami rendesebb ruha van rajtuk: kinek öltözködsz, tán szeretőd van? Mégsem lehet olyan rossz ilyen emberrel élni. Ez nem is látja az új ruhát, meg aztán örülnie kell, hogy valaki gondját viseli.

– Amikor hazajött, bizony csak tengtünk-lengtünk – folytatta tovább az asszony –, nem tudtam én, mihez kezdjek az emberemmel. Egyszercsak jön a postamesterne, és azt mondja, hogy ő olvasta az újságban, Pesten munkát adnak a rokkantaknak. – Menje[552]nek csak el, fiam – azt mondja –, majd találnak valami helyet az Andrásnak is. Ha mást nem, talán nyugdíjat kap. Felszedelőzködtünk mink, kiakasztotta az uram a mellére a medáliákat, amiket kapott, hadd lássák, milyen jó katona volt, és eljöttünk hazulról, így kapott munkát a kosárfonógyárban.

– És rendesen dolgozik azóta is? – kérdezték a többiek, és eszükbe jutott, hogy az ő embereik hányszor ténferegnek munka nélkül. Mennyit kell koplalni, szenvedni olyankor.

– Dolgozik, hogyne dolgozna. Hála Istennek, úgy belejött a munkába, hogy csoportvezető lett. Némely hónapban százhúsz pengőt is megkeres, attól függ, hogyan dolgoznak a keze alatt, mert ott akkordba megy a munka. Én magam sem hittem volna, hogy így föltalálja magát – tette még hozzá –, mert otthon szegény napszámosember volt, hogy így kitanul, ki gondolta volna? De most ne haragudjanak, mennem kell már, észre se vettem, hogy ránk esteledett, sietek föltenni a vacsorát.

Azzal bement a lakásba, és a szomszédasszonyok nem tudtak magukhoz térni a meglepetéstől. Melyiknek van közöttük ilyen jó dolga az ura mellett? Egynek sem. Ez hozza haza a nehéz pénzeket, és nem lármázik, nem kiabál, nem verekszik, nem üti az asztalt, hogy így meg úgy; én parancsolok, én keresem a pénzt, ha nem tetszik, mehetsz. Ez örül, hogy megtűri az asszony. És hogy vak, hát nem olyan nagy baj az se. Sokszor még jobb, mintha mindent meglát. Nagyon megirigyelték most a vak ember feleségének életét.

– Nem köll sajnálni az ilyet – mondta a házmesterné –, még hogy ő a szerencsétlen, ő a szent, meg így, meg úgy. Elég baj az manapság, hogy a nyomorult kap munkát, a másik meg tekereghet. Itt van az én két szép fiam, azok a ligetben ülnek napszám, és verik a kártyát, mert mit is csináljanak szegények, ha nem tudnak álláshoz jutni.

– És hogy henceg a nyavalyás – kiáltotta felháborodottan egy másik asszony –, vacsorát kell főzzek az uramnak – és utánozta annak a hangját –, ó, a nyavalyás, talán a falujában is friss vacsorákat főzött? A paraszt! Mert fölvitte az Isten a dolgát, most könnyen rázza a rongyot. Így a bolondból is jó feleség lenne, de csak próbálná ő meg úgy, mint más…

– Na de énnekem nem fogja lesírni a szemétpénzt – fenyegetődzött a házmesterné, hogy fitogtassa hatalmát –, én nem sajnálom meg többé, és ha egyszer kapupénz nélkül akarna bejönni; kifelé, vagy megfizetni! Nincs könyörület. Mert mondom, az ilyet nem köll sajnálni.

Ezalatt a vak ember felesége szaporán főzte a vacsorát. Jókedvében még dalolgatott is, ezért nem hallhatta, hogyan szidják, hogyan irigykednek rá. Már majdnem készen volt az étel, de még nem jött az ura, pedig ilyenkor már itthon szokott lenni.

Persze, nem is jöhetett szegény; amikor már a ház közelében botorkált, éppen a szomszéd kocsma előtt, azt mondta egy ember [553] bent a kocsmában a többieknek: – Nézzétek csak a szomszédot, ez az új lakó, vak szegény. Hívjuk be egy pohár kadarkára – indítványozta egy másik sürgősen –, mert azt biztosan nem ad neki a felesége.

Ezzel kimentek, és beinvitálták nagy szeretettel egy pohár borocskára. Négyen is közrefogták sajnálkozásukban.

– Ha már szomszédok vagyunk – mondták neki –, illik, hogy megismerkedjünk, hogy igyunk egyet az egészségünkre.

A vak ember ment. Szívesen velük tartott, hiszen nem volt neki férfibarátja, nem volt neki senkije a feleségén kívül. Pedig hát mégis jólesik az embernek elbeszélgetni egy kicsit egyről-másról, ha mindjárt vak is.

– Hol szolgáltál, testvér? – kérdezték tőle szeretettel.

– A huszonhármasoknál – felelte a vak ember, és szinte boldog volt, hogy ilyen jó barátsággal vannak irányába. Ezért majdnem dicsekedve mondta: – Hétszer voltam tűzvonalban, kétszer sebesültem, aztán az utolsó hónapban a gránát kivitte a szememet.

Utána még ittak jó darabig, és beszélgettek. Nagyon megkedvelték a vak embert. Ha koccintaniakartak vele, előbb kezébe adták a poharat, s szinte a szájáig tolták, hogy így is segítsenek neki. Pedig erre nem volt szükség, nem volt annyira gyámoltalan a vak ember, de a jóindulat azért kedvére volt neki. Már kilenc óra is elmúlott, amikor felszedelődzködtek, hogy hazamenjenek. Alaposan becsacsiztak a vak szomszéd egészségére. De azért nem feledkeztek meg arról, hogy a vakot támogatni kell, s akárhogy is tántorogtak ők maguk, beleakaszkodtak mindahányan a vak ruhájába, és minduntalan lódítottak rajta egyet.

Az asszonyok az udvaron türelmetlenkedtek. – Csak inni, azt igen, ahhoz értenek. Elkölteni a kevés keresetet, és jól elverni az asszonyt utána, mintha az volna a bűnös.

– Na, itt az András – kiáltotta az egyik ember, amikor betámolyogtak a kapun –, inni azért tud a betyár, ha vak is. – És gyengén hátba vágta a vakot.

Mintha lángot vetettek volna az asszonyokra, hogy meggyulladjanak, úgy elkezdtek kiabálni, mint az őrültek. A délutáni düh a vakékkal szemben most megtízszereződött bennük.

– Nézd a csibészt, elcsalja az embereket!

– Elviszi őket kocsmázni!

– Az ilyennek adnak munkát, az ilyen álszentnek, hát van igazság?!

– Fel kell jelenteni! Ez nem érdemli meg, hogy az állam gondoskodjék róla. Menjen koldulni!

– A paraszt, felvitte az Isten a dolgát, s most megrontja a rendes embereket. Ki kell lakoltatni innen.

Öklüket emelve futottak a vak felé. Szerencse, hogy az emberek kemény kézzel elriasztották közeléből a fúriákat. Másként talán meg is verik. [554]

Aztán kijött a lakásból vak András felesége, és szelíd hangon csak ennyit szólt:

– Gyere fiam, régen kész már a vacsora. – Kézen fogta, és bevezette az urát. Rá sem hederített a dühöngő asszonyokra.

És ott bent, a szépen terített asztalnál kicsit szomorúan mondta a mindennapi igét a vak ember:

– Merj a tányéromra, fiam, és vágd apróra a kenyeremet!

Kívülről még hallatszott, hogyan szedik ráncba a szomszédok az asszonyokat.