Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

Többé-kevésbé akadtak minden korszakban mélyen ihletett, látnoki erejű költők, akik az emberiség életének némely elvileg fontos, örök mozzanatát, néha az egész életet, az embert, az egyetemes embert, a maga magasabb metafizikájával vagy titokzatos függésével, költői, mitikus és jelképes alakban, csodálatos, „kozmikus” mesében ünnepélyesen megénekelték.

Az egyiptomiaktól és hinduktól kezdve a görögökig az őskori népek vallásos regékben, isten-mesékben az emberi képzelet sok megnyilvánulását hagyták ránk örökül. Az ismert, nagy költők közül Aiszkhülosz volt az első, aki a Leláncolt Prométheuszban művészi és egyben drámai formába öntött egy ily gondolatot, és ezzel az eszmei dráma vagy a bölcseleti drámai költészet alapját megvetette.

A középkorban ez az irodalmi műfaj misztériumok, csodajátékok s a spanyol és portugál autos sacramentalos néven dús virágzásnak indult. Ezek az irodalmi művek népiesen gyermeteg, de rendkívül hatásos, rendszerint példázatos modorban vallási mozzanatokat, bibliai képeket – eseményeket – szentek, vértanúk életét, Krisztus szenvedését, pokolba szállását, a jó és rossz harcát, a szent áldozást s az utolsó ítéletet dolgozták föl. Érdekes és egyben jelentős, hogy csaknem mindenütt a Sátán vagy az ördög az összeütközés felidézője, a drámai történés mozgatója, s egyúttal a különös és elcsúfított, nevetséges elem.

Az autos sacramentalesnek magasabb költői alakot és jelentőséget Lope de Vega és Calderon adott. A legújabb korban Hugo von Hoffmannstahl híres drámáiban: a „Jedermann”-ban és a „Nagy Világszínház”-ban élesztette újra tudatosan, kifinomodott archaizálásban a középkori német misztériumok hangját és modorát.

Az emberi vagy kozmikus drámai költemény nagy, igazi, modern alakját mégis Goethe teremtette meg „Fauszt”-jában, amelynek kiindulópontja régi német legenda, de a földolgozás széles és mélyen ágyazott, metafizikai és lélektani alapokon nyugszik. Ez a halhatatlan költemény iskolát teremtett. Byron „Manfred”-jával és „Káin”-jával Goethe követője volt.

Manfred-re jegyezte meg Goethe, hogy az a „Fauszt” lángeszű szikrája. [544]

A weimari mester Madách „Az ember tragédiájá”-ra is bizonnyal valami hasonlót mondott volna.

A magyar költő magasztos bölcseleti tragédiája, bár alapeszméjében, felépítésében nagyjában eredeti, valójában Goethe és némileg Byron hatása alatt született. Ez a szellemi hatás helyenként világosan észlelhető.

Madách e két fő tanítómestere mellett meg kell emlékeznünk egy harmadikról is, aki kétségtelenül szintén befolyással volt „Az ember tragédiájá”-nak kialakulására. E különös figyelmet érdemlő költő: a szlovák Augustin Doležal. Műve a Tragédia, amely az egész világra vonatkozik, a XVIII. század végén jelent meg. A régi misztériumok gyermeteg, dagályos modorában dolgozta föl Ádám, Éva és fiaik történetét Ábel megöléséig.

Ádám és Éva a főszereplők „Az ember tragédiájá”-ban is, és Madách a két első képen át híven követi Doležal elgondolását addig, míg „Az ember tragédiájá”-ban Ádám álma, azaz a tulajdonképpeni drámai történés elkezdődik. Jelentős az, hogy a magyar költő magasztos végszava: „Mondottam, ember küzdj és bízva bízzál!” – zárja le szinte szóról szóra a szlovák költő művét is. Így lép Doležal is Madách költői elődei közé.

Madách a világirodalom jelentős alkotásainak egész sorában föllelhette műve szerkezeti alapeszméjét, azt, hogy a drámai cselekményt a főhős álmaként mutassa be. Csak megemlítjük a „Fölébredt alvó meséjé”-t az „Ezeregy éjszaká”-ból, Calderon „Az élet álom”, Shelley: „Máb Királynő” és Grillparzer „Az álom élet” c. művét. Föltételezhetjük, hogy Madách ismerte ezeket.

Mégis eredetit, fenségeset, egyénit alkotott.

