Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. december) 12. szám, 529–576. p.

9.

Jól emlékszem erre a télre. Hogy adósságainktól szabaduljunk, lomha, szobafogyasztó bútorainkat raktárba adtuk; a magunk számára egy pirinyó, kétszobás lakás is elég volt a Vároldalban. „Az ember annyival vékonyabb a kredencénél, a tél majd csak eltelik – gondoltuk, szorosan is, tavasztól meg ott van lakótalan a gödi ház.” Számításnak nem volt rossz: a megtakarított lakbérnél is többet köszönhetek neki – egy idilli foltot az emlékezetemben. Több mint harminc éve tud rólam a pesti bejelentő, ennél az Ilona utcai szükséglakásnál azonban barátságosabb odúban nem laktam ezalatt. A járművek mintha ki lettek volna tiltva ebből az utcából: egy-egy néma magánautó vagy a káromkodva becsördülő szeneskocsi volt napon átal a forgalom. Ablakaink egy elhagyott, bizarr ízlésű villára néztek, a gazdája külföldön utazott, apró kertésze pedig egy óriási vesszősöprűvel takarította a haldokló kertben a nyirkos levelet, később a havat. Jókedvű kis ember volt ez a kertész, zömök, piros, tömpe kezű, kurta combú, egy kicsit gügye is talán – órák hosszat elszórakoztatta a lányaimat az integetésével.

Azokból akkor már kettő tipegett a kedves lombútorok közt, melyek a dédnagymama plüss szalonján kívül jóformán csak egy letakart sodronyból, gyerekágyból, kihúzható fiókú díványból álltak; a harmadikat a feleségem cipelte felpuffadt testében a Széna téri piacra s vissza, egyre nagyobbakat fújtatva a meredek Fiáth János utcán. Milyen jól megvoltunk a két kicsiny helyiségben! Művészember köré vagy az igazi jólét való, melyben mindent a maga ízlése szerint alakíthat, vagy a bohém egyszerűség, ahol holmijaink groteszk pajtások, kik nem ízlésünkhöz, hanem szegénységünkhöz melegednek hozzá. Mivel az elsőt tisztességesen el nem érhettem, s el sem fogadhattam, mindig az utóbbira vágytam. Itt ez vett körül. Ízléstelen nyárspolgár bútoraim mindig röstelltem kissé; itt jöhetett akárki, a legelfogulatlanabbul keltem föl a vékony lábú női íróasztal mellől, melyet egy pipereasztalka mintájára készítettek a nagyma[529]ma fénykorában, két szekrényke is volt rajta kétoldalt levélpapírnak vagy kölnivíznek. Bohém kedvem feleségemre is átragadt. Az utolsó évszak ez, melyben házasságunk az volt, aminek lennie kellett. Ő a fehér bundás Magdát sétáltatta a Bástyán, én Hume Inquiry-jét követtem London és Königsberg közt; este azonban, amikor a munkától kábultan felkeltem, s a kis szobában csak három lélegzet pihegett (a negyedik élet ott rúgott a hozzám simult testben): együtt voltunk.

A boldogság lett volna ez – ha épp ezen a télen a boldogságot bűnnek nem kezdi az ember érezni. Amikor reggel iskolába menet az udvari folyosóra kiléptem, egy dantei tölcsérbe kellett lepillantanom. Az Ilona utcára könyöklő, friss építésű házrész alatt, melyben mi laktunk, a közös udvaron túl ósdi bérház vagy inkább bérkút süllyedt a Batthyány utca ismeretlen mélységei felé. Ez a ház a múlt század elején a polgáriasodó Víziváros büszkesége lehetett, a mi korunkban azonban már csak sötét proletártanya. A korlátról jól beláthattunk a piszkos lépcsőházakba, a sötét boltok, nedves falak alá; a társadalom hosszmetszete volt ez a mélységben elvesző lebujok s a külföldön utazgató úr kéjlaka közt. Az úr szerencséjére nem tudott erről a tölcsérről; énnekem azonban – akár ki, akár be – le kellett pillantanom belé – s érezni a középen levők bűntudatát. Nem emlékszem, hogy egyszer is az alsó kapun mentem volna ki, a Batthyány utca felől talán meg sem ismerem a lakóházunk. E borzalom azonban növelte csak a szennyes mély vonzását, melynek képzeletemben még megszámlálhatatlan emelete volt lefelé.

