Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. november) 11. szám, 481–527. p.

Kázmér Ernő: Makszim Gorkij: Klim Szamgin

(Pantheon-kiadás, Budapest)

Két évvel ezelőtt halt meg Makszim Gorkij, és máris úgy tűnik, mintha régebben búcsúztunk volna tőle. Nem csak vele vagyunk így. Nem ő az egyetlen, akit a nagy orosz regényirodalom távlatából mint a második nemzedékhez tartozót kezdünk elfelejteni. Pedig most, hogy egy eddig ismeretlen regénye, a minden póztól, különösebb irodalmi szándékosságtól teljesen mentes, szinte gyermeki tisztaságú, kristályosan egyszerű „Klim Szamgin” került a kezünkbe – jó volna pontosan tudni, mikor írhatta –, úgy érezzük, igazságtalanok vagyunk vele szemben. Ha a nagy orosz irodalom második nemzedéke, így Garsin, Csehov, Szologub és Gorkij nem is érnek a nagy Gogolnak vagy a múlt század legnagyobb orosz regényíróinak, Tolsztojnak és Dosztojevszkijnek nyomába, éppen a „Klim Szamgin” mutatja azt, hogy Gorkij művészete, világszemlélete ma időtállóbb, időszerűbb, mint az első, nagy nemzedéké.

Miben mutatkozik ennek az orosz ifjúság, a kisvárosokban pubertásukból kinőni készülő diákocskák regényének időszerűsége? Mi az, ami időtállóvá teszi, holott a háború előtti ifjúságnak még valóban kevesebb problémája, kevesebb izgalma volt, mint azoknak a diákoknak, akik a világháború összeomlása után, két világ ütközőpontján kerültek a harcos életbe? Miért időszerűbb a „Klim Szamgin”, holott az ilyen pubertásregények valóban nem is ritkák az orosz regényirodalomban? Hiszen éppen Gorkij írói művészete kiteljesedésének legtermőbb éveiben jöttek egymásután Zinaida Hippius „Az ördög bábja”, Dimov „Kapkodás a szélben” és Kusmin „A törékeny József”-e, amelyek pontosan – egy időben – körülbelül a tízes évek derekán, a magányosan tépelődő sorsok egész sorozatán át mutattak arra a politikai és szellemválságra, amely Európa, de különösképpen az orosz ifjúság lelkét csordultig telítette. Gorkij „Klim Szamgin”-ja mégis több ezeknél a pubertásregényeknél, és ha az ifjúság lélekállapotát tökéletesen ismerő írónak ez a regénye később is íródhatott, mint a vele haladó kortársaié – kitisztult lírizmusa, a természettel szinte egybeforró érzelmessége azt mutatják, mintha az „Artamanovok” nagy családi freskója után írta volna, tehát a húszas évek vége felé –, bizonyos, hogy a lelki serdülés élettani alapjaihoz és az akarat kifejlődésének egyes szakaszaihoz sokkal döntőbben szól hozzá, mint az említett regények vagy például Leonyid Andrejev több nagy novellája és Arcibasev hírhedt „Szanin”-ja, amelynek alapjai a stirneri én felbomló idegrendszeréből az eroti[526]ka teljes kiélése felé menekülnek. Klim Szamgin, a kisvárosi fiúcska, a sokat teázó és még többet vitatkozó kispolgári társadalom figurája még szilárdabban áll abban a káoszban, ami a világháború előtti orosz életet annyira jellemzi, de a körülötte tétovázó, vergődő, bűnöző, az élet elől menekülni akaró fiatalok, az ismeretek halmazában zavaros elméleteken rágódó álforradalmárok idegei és értelmi kapkodásai, csömörig unott érzelmesség és durva nyereség között, tanácstalanságai már élesen utalnak az orosz társadalmi rend korhadásának felismerésére, anélkül azonban, hogy az újat, a helyeset valaki is pontosan láttatta volna.

Az őserő, amit első nagy kritikusa, a francia de Vegué óta Gorkijban körülbelül minden kommentátora annyira csodált, a „Klim Szamgin”-ban elcsendesedik. A párolgó szamovár mellett, az alacsony szobák szinte vágható cigarettafüstjében, a finom leányszobák misztikus hangulatainak parfümillatában ez az őserő ellankad, de a sokszor banálisan egyszerű emberkék meggondolatlanul odavetett dialógusai mélyén az egyetemességnek és a feltörni készülő világosságnak nyugtalanul szép gondolatai feszülnek. A régi Gorkijt idézik, a költőt, a mi ifjúságunk lelki állapotára is ránk nehezedett, a mi serdülőkorunk erkölcsiségére, világnézetére és társadalmi fejlődésére annyira kiható „Éjjeli menedékhely” Lukáját, ezt a filozofáló koldust, akinek lelki testvére a „Klim Szamgin”-ban is ott van. Ő a tanító, Tomilin, aki egész nap arccal felfelé heverészik az ágyán – genfi diáktanyán, sűrűn egymás mellé helyezett ágyain hevertek át heteket, hónapokat orosz filozopter társaim – és egymásba gomolygó, egymásba törő, csupaszon csonka gondolatai éppen olyanok, mint azok a szánalmas, csorba holmik, amelyek között él. Tomilin és a minden nappal változó, a Solvejg dalán reszkető, drága Lida az, akiknek alakja még sokáig fog bennünk élni. És Klim Szamgin? Róla ne beszéljünk sokat. Ő a mi ifjúságunk, és mi magunk voltunk ő. Mi is megpróbáltuk, hogy testünk és érzékeink korlátjait lelkiségünkkel törjük át, és ami szent ifjúság egy ember ifjúságában lehet, arra csak tiszta szívvel emlékezhetünk. Valahogy úgy, mint Gorkijra a „Klim Szamgin” olvasása közben.