Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

Ott csoszogtunk a hatalmas épület árnyékában meghúzódó elhanyagolt kert keskenyre szabott és az állandó árnyéktól mindig nyirkos útján. Ketten. Én és az öreganyám. Akarom mondani: az öreganyám és én.

Oka van annak, hogy ily hirtelenében megfordítottam a sorrendet! Nemcsak az illendőség meg a tárgyi igazság kényszerít erre, hanem főképpen annak a parancsoló tekintélynek érzése, mely ma is elfog, ha öreganyámmal állok szemközt, ha csak lélekben is! Az én öreganyám a régi nemzetes asszonyok fajtájából való volt. Megszokta, természetesnek találta az élen való állást, a parancsolást. Csak egyetlenegy ember volt, akit maga elé engedett (az is lehet, hogy maga elé parancsolt): az öregapám.

Valamikor hangos volt ez a hatalmas, de nekem mindig félelmes és rideg épület. Vagy hét szobája az utcára nézett, magam sem tudom, hány volt még beljebb, mert be sem merészkedtem mindegyikbe. Tizenhat gyerek repült innen szárnyára! Öregapám meg hat éve már a temetőben. Azóta félelmetes csendesség terpeszkedik a hosszú folyosón, az elvadult kertben. A megnémult szobákat is egymagában csoszogja át naponta öreganyám. Talán beszélget is a csenddel: az öregapámmal!

Talán kétéves lehettem, hogy eltemették. Nem emlékszem rá, de ismertem. Esztendőkig minden és mindenki róla beszélt. A falusiak az „öreg tensúrról”, anyám a „kedvesapámról”, öreganyám az „apjukomról”. A faluban utcát neveztek el a nevéről (most törölték le a nevét, pár esztendeje). A hatalmas kriptának ő volt huszonvalahányadik lakója, és a vasgerendákon csak annyi üres hely maradt, hogy az öreganyám majd melléje férjen. Azt is tudtam, hogy negyvennyolcas katona volt. Büszke voltam öregapámra.

Ez a sötét, elvaduló kert is az ő kertje volt. Ő ápolta, nyesegette benne a fákat, bokrokat. Mióta elment, emberi kéz nem ápolt itt semmit. A fű úgy zöldült, ahogy akart, a bokor arra lombosodott, amerre kedve tartotta. Gaz lepte be a virágágyásokat, zöld mohaszőnyeg terült a ritkán taposott utakra, és a kert sarkában erdővé terebélyesedett a málna. Ott volt a „kápolna” is! Igaz, csak egy kis fülke volt az öreg falban, benne kopott feszület, de ebben a környezetben, hol minden virágra, fűszálra, mohosodó [539] kődarabra rányomta bélyegét az öregapám emléke, lelkünkre ült az ismeretlenül is ismerős öregapa nagysága. Így magasztosult kápolnává a falba vájt fülke is. A hideg, sötétzöld árnyékból mintha fehér szakállas öregapám imádságot mormoló alakja intett volna felém. Fékezhetetlen szilajságomra is béklyót rakott ez az érzés. Ez az oka annak, hogy oly békén csoszogtam öreganyám tétovázó lépései után.

Öreganyám beszélt, én hallgattam.

– Ezt a bukszust meg az alispántól hozta öregapád. A megyegyűlésről. Látod? Ő maga ültette el ide.

Megállapodtunk a bukszusnál. Tiszteletteljes borzadással néztem a nevezetes bokorra, és a fejemmel intettem, hogy értem, milyen nagy dolognak vagyok itt most a szemtanúja.

– Most hat esztendeje, hogy temettük öregapádat.

Hallgattam.

Ő megállt, hátrafordult, és a szemem közé nézve ismételte:

– Most hat esztendeje volt öregapád temetése!

Éreztem, hogy erre már kell nekem is mondanom valamit. Legalkalmasabbnak találtam, ha valami szakmabeli megjegyzést teszek. Meg is kérdeztem hát:

– Hány minstráns volt a temetésén?

Nem kaptam választ.

Csendben csoszogtunk tovább. Öreganyám óvatosan ment, mintha templomban járna. Meg-megsimogatott egy-egy bokrot, virágot, és olyankor reszketve felsóhajtott. De hozzám már nem szólt semmit.

Az elvadult lugas bejáratánál azonban felzokogott, és átölelt egy vadrózsabokrot. Sírva mondta:

– Öregapád legkedvesebb rózsafája!

Megnéztem. Terebélyes, öreg rózsabokor volt. Hogy öreganyám a bokor elején ölelgette az ágakat, én belülről kerültem. Ahogy ott motoszkálok az ágak közt a naposabb oldalon, rálelek egy virágba borult ágacskára. Szép volt! Vagy három bimbó meg vagy négy kinyílt, illatos, fehér rózsa. Sohasem láttam ilyen szép rózsákat!

