Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. november) 11. szám, 481–527. p.

Az elmélet a műfordítás művészeti lényegéül a tökéletes filológusi hűséget és a kifogástalan verselési technikát írja elő. Ezek lennének azok a tulajdonságok, amelyek a jó lírai fordítót reprezentálnák. A magyar műfordítás évtizedek óta ismert és sajnos, soha eléggé nem méltányolt, lankadatlan szorgalmú, értékes munkásának: Franyó Zoltánnak mégsem ezek a teoretikus kellékek legjellemzőbbjei. A filológus a mű hűséges, alázatos őre és tiszteletteljes kommentálója. Félve közelíti meg a remeket, szinte oldott sarukkal, és figyelmét mindenekfelett az eredeti nyelv szépségeire tereli, hogy az átültetés nyelvét ahhoz formálja. Franyó Zoltán, mint nagy műfordítóink, így Babits és Kosztolányi is, a nagy alkotást először a kommentálások patinájától tisztítja meg. Nem fél a fenségességhez tiszta, egyszerű eszközökkel nyúlni, és nem sokat töpreng azon sem, vajon munkája tökéletes tartalmi visszaadása-e annak a lírai remeknek, amelyre nagyon sokszor elmúlt századok epikai szürkesége borul. Modern műfordító ő, akinek elsősorban a mai ízes, nemesen kiművelt magyar nyelv a fontos, és ennek maradéktalan érvényesülését mindenekfölé helyezi. Ha elve is, hogy a lírai remeket magyarázás, felhígítás, felesleges szemlélődés nélkül a maga művészi és lírai egyéniségén át, sajátosan kifinomodott lírai nyelvén közvetítse, ez a nyelv a magyar nyelv áhítatos átérzéséből, szépségeinek, zamatának teljes érvényre jutásából fakad, sohasem abból, hogy az eredeti nyelv sajátosságait belepréselje. Verselési technikájában már óvatosabb. Megalkuvás nélkül követi a formát, ritmusra, csengő rímre gondosan ügyel, s legyen az terzinák egymásba fonódó csengése vagy szonettek remegése, a külső versformák megbecsülése valóban szentnek látszik nála. De ez is csak első olvasásra, valóban csak látszatra! Ha az eredeti nyelv formai megkötöttsége a magyar nyelv hasonló formai béklyójában nem képes a tiszta hangulati hűséget visszaadni, akkor Franyó Zoltán a magyar nyelv és a maradéktalan hangulat egysége érdekében megbontja a formát is. Valóban ez a beavatkozás nem vallana diszciplinált műfordítóra, de ő költő is, akinek elsősorban az eredeti vers hangulatának tökéletessége, és sohasem filológusi vagy formai keresettsége a fontos. Harminc esztendő páratlanul gazdag műfordítói munkássága, egy [523] egész élet fáradhatatlan művészi energiája az, ami Franyó Zoltán eddigi ouvre-je. A világháború közvetlen kitörése előtt már készen állott kefelevonatban a minden korok és népek nagy antológiája, amit az akkor népszerű budapesti „Modern Könyvtár” sorozatában ő szerkesztett. Ennek a világantológiának a terve még ma sem pihent el. Még mindig lobog a láng, a vágy, a szanszkrit, az óperzsa költőktől a New York–haarlemi negyed expresszionisztikusan dadogó néger költőiig végre a világ lírai lélegzetvételét egy hatalmas műbe fogni, de a régi terv és a mai álom között az a különbség, hogy ezzel a nagy tervvel ma már egyedül ő birkózik, s mindezt saját fordításában adná. Ilyen munkára a világirodalomban még eddig nem volt példa, és baráti szívünk melegével, a kortárs nyugtalan remegésével láttuk ezen a nyáron temesvári kis udvarházában ennek a hatalmas elgondolásnak el-elinduló köteteit (a négyszáz évvel ezelőtt élt Louise Labé francia költőnő huszonnégy szonettjének nemes archizmussal visszaadott fordításai; a mai román költők reprezentatív, nagy antológiája), vajon lázas napjaink, süllyedő humánumunk elér-e valaha is ahhoz a megtisztuláshoz, amely egy ily emberfeletti munkát megért és értékel.