De ha oposszumprémes bundámban (mely egy télikabátnál nem került többe, de tízesztendei viselés után éppúgy ég rajtam, mint amikor betegség ürügyén rám rakták) röstelltem is leereszkedni belé – a mélység elküldte hozzám követeit; behatoltak a lakásunkba, s nem lehetett szabadulni tőlük. Az apró lakásban a házimunkára nem cselédet, hanem bejárónét vettünk föl. A jelentkezők közt volt egy apró, nyomorék asszonyka: a hátán púp; karja, orra kislányosan vékony – egy negyvenéves, aszófélben levő kislány, akit a hajdani angolkór őrizett meg ilyen csenevész fiatalnak. A beszéde s az értelme is mint a nyomorban élő, korán ért lánykáké: mindent megfigyelő, bölcsködő, valami bánatos árnyalattal. Elmondta, hogy munka nélkül van, ruhájából az a nehéz dohszag dőlt, melyről a szegények orvosai vizsgálat közben azonnal megérzik a vizes lakást. Egy kicsiny, friss, szenvedni s panaszkodni tudó lélek nyomor és nyomorékság kettős hüvelyében. Rábeszéltem a feleségem, hogy őt vegyük föl. De fölvenni könnyebb volt, mint szabadulni tőle. A sötétbarna, földszagú gnómhoz legnagyobb meglepetésünkre egy férfi is tartozott. Hivatalos minőségében vadházastárs, valójában a mosogatásnyi egzisztencia élősködője. Egyiküknek sem volt semmi foglalkozása ezen a bejárónéságon kívül, s most, hogy e rég sóvárgott hivatalba bejutottak, rajtunk át kapaszkodtak a táplálkozni is szokó társadalomba. Az asszonyt még csak el lehetett viselni; a férfi azonban förtelmes fráter volt; attól fogva, [530] hogy az asszony mögött a konyhába beódalgott, mindenbe beleszólt, mindenből valami állást, üzletet, borravalót akart magának teremteni, s ha egy-két pengőt kicsalt, azonnal elitta. Házas pöreiknek és tornáiknak nemcsak hogy a mi konyhánk lett porondja, de mi magunk is meghívott tanúi s bírói. Minthogy odahaza nem volt meleg helyük, késő estig elpiszmogtak a konyhában. Benn az alvó gyerekek, odakinn a két barátságtalan alak; egyáltalán nem lett volna csoda, ha a csorgó tányérok közt, az apró sikkasztásoknál, étellopásoknál nagyobbat is kifőznek ellenünk. A feleségem elküldte volna őket – de hova lehetett ezeket küldeni? A Bűn című regényem eszméje vagy inkább érzése itt szállt meg igazán. Ez a két figura (akik különben azon melegiben is belékerültek félbe maradt regényfélémbe, az Egy új nemes szekta történetébe) a mi polgári bűntudatunkba kapaszkodott. Visszalökni csak úgy lehetett, mint zsúfolt mentőcsónakok pereméről, mondják, lemetszve a kezük.

A legnyomasztóbb azonban az volt, hogy az ilyenféle sorsok azon a télen nem is mentek különösségszámba. Nemcsak a Bathyány utcai udvarból szivárogtak föl ilyenek kabát nélkül, a hidegtől kéken, hanem az egész város tele volt szakadt ruhás, lógó talpú, szilvaszínű csavargókkal. Az iskolákban, ha a nővér néhány cipőtalphoz jutott s azt hírré tették, fél osztályok rohantak le a rendelőbe, enni kérő, kidőlt cipőjük az íróasztal felé tartva. A legtöbbet nem azért nem kellett elutasítani, mert a lyukat csekélylettük, hanem mert a cipő nem bírta meg többé a talpat. Az ingyen ebédek száma megkétszereződött, megháromszorozódott, pedig hiányzottak közülük a szemérmes koldusok, akik most vesztették el az évtizedes kenyeret, s még nem törtek bele a kéregetésbe. A vidékről rajokban jött föl kenyértelen kisiparos s a szerencsepróbáló napszámos. Síró férfiak szólították meg az embert: munkát könyörögve, s a tíz fillért megköszönve. Az ország minden dialektusa itt rebegett, dadogott, mentegetőzött, hálálkodott az ember körül; mintha az ország egy kietlen erdő volna, amelyből a nagy tél a városba szorítja a farkasokat. A Városmajoron félelmes volt este végigmenni: a gesztenyefák mellől komor kéregetők léptek az ember elé; némelyiken már-már jelmezszerű, százféleképp rongyos és foltos klepetyus. Jogos volt a gyanú, hogy szívlágyításra szerkesztették így össze vagy inkább szét. Azonban akkor is átjárt rajt a dermesztő szél, s kék volt alatta a kilátszó comb.