Ösztönösen utánuk kaptam, de ijedten rántottam vissza kezem.

– Öreganyám – kiáltottam –, nézze e! Nyílik már!

Akkor láttam mosolyogni először öreganyámat.

Én is mosolyogni kezdtem erre.

Ő rám nézett, odalépett a bokorhoz, és szinte gyengéd mozdulattal letörte a virágos ágacskát.

– No, ha te találtad – mondta –, legyen a tied! Nesze, vidd el anyádnak! Mondd meg neki, öregapád rózsafájáról való. Ő majd tudja. Aztán mondd meg, hogy estefelé majd együtt megyünk a temetőbe!

Úgy fogtam kezembe az ágat, mint a pap a szentségtartót. Óvatos tisztelettel távol tartottam magamtól, hogy hiba ne essék benne. Még szaladni sem mertem, ami megint nagy sor volt az [540] én életemben, mert ezt a hazáig vezető utat én még „gyalog” bajosan tettem meg valaha is! Mindig két tüzes paripát varázsolt elébem nyughatatlan képzeletem, s azokat hajtottam. Ezek pedig nem járnak lépésben még akkor sem, ha a valóságban csak két vézna lábszár képviseli is őket!

Ma meg különösen nehezemre esett a lépésben való bandukolás! Vézna paripáimban csak úgy lüktetett a vér. Istenem! Eddig csak álmodtam, vagy a képeskönyvből tudtam, mi az az igazi paripa. De tegnap este óta! A tegnapi este, úgy éreztem, fordulópontot jelentett az életemben.

Tegnap este voltam életemben először cirkuszban!

Csodálatos, feledhetetlen látvány volt!

Először láttam karbidlámpát is. A fénye már a belépéskor elvakította bámulatba kerekedő szemem. Szemben velünk zsinóros egyenruhájú zenekar muzsikált. Hol voltak ezektől a mi fújósaink! Fejem beleszédült a légtornászok mutatványaiba. A bohócok megkacagtattak. Azután valami különös dallamú induló hangjaira bevonultak a lovak. Százszor szebbek, mint a legszebb ló a faluban! Igazi mesebeli paripák, vagy azoktól is szebbek! Aranyszerszám, aranygyeplő… és a legszebbik fehér paripán egy aranyhajú lány…!

Már a visszaemlékezésre is a torkomban vert a szívem. Én még ilyen lányt nem láttam soha!

Ahogy a lovak megindultak körbe-körbe, aranyhaja kibomlott, arca kipirult, és mosolyogva integetett jobbra-balra. Gyönyörű volt! Szép volt a fehér paripa is, az aranyszerszám is rajta, szép volt a lány csillogó-villogó ruhája is, a haja is, de a legemlékezetesebb, a legszebb számomra a mosolygása maradt! A mosolygó, kéklő szeme, ahogy rám nézett. Elszorult a torkom, valami édeskés, keserű íz szaladt a számba, szívem majd kiugrott mellemből, és éreztem, hogy ha most valaki vagy valami megzavar, hát én rögtön sírásra fakadok!

Ugyan mit csinálhat most? Milyen lehet nappal a cirkusz, a lovak… meg ő?

Azon vettem észre magam, hogy lekanyarodok a rendes útról a cirkusz felé. A kegyeletes rózsaágat célirányosan a kabátom szárnya alá dugtam, és megeresztettem toporzékoló paripáimat. Egyszeriben odaértem!

Lihegve torpantam meg a sarkon. Nyoma sincs a cifra sátornak! A cirkusz csomagol. A tér közepén csak a fűrészporral behintett porond mutatta a tegnap esti ragyogás helyét. Amott áll útra készen három hatalmas társzekér. Az én álomparipáim vannak eléjük fogva. Megismerem őket. Ni, amott a fehér paripa! Nyoma sincs benne a tegnapi délcegségnek, tűznek. Szinte lomha egykedvűséggel lógatja a fejét. A hátán ócska, kopott hám. Jaj, hova lett az aranyszerszám?!

A bohóc, akinek bakugrásain tegnap oly nagyokat nevettem, most közömbös arccal gyömöszöl egy zsákot a kocsi farába. A ci[541]linderes, tekintélyes igazgató kopott micisapkát hord a fején, és rekedten osztogatja az utasításokat.

Közelebb merészkedtem. Valakit kerestem…

Az egyik kocsi tetejéről mintha valaki kiáltott volna felém! Odanéztem.

Ő volt.

