Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. november) 11. szám, 481–527. p.

Goethe a Harmadik Birodalomban is tényező. Noha majdnem nemzetközi klasszicitása nem az a fajtiszta ideál, mely ott elsősorban mérvadó, de egy ily heroikus szellemi tőkéről még a Harmadik Birodalom sem mondhat le. Azonkívül az a szinte beláthatatlan szellemi kincs, mely munkásságában felhalmozódott, még az új mozgalomnak is szolgáltathat, ha nem is támaszt, de talán indítékot. Még oly gazdag, mert önmagában világot alkotó mozgalom, mint a nemzeti szocializmus sem vetheti ki a germánságból azt a beleivódott tartalmat, melyet Goethe öntött belé. „Oda kell kiáltani az ifjú nemzedéknek – írja maga a Goethe-díjas Carossa –: »Nem fogod a benned szunnyadó lehetőségeket valóra válthatni, ha Goethe segítségéről lemondasz!«” Néhány ízléstelen hérosztratoszi kísérlet után a magát mindenen túltevő mozgalom teljes egészében visszaállította a Goethe-kultuszt. A Goethe-intézmények mind megkezdték, illetve folytatták működésüket, ez évben még ünnepélyesebben, mint máskor. Goethe születésének évfordulójára Frankfurt városa, a Goethe-ház, a frankfurti Johann-Wolfgang-Goethe Egyetem, a német Goethe-társaság és a német Shakespeare-társaság együttesen hívták meg a kulturált világot, bizonyítékául annak, hogy Goethe személye és eszméi mit sem vesztettek örök érvényükből.

… Vasárnap, augusztus 28-án, pont délben, annak a napnak és órának évfordulóján, mikor 189 év előtt Goethe „a napvilágot megpillantotta” (Goethe: Dichtung und Wahrheit) adta át Frankfurt város polgármestere az ez évben újra 10 000 márkára emelt nagydíjat dr. Hans Carossa orvosnak és költőnek, aki valami magasabb, egészen goethei, de vallásos hangulatban fogadta a nagy irodalmi kitüntetést, melynél nagyobbat ma Németország nem adhat. Kísérőszavai megmutatnak valamit a lelkéből: „Hogy az arany, mint akármely más érc, érvényét egyszer e világban elveszthetné, az épp nem valószínű, de elképzelhető. De a bölcsesség, az erő és szeretet a mi nagy halottaink szavából, tetteiből és alkotásaiból felénk áramlik. Ezek értéküket éppoly kevéssé fogják elveszteni, mint a mindennapi kenyér. Ez az áldás, mely a Láthatatlanból árad, ebben bizakodjunk!”

