Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. november) 11. szám, 481–527. p.

(Minerva Társaság kiadása, Budapest)

Az expresszionizmusról, erről a legantiszociálisabb és legdekadensebb művészeti irányról írt könyvet Koczogh Ákos, minden valószínűség szerint doktorrá avatott tanárjelölt. A magyarországi új tanárnemzedék esztétikai érdeklődése teljes gáttalanságának bizonyítéka ez a kissé iskolás jellegű, mindenáron elemezni akaró, sokban hiányos anyagú könyvecske. Írója azonban az expresszionizmust a benne bujkáló, túltengő egyénieskedés minden szenvelgésével és művészi felelőtlenségével szerves egészében látta meg. Meglátta benne a művészetnek azon örök kitevőit is, amelyek – mint például: a képzelet csapongása, a logikai megnyilvánulások relativitása, a forma anarchiája ellenére is – rokonságban vannak a középkori gótikának az elvontság felé törekvő, vallásos áhítatával. Általában – és kár, hogy erre az anyagát alaposan ismerő fiatal esztétikus nem mutatott rá – az expresszionizmus inkább a világválság művészi kifejezője. Az emberiség történelméből tudjuk, hogy a válságok viharából új vallás, új stíluskeresés, a lélek belső megrázkódtatását kivetíteni akaró spontán, valóságos lávaszerű líra tör fel, és az expresszionizmus minden korban, minden művészeti, zenei, irodalmi irányban vagy iskolában kitapintható. Gyökeret verni, szélesebb kört, egységes társadalmat hódítani sohasem tudott. A képzőművészeteknek sok díszítőelemet adott, a zenét felszabadította század eleji érzéki túlfűtöttségétől – amely már-már új neoromantikába fulladt –, és egy extatikus aszkétizmusnak tört utat (Schönberg!). Az irodalomban azonban a robbanásig hevített extázisnak, a sokszor hazug értelmi és érzelmi kapcsolás szóképeinek olyan tág terét nyitotta meg, hogy az irodalom változását és az élet folyton változó tartalmával szoros egységű irodalom figyelőiből is csömört váltott ki. Ez a csömör az irodalmi impresszionizmustól az expresszionizmusba tévedő igaz alkotót ahhoz a mindig friss naturalizmushoz vezette vissza, amelyből tulajdonképpen mint elágazó, tapogatódzó kísérletek az expresszionizmus és egyéb izmusok is keletkeztek. Tulajdonképpen csak átmeneti kísérletek voltak, de minden negatív művészi eredményeik mellett is jelentettek valamit. Elértek a művészi lehetőség végtelennek látszó határaiig, felbontották a jártnak vélt formákat, és új írói-technikai lehetőségeket adtak. Tartalmuk az irodalmat sohasem látott és tudott különösséggel telítették. A forradalmiság, a stílusbeli szélsőség inkább csak plakát volt, propaganda, de nyugtalanságuk, különösségük, vizionáriusságuk felverte az irodalom meghitt berkeit, szimultaneizmusuk[521]kal pedig sok irodalmi kétséget, homályos pontot átvilágítottak.

Koczogh Ákos objektív tanulmánya az expresszionizmusról nem megy bele a diszkusszióba. Tartózkodik attól is, hogy kifogásokat, ellenérveket sorakoztasson fel. Megelégszik azzal, hogy az expresszionizmust kissé nagy általánosságban, alig néhány mondatban a gótikában, a barokkban, a romantikában és Nietzsche felszabadított embertípusában kitapogassa. Azután hirtelenül átkanyarodik századunk elejére, körülbelül a harmincas évekig, amelyeket mint harcos éveket az expresszionizmus és az azzal majdnem egyidőben jelentkező futurizmus, kubizmus korának nevez el. Kronologikus módszerében majdnem kivétel nélkül az expresszionizmus gazdag német irodalmára hivatkozik. A legszorosabb lépést tartja Mahrholz alapvető német irodalomtörténeti munkájával, a „Deutsche Literatur der Gegenwart”-tal, amelynek világirodalmi vonatkozásait gondos és rendszeres kivonatolásban át is veszi. Ezért önkéntelenül is beleesik abba a hibába, mintha az expresszionizmus és társai tipikus német irányzatok lennének. A latin népek erős fantáziája az irodalmat tulajdonképpen mindig gazdag expresszionizmussal kísérte. Amit a németek adtak, az már inkább kiforrottabb, határozottabb, zsibongóbb kivetítése volt mindannak, amit a nyárspolgárt meghökkentő avantgárd irodalom nyújtott. (Főleg Salmonra, Aragonra és Cocteau-ra gondolok.)

A magyar expresszionizmusról adott kritikai és korképe, sajnos, elhibázott, sokban érthetetlen logikájú. Legnagyobb hibája hiányossága. Pedig éppen tárgyi ismerete lenne az, ami könyvének, az expresszionizmusról adott első ily összefogó, magyar műnek jelentős értéket kölcsönözhetett volna. Móricz Zsigmondot, Tamási Áront „a legpazarabb magyar expresszionista prózaírónak” véli. Ugyanakkor teljesen észrevétlenül átugorja Révész Béla és Szomory Dezső indulásának furcsa egzotikumú, túlfűtött és mélyült látású novelláit, amelyekben valóban sok volt abból az expresszionizmusból, amivel például én sem Móricz Zsigmond tiszta, töretlen naturalizmusában, sem pedig Tamási Áron balladás, népi melankóliájában még nem találkoztam. Babits Mihály és Füst Milán víziós verseinek expresszív hajlandóságait is elemeztem volna inkább, mint például Kassák Lajosnak egyik legérdektelenebb novelláját, amely helyett a valóban tetterős és legkomolyabb magyar expresszionista oeuvre-jében sokkal jellemzőbbre lehetett volna bukkannia. Kassák köréből csak neveket sorakoztat fel, akiket Kassák modorossága utánzóinak tarthat. Pedig Barta Sándorról illett volna megemlékezni, mert vannak versei, így a „Primitív Szentháromság”, amelynek szándékolt groteszksége, vonagló szóáradata fölé egy nagyon erős lírikus egyéniség koncentrált képlátomása borul, és sokszor meglepő kilobbanásaiban egy férfi erőteljes világszemléleti állásfoglalása feszül. A Tett és a Ma című folyóiratok alakulását, kiforrását sem látja tisztán, holott volt munkatársainak legtöbbje Budapesten elérhető. A lapok könyvtárakban is fellelhetők, és így a magyar expresszionizmusnak erről a legjelentősebb korszakáról jellemzőbbet, többet tudhatna. A magyar expresszionizmus körül különben sok termő vita zajlott le. Legérdekesebbje a Hevesy Iván–Kosztolányi Dezső „Nyugat”-beli vitája volt. Bibliográfiájában ezt a vitát sem említi, holott ugyanakkor valóban jelentéktelenebb német munkákat is felsorol. Könyve azonban így is szilárd pont, pozitív érték, és fogyatékosságai – talán a szűkre szabott [522] terjedelem az oka – sem olyan természetűek, amelyek az író jó szándékain, dicséretre méltó nyugalmán és világos okfejtésén különösebb foltot ejthetnének.