Ott kuporodott a ponyvák tetején. Édesen maga alá húzta szürke harisnyába, posztócipőbe bújtatott lábát, vastag gyapjúkendőt kötöttek a derekára. Szürke, kopott volt, de az ócska kendő alól kiragyogott aranyszőke haja. Tengerkék szeme melegen nevetett rám, amint leszólt a magasból:

– Fiú! Adsz nekem virág?!

Nagy érzések viharához akkoriban még nem szoktatott szívem görcsösen megvonaglott. Paripalábaim nehéz, földbe ásott tuskókká váltak. Se mozdulni, se szólni nem tudtam.

Ő előrehajolt, és kérő, kedveskedő hangon ismételte furcsa kiejtésével.

– Adsz nekem virág?…

Arca kipirult, és lenyújtotta kezét a virágért.

Mindent, mindent oda tudtam volna neki adni ebben a pillanatban! Olyan szép, olyan bársonyos volt a hangja, úgy melegített a mosolygása.

Önfeledten nyújtottam feléje már a virágot… amikor egyszerre bénultan esett vissza virágot nyújtó karom.

Pattanásig feszülő szívem nagyot dobbant… Eszembe jutott az anyám, akit mindennél jobban szerettem! Felvillant előttem a jelenet, amikor én oda fogok menni eléje ezzel a virággal, és azt mondom neki:

– Anyukám… ez a virág arról a bokorról való, amelyet a maga kedvesapja ápolt, szeretgetett. Az első virág, mit ez a bokor ebben az évben hajtott! Mára nyílt ki, öregapám hatéves évfordulójára!

…Akkor az én szomorú tekintetű édesanyámnak könny szökik majd a szemébe. Átölel, megcsókol, engem is, a virágot is. Nekem azt mondja: „…aranyfiam!” A virágnak meg: „…kedvesapám rózsája”…! Tudom, hogy könny lesz a szemében!

Mintha valami ellökött volna a kocsi tövéből! Fel se néztem, vissza se tekintettem, vágtattam hazafelé!

Otthon a szolgálóba botlottam legelébb. Lihegőn kérdeztem:

– Hol van anyukám?

– Most ment el az elébb a postáskisasszonyékhoz. Azt mondta, hogy mindjárt jön. Ehun a lekváros kenyér! Nene, de szép virág! Hannám, majd megszagulom!

Már nyúlt is a virág felé.

– Ne bántsa…! – sikoltottam, és elrántottam a virágot előle.

Olyan hideg, olyan idegen volt ebben a percben az egész lakás a számomra. Most, hogy anyámat nem éreztem otthon, mintha nem is a mi otthonunk lett volna ez a ház. A konyhából bántó [542] konyhaszag csapott felém. A folyosóról hideg hűvösség.

A rózsaág ott reszketett a kezemben. A fehér szirmok tövében halvány rózsaszínt játszott az üde fehérség… Akárcsak annak a lánynak az arcán… – Fiú… adsz nekem virág?… – hallottam…

Hirtelen lendülettel futásnak eredtem. Vissza a templomtérre! Talán még ott érem a cirkuszosokat! Lihegő rohanással vágtattam.

– Istenem – gondoltam futás közben –, talán fájt is neki, hogy otthagytam szó nélkül! Pedig hogy muzsikált a hangja, mikor mondta: – … fiú, adsz nekem virág?… – Talán még ott érem őket!

Akkor indultak el, hogy odaértem. Alig száz lépésre volt tőlem az utolsó kocsi. Azon ült ő is.

Vágtattam utánuk! Talán soha nem szaladtam ilyen iramban. Vézna lábszárparipáim ugyancsak kitettek magukért! De a cirkusz paripái jobban bírták az iramot. Csattogott a patkó, dübörgött a kocsi, és hiába kiáltottam utánuk lihegőn, fuldokolva, sírva:

– …hó!… hó…! Hé… megálljanak!

Vissza se fordult. Meg sem hallották.

Egészen a temető sarkáig, a falu széléig futottam utánuk. Ott roskadozó lábaim felmondták a szolgálatot. Leültem az árok szélére, és sokáig meresztgettem könnyes szemem a porfelhő után, a cirkuszosok után.

Aztán, hogy öklömmel letöröltem a könnyet a szememből, elfordítottam fejem az országútról. A temető ördögcérnás kerítésének egyik hézagán keresztül felém kukucskált öregapám csillogó sírköve. A rózsaág kissé megcibáltan, szirmahullottan, de a kezemben volt mégis. Bementem a temetőbe, és odaszúrtam a sírkő tövébe.

Estefelé, hogy anyámék hazajöttek a temetőből, magához ölelt, és megcsókolt az anyám.

– Aranyfiam! – mondta, és könnyes volt a szeme. – Megtaláltuk ám a virágod. De boldoggá tettél vele!

Odabújtam a karjai közé, és sírva fakadtam.