Minden egyetemessége mellett s annak ellenére, hogy a Faust az emberi és emberfölötti viszonyokat s összefüggéseket tárja elénk, lényegében mégis egyéni eset, kaland ill. kalandok sora, meghatározott egyéni életszemlélet, cél – végső elemzésben: egy egyedülálló szellemóriásnak, Goethének életvallomása, a legendás dr. Faust meséjében.

Madách ezzel szemben költeményében az ember, az általános ember, pontosabban az emberiség egész nagy, tragikus sorsát mutatja be. Ezt pedig Ádám bibliai alapjában látjuk, aki varázsálmában az egyiptomi fáraóktól kezdve a falansztereken át az emberi nem pusztulásáig a világtörténelem legjelentősebb, legsorsdöntőbb mozzanatait cselekvő hősként éli át.

Madách Ádám csodás álomlátásában az emberiség jövőjének sötét képeit, hiábavaló harcait, az emberi nem jobbra törő erőfeszítéseit, eszméit és ezeknek állandóan megismétlődő, végzetszerű bukását vonultatja fel. Mindez Lucifer pokoli ámítása, hogy az első embert – újabb és újabb vereséget mérve rá – bátorságától megfossza, életkedvét megölje, és így az emberiséget mindjárt magvában, az ősapában elpusztíthassa.

Az ördögi tervet egy magasztos drámai esemény, egy misztikus derűlátó fordulat szakítja szét: Ádám fölébred, szívében tom[545]bol a rémület és az Isten elleni elkeseredés. Öngyilkosságra határozza magát, hogy így akadályozza meg az utódaira váró kegyetlen sorsot. De akkor kilép Éva a sátorból, ahol eddig aludtak, és magasztos meghatottsággal adja tudtára, hogy anyának érzi magát…

Az emberi nem már megfogamzott – hiába minden lázadás Isten akarata ellen. A mélyen megrendült Ádám legyőzötten térdre hull, az Úr vakító dicsfényben megjelenik, és az angyalok ünnepi kórusa kíséretében halljuk biztató szavát az ember magas föladatáról és szent küldetéséről. Ádám érzi, sejti a nagy kegyet, de mégis valami világosabbat, határozottabbat szeretne tudni. Az Úr válasza titokzatos végső figyelmeztetés: „Mondottam, ember, küzdj, és bízva bízzál!” A tagadhatatlan fausti hatások ellenére mint pl. az előjáték az égben, a fogadás Isten és ellenfele közt, aztán Lucifernek erősen Mefisztóra emlékeztető alakja, továbbá a többé-kevésbé fausti erkölcsi és vallási szentenciák és néhány színpadi jelenet, mint a műember, a Homunculus a falanszterjelenetben, vagy a tanulóval folytatott beszélgetés a második prágai képben stb. – Az ember tragédiája lényegében teljesen másmilyen, teljesen más elképzelés, mint Goetheé.

Még kevesebb Az ember tragédiájának igazi belső rokonsága a felsorolt költői alkotásokkal, ha van is velük bizonyos külső hasonlósága. Byron Káinja és Manfrédje és Az ember tragédiája közé egyéni jellegű és meg nem alkuvó borúlátásuk emel elvi válaszfalat. Doležal tragédiáját a bibliai hagyományokra építette minden eredeti következtetés nélküli mesével. Az Ezeregy éjszakában, Calderon és Grillparzer műveiben – különleges életviszonyok és nagyjából gyakorlati-erkölcsi tanulságok ábrázolása következtében – az álom teljesen más szerepet kap. A magyar művel egyedül talán Mab királynő mutat mélyebb eszmei kapcsolatot. Itt ugyanúgy varázsálomban látjuk a múltat és jövőt, az emberiség eszmei történeti fejlődését, de hiányzik belőle az az erős drámaiság és megrendítő tragikum, ami Madách művének fő jellemvonása és legnagyobb varázsa.

Az ember tragédiája, sokféle irodalmi, történeti vonatkozása, számos eszmei elődje és sugalmazója ellenére – mint amilyen Hegel történelemfelfogása – egyéni költői alkotás, olyan, mint egy mellékfolyóban gazdag, széles folyam, amely azonban külön forrásból ered. Az ember tragédiája, amely lassanként az egész világ közkincsévé vált, mélyen átérzett emberi élmény és erőteljes alkotótehetség szülötte. A mű hatása és sikere elismeréséhez időre és harcra volt szükség.