Sem a háború alatt, sem az előző években nem értünk ilyen nyomort. A mai viszonyok virulók ahhoz képest. S elértük-e már a legrosszabbat? Az ember – mint mindenből – a környező nyomorból is annyit bírt el, amennyit megszokott. Ami megrendít: nem a lét, hanem a változás. S most az egész társadalom mintha ketté akart volna szakadni; az Ilona utca velünk, boldog fixesekkel sonkák és sajtok illatárjában szállt föl, a Batthyány utcai udvar pedig rohamosan süllyedt, zuhant lakóival lejjebb és lejjebb. A két szétvált [531] világ közt már csak néhány bejáróné kalimpált, mint a mienk is, egy rossz mosogatórongyon függve. Engem ez a rohamosan nyomorodó nyomor kezdett megviselni. A szociális nagylelkűsködést mindig megvetettem. Azt az okoskodást sem fogadtam el, hogy mert sok a szűkölködő, nekem is le kell tennem a magam szerszámát – s küzdenem a szűkölködőért. A társadalmon mindenki ott segíthet csak, ahova a képességei állították; s ha a Tanú egy emberin érző, nagy látókörű elitet teremt, az a szűkölködőknek is nagyobb haszon, mintha én beíratkozom valamelyik népmentő cégér alá. Ez a sebes, vízárszerű nyomor azonban más volt. Ha pályámból nem is vetett ki, megnövesztette fogékonyságom minden iránt, ami a közcsapásra segítség, s tőlem sem egészen idegen. Az önképzés építőanyagaiból mind többet voltam kész a mozgalom lángjába vetni.

S a mozgalom, mintha neki is a válság csinált volna szelet, egyre több alkalmat kínált az áldozatra. Még február végén egy valódi napilap került a kezébe. Zilahy Lajos akkor vette át a Pusztulással megindult népmentés közlönyéül a Magyarországot. Hogy a magyar elem mi volt hazájában, azt egy jövő történész semmin sem mutathatja ki inkább, mint háború utáni sajtónkon. Tíz-tizenkét napilap, s mind azért, hogy a nemzetre egy-egy tőle idegen érdeket rákényszerítsen; a baloldali lapok defenzívába szorítva szinte kizárólag a zsidóság érdekvédelmét látják el; a jobboldali sajtó idegen vérű és szellemű főpapok, mágnások. Habsburg-szállítók hajmeresztő partikularizmusát védi a közérdekek mezében. Egyetlen újság sem volt, ahova a magyar író mint szellemi otthonába kívánkozhatott; egyetlen kolumna, ahol sorainak szégyenkeznie nem kellett a szomszédságért. Ilyen viszonyok közt a Magyarország meghódítása vívmány volt. Tizenöt év után végre egy rés, melyen át az új magyar problematika a művelődésen újságolvasást értő közönségre is rázúdulhatott. Hogy ez a rés inkább csak zsilip volt, melyet el lehetett zárni s szabályozni, azt persze azonnal láttuk. Nem a magyar író és olvasó vívta ki – hanem az Est-lapok engedélyezték. S ha engedélyezték, okuk volt rá. A szerkesztő múltja és talentuma sem bátoríthatott túlságosan. A felsőbb tízezer kedvence, a pakfonirodalom nagyvállalkozója népmentő az Est-lapoknál. Vezeklés lesz ez, vagy konjunktúra? De Zilahy a Szabadság gárdáját vette maga köré: Illyés Gyula, Kerék Mihály, Féja Géza, Tamási Áron, Kodolányi János nevét olvashattuk igazi rotációs papíron. Fölállíttatott a hallatlan elv, hogy írónak és magyar embernek is szabad újságot csinálni. Akármi hibájukat tudtam és korholtam a folyóiratok szűk, laboratóriumi világában – a sajtóban csak ujjongani tudtam nekik. Vakmerően még az a remény is fölgerjedt bennem, hogy ha ők szóhoz jutottak, tíz év után én is kikerülök végre a nyilvánosság elé.