Most van a nagy munkatervnek újabb, figyelemre méltó kiadványa, minden költő és műfordító lázas viaskodásának elengedhetetlen próbaköve: Edgar Allan Poe „A holló”-ja. Nincs a világirodalomban még egy nagy költemény, amit annyi nyelvre, annyian fordítottak volna le, mint ennek a szavak zengő, gyötrődő muzsikájának különös csengéséért verseket író amerikai költőnek ezt a nagy alkotását, amelyben a költőnek „A kompozíció bölcselete” című páratlanul érdekes tanulmánya szerint is nincs egy szemernyi részlet, sem véletlen, sem pillanatnyi kitalálás, hanem az egész, mint valami felsőbbrendű matematikai feladat, hideg pontossággal és kínos következetességgel, lépésről lépésre megy a teljesség felé. Mégis minden kiszámítottsága, matematikai józansága mellett is, ez a halott szerelem siratásával és az emlékezés örök szimbólumával átszőtt, vizionárius költemény komor refrénjével és a líra nagy lemondásaival, a „Nevermore”-val több mint száz éve kísért a világirodalomban, s kísérletként zúg fel még ma is mindenütt, ahol a reménytelenség fájóan tökéletes kifejezését keresik. „A holló” magyar fordításai közül Szász Károlyé, Babitsé, Kosztolányié, Tóth Árpádé és Pásztor Árpádé a legismertebbek. Most Franyó Zoltán fordítása van előttünk, aki fordításával párhuzamosan az eredeti angol szöveget is adja. „A holló” eddigi magyar fordításainak összehasonlítása, egymáshoz való kapcsolatainak analí[524]zise, a fordítók sajátos költői érzésvilágának megannyi meglepő és más-más variánsa – amit éppen egy ilyen világirodalmi jelentőségű, nagy költeményen át tudunk csak valóban meglátni – komoly irodalmi-esztétikai feladat lenne, és a fordítóknak a vers testével, hangjával, muzsikájával szembeni különböző módszereiről érdekes adatokkal szolgálhatna. Fájdalom, a fordítások valamennyiével nem rendelkezem, és így erre az izgató feladatra nem vállalkozhatom, de csodálattal állok Franyó Zoltán kísérlete mellé, aki e nagy munka előtt sem torpant meg, hanem az érző költő és a tökéletes fordító bátor lélegzetvételével vizsgálta a monumentális költeményépületet. Előbb végigkopogtatja a falakat, feltárja a titokzatosság ablakait, felhág az épület magas lépcsőjére, és minden természettudományos, esztétikai kuruzslás helyett hozzá is fog a magyar mása felépítéséhez. A nagy mű – számos fordítása igazolja – magyarul is tökéletes hangulatú. Poe száznyolc során, a szakaszok zenei hatását lezáró refrénje („nevermore”) magyar változatán („sohasem”) át Franyónak is sikerült az eredeti hatást elérni, Poe mindig kihangsúlyozottan nyelvi-zenei eszközeit, bús, mély kedélyű sírásának szólamát a magyar nyelvre is átszerelni, azonban itt is anélkül, hogy a fordító a maga külön lírai zenéjét szolgai alázatossággal a nagyon is szuggesztív költő sajátosságainak különösebben alárendelte volna. „A holló”-fordítás nem tipikusan „franyós”. Kosztolányi izgatóan szép fordítása észbontóan, színe kísértetiesen „kosztolányis” volt és amint emlékezetemben kutatok, a babitsi fordításon is ott ragyogott az ő klasszikus költészetének minden egyéni drágaköve. Ha van is itt-ott némi apró gáncsom, ellenvetésem Franyó fordításával szemben, ily például az utolsó szakasz kezdő sorát, az

„And the Raven, never flitting”

és így tovább, én inkább úgy fordítottam volna (talán a többi magyar fordításnál is így lehet?)

„És a holló meg se rebben”

(Franyó a „flitting” szócskát „retten”-nek fordítja), tartozom azonban fordítói művészetének annyival, hogy az ilyen, soha komolyabb kifogásig nem érő, apró filológiai bogarászástól tartózkodjam, és elragadtatással álljak meg új munkája előtt, amely mint nagy művének legmerészebb erőpróbája, a fordítás bátor harcosainak első sorába helyezi. Büszkén sorozhatjuk ezt a fordítást is az eddigi magyar „A holló” sorába, és szeretnénk, ha a „Modern Könyvtár” hajdani korrektúráiból most, huszonöt év után feléledne az a nagy világantológia, amely Franyó Zoltán művészetét végre teljes sugárzásában és az irodalmunkban őt megillető, értékes helyen láttatná.