1862-ben egy ismeretlen, vidéki író remekműve jelent meg a könyvpiacon. Már azelőtt is írt verseket, drámákat, de senki sem vett róla tudomást. Még mint ifjú benyújtotta darabját a Magyar Tudományos Akadémiának, de sikertelenül. Árnyékban maradt, senki sem ismerte. Amikor azután Arany Jánosnak, a híres magyar költőnek segítségével értékét végre elismerték, és Az ember tra[546]gédiája elindult diadalutjára, mindenki meglepetten kérdezte: ki ez a Madách Imre?

*

Ki volt Madách Imre?

Régi, nemesi családból született 1823. január 21-én – ugyanabban az évben, mint Petőfi – az észak-magyarországi, szlovák lakosságú Alsósztregován. Itt, az ősi udvarházban, gazdag, birtokos-patriarchális környezetben özvegy édesanyja nevelte. A csendes, gyengélkedő gyermek szeretett olvasni, tanulni és gondolkodni. Koraérett szelleme mohón keresett szellemi táplálékot, és gyermekkori rajzai, festményei, irodalmi próbálkozásai tehetségét már korán megmutatták. Jóformán gyerekkorban kerül Pestre, ahol bölcsészetet és jogot tanult. A magyar fővárosban, abban az időben – 1840-ben – a nemzeti élet a nagy társadalmi és közművelődési újító Széchenyi István gróf működésének hatása alatt erős lendületet vett. Az ifjú Madách néhány társával és egyidős barátjával, akik mind Széchenyi lelkes hívei (mint gróf Andrássy Gyula, az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi külügyminisztere), bekapcsolódott a mozgalomba, és szelleme a szabadelvű, haladó nyugati eszmék irányában fejlődött. Korszerű európai világpolgár lett belőle.

Így mikor tanulmányait befejezte, és a szent „nemesi” hagyományokhoz híven megyei közigazgatási szolgálatba lépett Balassagyarmaton, ahová megyei aljegyzőnek nevezték ki, származása és rokoni kötelékei ellenére lélekben és érzésben idegen környezetbe került. A magába zárkózott, borongós fiatal költő semmiféle kapcsolatot nem talált a víg, mulatozó, fékevesztett, arisztokrata- és dzsentriifjúsággal, nemesekkel és fényűző földesurakkal, akik az idő tájt a vármegyét jelentették. Magát könyvekkel bástyázta körül, Goethét, Schillert, Byront, Hegelt, Carlyle-t, Saint-Simont, Fouriér-t s Büchnert olvasta, később Darwint, Helmholzot, a természet- és társadalomtudományok különféle nagy képviselőit és az akkori francia és angol regényírókat.

Szerencsétlenségére ebből az elvont lelki életből az ösztönélet tüzes valóságába, a földre egy nagy szerelem hozta vissza. Szerelmes lett a balassagyarmati alispán, Fráter Pál szép unokahúgába, Fráter Erzsébetbe, egy könnyelmű, szeszélyes, majdnem beszámíthatatlan teremtésbe. A túl finom, betegesen érzékeny s emellett nem túlságosan megnyerő külsejű költő képtelen volt megfékezni a nő szeles, túlfűtött természetét, és őt tartósan magához kötni. S bár leendő menye jellemét rögtön kiismerő édesanyja a házasságot ellenezte, ő 1845-ben mégis nőül vette. A szerelmes férjre ezzel egy szerencsétlen házasság szakadt rá, amely tízévi elmérgesedett veszekedés és szenvedés után 1854-ben végre is válással végződött.

Erre az időszakra esik egy nagy általános válság is, egy végzetes történelmi esemény, amely a költő amúgy is nehéz családi [547] életét és emberi szenvedéseit még súlyosbította, s tragédiává fejlesztette. Az 1848/49-es magyar szabadságharcról van szó.

Madách nem volt forradalmár, sem a nemzeti eszme nagyhangú harcosa, hanem fölvilágosult bíráló és az élet valóságos követelményeit fölismerő lélek, aki megfelelő közművelődési, társadalmi és gazdasági újításokban kereste és látta a kiutat. Ezért mély és növekvő aggodalommal figyelte a kitörni készülő vihar előjeleit. Mégis, amikor föllángolt a forradalom, határozottan és odaadóan állt népe s népének vezére, Kossuth Lajos mellé. Fájt neki, hogy gyenge egészsége miatt a többiekkel együtt nem küzdhetett a csatatéren, de e nélkül is kivette részét az általános szenvedésből és megpróbáltatásból. A világosi fegyverletétel után szökésben levő nővérét, Máriát férjével, Balog Károly őrnaggyal és egyetlen fiukkal állati módon legyilkolták. Öccsét, Pált hirtelen betegség ragadta el, mielőtt Kossuth egy fontos megbízatását elvégezhette volna. Őt magát az osztrák rendőrség tartózatta le 1852-ben, mint „összeesküvőt”. Több mint egy évig volt előbb a pozsonyi, azután a pesti börtönök lakója, mert Kossuth egy bujdosó hívének menedéket adott.