Sosem vetettem meg az újságpapírt – legföljebb amit rája nyomtak. Tízezrekhez szólhatni, egy-egy kitisztult gondolatot a nagy tanítók világosságával vetíteni a tömegbe: magában is mel[532]let emelő feladat. De az újságnak nemcsak pedagógiai, írói ingere is van. A klasszikus irodalomnak tíz vagy húsz műfaja volt – az újság arra sarkallja a teremtő írót, hogy százfélét teremtsen. A vezércikktől a törvényszéki beszámolóig, egy-egy labdarúgó – mérkőzés leírásáig mindenen el lehet árasztani a szellem fényit – nincs az a feladat, amelynek egy író alkotással nem tudna megfelelni. Aki újságot ír, az oda van verve az élet elé, merítenie kell belőle, és tölteni belé; a szegénység elapad közben, de a bőség meggazdagszik. Az én akkori mohóságom, éberségem, ötletbőségem nem is kaphatott volna nagyszerűbb tombolóhelyet egy napilapnál. Az ember megérik a műfajaira, s lekopnak róla a műfajai. Az özvegy publicisztikának én azon a tavaszon lehettem volna vőlegénye.

A szerkesztőnek, sajnos, jó emlékezete volt, s nem feledte el egy kurta, de mindent kimondó megjegyzésem. Szabó Lőrinc, a helyettes szerkesztő a Babits-iskola ellenszenvével nézett. Így a sorkatonák mellett én csak afféle rézgombos tűzoltó lettem, akit sátoros ünnepen hívnak be – uniformisával a tömeget növelni. Összesen két megbízást kaptam: március tizenötödikére s húsvétvasárnapra. A tanulmányaimat nem készítettem ekkora műgonddal. Az esszéolvasó megért, ha háziasabban, szinte morfondírozva beszélek is neki; a „vulgus” elé – mint a jó tanárnak – el kell készítenem magam. A márciusi cikk: „Jelszó, Petőfi” el is csúszott valahogy; alapgondolatát, hogy az erkölcs az, ami az írónak szerepet teremt, s a tehetségnek utat tör, az idő azóta megcáfolta rajtam, Petőfi dicsérőjébe azonban mégsem lehetett belekötni. Annál nagyobb felzúdulás követte a húsvéti „Sznobok és parasztok”-at. „Európa csak iskola, a feladat Magyarország.” „Európai iskola nélkül a magyar gondba legföljebb belefúrod magad, fölébe nem kerülsz.” Ha kissé szilaj is volt a hang, alig lehetett volna egyszerűbb, cáfolhatatlanabb s időszerűbb tételt állítani épp e mozgalom hajszálán az egymást fitymáló népi magyar és asszimiláns európai tábor felé. A „sznobok” voltak annyira műveltek, hogy amit nem akartak ingül hordani, nem vették magukra; a „parasztok” azonban, akik már a „Nemzeti radikalizmus”-ról szóló tanulmányért is bosszankodtak, úgy érezték, hogy az őstehetségről írtakkal markukba nyomtam a botránykövet. Németh Lászlónak fáj, hogy a négyelemis népből különb írók támadnak, mint ő, s irigysége és népgyűlölete most hangulatot csinálna ellenük, de itt vagyunk mi, akik megvédjük őket. Fájdalmas volt, hogy leleplezésemre épp Móricz Zsigmondot sikerült beugratni. Móricz Zsigmonddal rendkívül furcsa a viszonyom. Ő maga írta nemrég, hogy mi rokon gondolkozásúak vagyunk. Ez, azt hiszem, nem frázis – én legalább az élet alapdolgaiban egyetlen magyar írót sem érzek annyira rokonnak, mint őt. Magánbeszélgetésben meglepetve láttam, hogy a régibb magyar irodalomban is ugyanazokért lelkesedünk, ugyanazoktól idegenkedünk – a közítélettől eléggé eltérően. De amennyire bol[533]doggá tesz ez az egyezés (melyet – azt hiszem – kispolgári gyökerünk és kálvinista nevelésünk, s nem alkatunk magyaráz), annyira megdöbbentett mindig, amikor a tanulmányaimban olvasottakról talált nyilatkozni. Akár korholt, akár dicsért – mindég az a leverő benyomásom maradt vissza, hogy engem, aki az iskolásgyereknek is hozzáférhető vagyok, a „rokon gondolkozású” nagy író következetesen félreértett. Túl sokat szedtem fel abból az időből, amely nem az övé, vagy nyelvemben van valami csavarosság, amit józan ízlése nem vesz be: nem tudom. Amikor a „Sznobok és parasztok”-ra adott válasza megjelent, el sem tudtam hinni, hogy ily jóhiszeműen ennyire félre tudhatott magyarázni. Amióta Berzsenyim félredicsérte, ez iránt nincs kétségem. Ő csakugyan elhitte, amit Féjáék zúgtak, hogy az őstehetségekben én a fölemelkedő népet akarom visszaszorítani. Így történt, hogy e párbajtól vonakodó író egész munkásságában az egyetlen személy ellen intézett támadás épp az én nevemre szól. A Szabadság persze sietett ráhúzni a tust a nyilvánvaló mellébeszélésre. Zsilinszky, Féja mint a demokrácia arkangyalai csapkodtak, úgyhogy az olvasók köréből kelt fel néhány betűismerő mellettem. Parázs vita támadt, éppen csak az én védekezésem nem kapott helyett, a Magyarországban.

Amikor Zilahyéktól így kiszorultam, a nyomdában már ott volt a Válasz első száma. Még az elmúlt őszön, az első Tanú-évfolyam lezárása után jelent meg egy nyílt levél valamelyik szitakötőéletű ifjúsági lapban. Egy Pongrácz Kálmán nevű fiatalember abban nagy magasztalásokkal keverve, heves szemrehányásokat tesz, hogy magamnak kerítettem most már egy hangtölcsért: megvan a Tanú, de mi lesz szegény, némaságra kárhozott kortársaimmal. Ne legyek önző, bővítsem ki a Tanút az új idők Nyugatává. Nem tudtam, mosolyogjak vagy bosszankodjam-e ezen a tájékozatlanságon, de mekkora volt meglepetésem, mikor a dolgokat ismerő debreceniek is olyasmit hümmögtek, hogy naiv, naiv levél, alapjában azonban igaza van ennek a Pongrácznak. Engem semmivel sem lehet jobban ugratni, mintha kötelességmulasztást vetnek a szememre. „Szóval én vagyok önző, én akarom egyedül élvezni a Tanú gyönyörűségét – förmedtem rájuk. – Hát tessék, vegyétek ki belőle az osztályt ti is!” A Tanút nem rontom el kísérletekkel; de ha annyi a medret kereső bőség ebben az országban, tessék, ragadjunk ásót, ti is, én is, vessük meg az árkot, s majd meglátjuk, mi folyik össze belé. Azokkal, akik kétszer fölültettek, nem ülök le lapot alapítani, de itt van Debrecen, jelölje ő a szerkesztőségbe Gulyást, harmadikul én meghívom Fülep Lajost, akiből az egész Pusztulás patakzik, s mint bebizonyította, nekem is jóakaróm. A szerkesztésre alkalmatlanabb három fakírt nehéz volna összeválogatni; de mind a három egyenes, magyar és el nem adó – hátha mi, mesebeli szörnyek visszük véghez, amire a literátori simaság nem képes.