Mikor szabadságát ismét visszanyerte, házasságát kellett elintéznie. Örökre elvesztette talán még akkor is forrón szeretett feleségét.

Azt hihetnők, hogy az ilyen élmények sora a megkínzott embert megtörte. De nem! Sőt, mintha éppen ezek a csapások edzették volna meg a költőt a nagy feladatra, élete fő művének megalkotására.

1859 februárjában kezdte el Madách a költemény kidolgozását – az eszmét ugyanis már régóta magában hordozta –,és 1860 tavaszára kész volt Az ember tragédiája.

Művét a költő ifjúkori, hű barátjának, sontág Pálnak olvasta fel, aki lelkesen biztatta, hogy minél előbb adja ki. De itt nehézségek támadnak: Madáchot az irodalmi körökben nem ismerték, és ő maga sem tudta, hogy kihez forduljon. Amikor a magyar parlamenti rendszert visszaállították, Madách mandátumot nyerve utat talált az írói körökbe is. Egy képviselőtársa – maga is író – megismertette Arany Jánossal, Toldi híres költőjével, az akkori magyar irodalom vezérével. Arany a népi származású, tiszta jellemű népbarát az első pillanatban érthető tartózkodással fogadja a költőként bemutatkozó nemest és képviselőt, aki egy drámai költeménye bírálatára kérte meg. A mű első elolvasása után ítélete elutasító volt, a Faust gyenge utánzatát látta – és a kéziratot visszadobta.

Idő múltával a költő unszolására Arany ismét a mű elolvasásába fogott, és fölismerte annak mély szépségeit. Petőfi óta az első önálló tehetségnek tartotta, és ezt a véleményét a nyilvánosság tudomására hozta. Arany tekintélye hatott. Az ember tragédiája 1862 elején látott napvilágot, és az olvasóközönség nagy tetszéssel és lelkesedéssel fogadta. Madách megindul diadalútján. [548] Nemsokára a Kisfaludy Társaság tagjává választotta, s egy évvel később elnyerte a Tudományos Akadémia levelező tagságát. A nemrég teljesen ismeretlen író egyszerre ott állt a magyar irodalmi élet középpontjában – az elsők, a legjobbak közt.

Ez lendületet, akaratot adott a további munkára. Befejezte régebben elkezdett, érdekes drámáját, Mózest. Elbeszéléseket, novellákat és egy jelentős, modern szellemtől áthatott tanulmányt is írt: Az esztétika és a társadalom kölcsönhatásáról.

Életereje azonban fogyott, ellenállóképessége csökkent, s régi szívbaja hirtelen rosszabbodott. Betegsége ágyba kényszerítette, és úgy írta utolsó, befejezetlen művét: Tündérálom c. drámai költeményét, mely Shakespeare Szentivánéji álom c. művére emlékeztet. Ezzel kezéből kihullott a toll. A Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta, de székfoglaló beszédét már öreg barátja, Bérczy Károly olvassa föl helyette 1864 áprilisában. Élete csendesen, fájdalmasan fejeződött be.

Madách Imre 1864. október 5-én Alsósztregován halt meg, kastélyában, ahol született, és ahol remekművét megalkotta. Itt is temették el a családi sírboltba.

Nagy költeménye halhatatlan.

Az ember tragédiáját külföldön is gyorsan megismerték. Ma már minden európai nyelvre lefordították, németre négyszer – ezek közül a legszebb, leglendületesebb Mohácsi Jenő nemrég megjelent átültetése.

Nálunk először Zmaj fordította le még 1889-ben, és így Madách költeménye irodalmunkban is helyet nyert. Ez a fordítás azonban, bár nagyjából nagy költőnk és virtuóz műfordítónk tehetségét viseli, nem találta el, nem adta vissza híven az eredeti hangját és szellemét. Ezért nem is vehetjük véglegesnek.

Ez a tény magyarázza meg és igazolja ezt az új fordítást, amely nagy szeretettel és alapos hozzáértéssel kísérli meg, hogy Az ember tragédiáját nyelvünkbe végleg átültesse, és nálunk meghonosítsa.

¹ A Kalangya kiadásában decemberben megjelenő szerb nyelvű tragédiafordítás bevezető esszéje.