A debreceniek gyürkőztek, fogadkoztak, Fülep szép ordóként hordható levélben állt be a triumvirátusba – s bámulj magyar: [534] most, hogy nem könyörögtünk nekik, mint akik nélkül nem megy, hanem éppen csak bejelentettük: ez indul, s ha kedvetek van, csatlakozhattok, a tavalyi s tavaly előtti vonakodók is első hívásra fölcsaptak. A beszivárgó kéziratanyag nem volt kitűnő, de nem volt mindennapi. Az évek óta hallgató Fülep Lajos torkából kifordult a dugó, s utána huszonhat csomós, aludtvérszerű, sorshányó beszéd; a bevezetés – mint jelezte. Gulyás Palinak, a felelős szerkesztőnek rimánkodnia kellett, hogy legalább fejezetkékre oszthassa az olvasók könnyebbségire. E magyarkínú sárvulkán mellé rakd oda Szabó László gyalult cikkét a művészetként űzött közgazdaságról (textusa az én Tizennyolcadik századomban); utána a Prae írójának, a nagy tehetségű és nagy hóbortú Pfisterer Miklósnak bemutatkozó szemelvényeit, hogy a Nagyalföld minden olvasója elszörnyedjen és megbotránkozzék, majd megint Debrecen dohog Gulyás Pali morfondírozásaiban Madách fölött. Halász Gábor Szabó Lőrinc-rajongását éli ki. Illyés a párkányi hidat építi meg a dunai testvériséget szolgáló versében, én mint vendég egy Hungarológiai Társaság tervét s néhány bírálatot hajítok be fűszerül az utolsó percben. Hogy az egész nemigen illik össze? Majd összefő, csak legyenek mindig, akik hajítanak belé. E folyóirat sorsa nem azon függ, hogy jól pomádézott művek jelennek-e meg benne, hanem hogy hány s milyen embert tud a problémáira ráuszítani. „Kísérlet” – ajánlom címül. Megástuk a kutat, a víz lássa, kell-e neki, és gyűlik-e belé. Amellett többértelmű is a szó; a műfajt is megnevezi: kísérlet, azaz esszé. Gulyás tiltakozik: őneki a kísérlet nem elég heroikus, mintha magunk sem vállalnánk, amit csinálunk. A három szerkesztő két hónapon át másról sem levelezik, mint a címről. Fülep azt ajánlja, legyen: Petőfi, ahogy az olaszoknak is volt egy Leonardójuk. Jelszóul én vállalnám is (innen a „Jelszó: Petőfi”) a felelősségtől azonban elborzadok. Egy ilyen cégtábla alatt mi állhatna meg a kirakatban? Gulyás a Válasz-hoz ragaszkodik. Ez is az én költésem: Juhász Géza egyik pesti látogatásakor húztam elő az első üveg ürmös fenekéről. (Az ország kérdez, s a lap felel, vagy inkább a szerkesztő kérdez, s az ország felel íróin át?) S hiába átkozom el és tagadom ki utóbb – végül is ebben ragadtunk meg. „Válasz” – hirdették április végire a Kecskeméti Nyomda szép borítékpapírján a dísztelen, fekete betűk – s a legkalandosabb magyar folyóirat, egy eljegyzési vagy rendelőmegnyitási hír vastagságában a felelőtlen kommünikék rovatából is közzéteszi, hogy megszületett.

S a harmadik hadszíntér? Ha van kő, amelyről senki sem tudhatja, hol áll meg, s kit talál, hát a szó az, az igaz szó különösképpen. A „Sznobok és parasztok”-kal – az első héten – úgy látszott, csak vihart vetettem – a másodikban kiderült, hogy szerencsét, jaj, milyen szerencsét is. Felsőgödre kapom a levelet Illyéstől, hogy keressem fel őt a hivatalában, a rádió be akarja vetetni magát, s abban a bevételben nekem nevezetes szerep van szánva. Gondolni való, elcsodálkoztam. Idáig még csak egy felolvasásra sem hítt meg [535] az éter. (Mi szüksége is lehetett volna a Tanúra Gyula diáknak?) Illyés levelében sem kerestem mást, mint fantasztikus félreértést vagy közvetítésnek öltöző közeledést. De minthogy ezt a közeledést többre becsültem az éternél is, azonnal bementem. Illyés szedte a kabátját: át kell mennünk a MOT-ba, ott lesz a haditanács. – S mi is az a MOT? – Az Országos Tudósító –, a Magyar Távirati Iroda egyik leánya, egy cég a rádióval. Van neki ott egy barátja. Németh az is, csak Imre. A Pusztulás körüli cikkontásban barátkoztak össze, tud az egykéről, ismert, Isbert Dunántúl-orzó könyvét; egyszóval: istenfi. Ő majd elmondja, mire esküszünk össze. A MOT ott székelt a Zrínyi utcai házban. Ahogy beléptünk, a Gál Pista befogatására gondoltam; elébb hittem volna, hogy Hetényi szobájában kelljen vallanom, minthogy Németh főszerkesztőében főzzem a Stúdió bevételét. A főszerkesztő áradó nyájassággal fogadott. Regénybe való magyar keverék; könnyelműségiben: dzsentri; svádájaban: újságíró; nézeteiben: narodnyiki. A lábán a kamáslit kerestem –, ujján a nikotin helyét, kissé gyűrt arcán a Féja Géza szemét. Az én ügyemből addigra már egy csodaszerű Jókai-fejezetet csinált. Kozma Miklós elolvasta a „Sznobok és parasztok”-at, s azóta nem lehet bírni vele; meg van dühödve, hogy teremtsék elő azt a Németh Lászlót. „Ki az a Kozma tudakolom. – Akihez Kodolányi a kritizáló leveleit intézgeti a Szabadságban?” „Az. De neki sincs sokkal jobb véleménye a műsoráról. Csak a megfelelő ember hiányzott idáig. Most azonban nem engedjük meghűlni a lelkesedését” – ő már beszélt neki a Tanúról – hunyorít rám tárcsázás közben.

Akit felhívott: Kandó László, képzőművészeti iskolai tanár. Kozma unokaöccse s bizalmasa. Délután őt látogattuk meg a Szép utcai műtermében. Gyönyörű test, előkelő megjelenés, nyugodt modor. Magyar úrfajta egy félbemaradt művész bölcs cinizmusával s méla értéktiszteletével beoltva s ellágyítva. Őszes halántékával, lágy vonásaival mintha egy halk beszédű, úri remeteségből lépett volna ki, amelyet hindu hajlandóságú magyar dzsentrik rendeztek be fölényes unalmuknak. Korántsem lelkendezett úgy, mint a MOT-szerkesztő, az azonban látszott, hogy kényelmesen lebonyolódó életének azokat a pillanatait, amelyekben az ügyön mozdíthat, hajlandó ránk szánni, és sokkal jobban megvan mindene, semhogy ezért viszontszolgálatot várna. – Niki fel van bőszülve a műsor miatt – állapította meg mosolyogva, mint aki ennek a felbőszülésnek csak krónikása akar lenni, de oka is lehet. – Milyen jó regényalak – gondoltam, a rádió – összeesküvésnél jobban élvezve az ember prousti aromáját. Néhány nap múlva: Kozma vacsorázóvendégei voltunk a Carlton-pincében. A két közvetítő bennünket, írókat tálalt; a nagyúr és az irkászok meg örültek egymásnak: – nini, ezek közt is vannak egész emberszabású emberek! Egy kis nehézség a megszólítás körül volt. „Te – mondta a volt törzstiszt” s mi már csak egymás miatt sem mondtunk volna „méltóságos urat”. „Ki?” – kérdezte Kozma, az egyik bizonytalan alanyú mondatban ki nem is[536]merve magát. „Te” – mondta Illyés olyan nyomatékkal, melynek ha most regényt írnék, egy oldal kevés volna. Nemcsak én jegyeztem meg ezt a nyomatékot, hanem Kozma is. „Figyelted – mondta a vacsora után Kandónak –, nem méltóságosurazta. Ez tetszik nekem. A Duna-parti éjszakában magukra maradva a két író is kicserélte a véleményét. Kivételesen én voltam a pesszimistább. „Katonatiszt – mondtam. A családban van egy kis irodalomtisztelet – a takarodót azonban a katona fújja.” Nem tudom habozott Illyés. – Az uralkodó osztály valamit érez, rést nyit, teret enged.”