Carossa munkássága nem újabb eredetű. A ma közel 60 éves költő alig sorozható be egy oly szellemi csoportba, melyet az újabb [518] német irodalom történészei alkottak. Ott szerepel az ún. „heimliche Deutschland” művészei közt, ami csak csendben, elvonultan munkálkodókat akar összefoglalni, de sehogysem politikai irányt jelezni. Minden divatos irodalmi mozgalomtól és divatos áramlattól távol, egyik irányba sem sorozható be. Ama bizonyos Goethe-féle élet teljében áll. Orvos és háborús hős, kitől semmi sem idegen, de ki mindentől mégis el tud vonatkozni. Egész irodalmi termése alig öt-hat mű és egy vékony verskötet, de ezek már ma is oly jelentősek, hogy időtálló voltukat, értéküket nem lehet kétségbe vonni. Annak a „mértékletesnek és középszernek” („Mass und Mitte”-nek) embere, kiről már Nietzsche mint az emberek legtökéletesebbikéről beszél. Ezt a tárgyilagosságot a mai végletek és végzetek korában délvidéki eredetével magyarázzák, mert elődei az olaszországi Veronából veszik eredetüket. Orvos fiaként született Bad Tölzben, Felső-Bajorországban. Soha nem is látta Észak-Németországot. Maga is orvos, mint Schnitzler, előbb Passauban, majd Münchenben. Olasz elődei ellenére alig képzelhető el valaki németebbnek munkáiban, mint Carossa. A germánnak és latinnak azt a vegyületét mutatja, mi oly nagy eredményekre vezetett Rilkénél, Georgénél és Hofmannsthalnál. Csodálatosan egyszerű ember, ki csendben és munkában él orvosi hivatásának, noha szinte oly fejlett a szépérzéke, mint Goethéé. Művei egy beteljesedett élet arannyá tisztult termékeinek látszanak. Oly nyugodtak, kiforrottak, egyéniek. Mintha nem bántaná sem költői hiúság, sem hírre való törekvés, s mintha csak magának és magáért magából vetné ki mindazt a klasszikus szépet, ami nála – egészen Goethe példája szerint – egy általános nagy gyónás, Generalbeichte, és épp azért is maradandó, erős alkatú és többé-kevésbé szimbolikus. Goethe „tiszta és igazi emberiessége” ég minden sorából anélkül, hogy csak emlékeztetne is Goethére. Munkássága hivatásával is összefügg: orvosi problémákat, hivatásbeli részleteket dolgoz fel, akár Schnitzler, de sokkal több elvonatkozással és költőiséggel. Még háború előtti műve: a „Doktor Bürgers Ende” is ilyen tárgyat választ. Egy tüdőbajos női betege és az orvos tragédiája játszódik le benne. Olyan mély érzésű, mint a Werther, de találunk benne fausti vonásokat is, mikor orvosi tudásának végessége mellett a világ előtt a tudóst kell adnia, noha érzi magában a természettel való küzdelmében gyengeségét, esendőségét. Háborús könyve: „Rumaenisches Tagebuch” (Romániai napló) is orvosi, emberi. Hadi tapasztalatait önti filozófiai formába. 1916-ban mint törzsorvos kerül összeköttetésbe Romániában a természettel, emberekkel, egészségesekkel, sebesültekkel, betegekkel. Ott él közöttük, de a föld népe közt is, melyet nem kevésbé zárt szívébe. Figyeli azt a természetet, melynek jelenségei mintha kissé eltérnének az ő bajor hazájáétól. A sorsok hirtelen, nem várt és kegyetlen változását valami belső szilárdsággal figyeli, mely szilárdság épp megértésének eredménye. Német méltatói szerint ez a legnyugodtabb hangon megírt háborús napló. Többi munkája – a legújabbakat is beleszá[519]mítva – „egy nagy gyónás darabjai”, kezdve az „Egy gyermekkor”-on végig, ennek folytatásán „Egy ifjúság változatai”-n, egészen legújabban megjelent művéig: „Az érett élet titkai”-ig mind önéletrajzi alkotások, a Goethe-féle Dichtung und Wahrheit módján. Carossa írásai nem oly eseménygazdagok, mint ez, de valahogy bensőbbek. Teljesen átélésen, az átélések gondolatain és érzelmi intimitásán épülnek fel. Egy tépelődő lélek megnyilvánulásai, mely lélek ezekkel a megnyilvánulásokkal bensejében leszámolni, tisztába jönni és megtisztulni kíván. Látszólag csupa személyes, egyéni élmények, mellékes, kicsi eseményei a hétköznapoknak első személyben elbeszélve. De épp az az igazán nagy bennük, hogy mindez túlmegy a tulajdonképp egyénin, hogy semmi sem történik véletlenül. A természet magasabb törvénye uralkodik ezekben a benyomásokban, ezekben a laza és véletlen képekben, emberekkel való találkozásokban és a tőlük való elválásban. Ami költői és szép bennük, az valami magasabb valóság, mely belőlük kikristályosodik.

A francia kritika – ellentét szempontjából is érdekes – nagyon sokra becsüli Carossa munkásságát. Két munkájával szerepel náluk, és talán a két legjellegzetesebbel, ami megint a francia kritika helyességét bizonyítja. Romániai naplóját fordították le „Journal de guerre” címen és azt a művet, melyben a legvégső kérdéseket veti fel a költő, a „Le docteur Gion” című regényt, mely Gide „Les caves du Vatican”-jával kerül párhuzamba mint az újabb kor legköltőibb regénye. A „Nouvelle Revue Francaise” szerint Carossa nem a legünnepeltebb, de a legkedveltebb német író. A két fordítás Franciaországban is kedveltté fogja tenni, noha a fordítás messzi áll az eredeti hatásától. A Gion orvost a francia kritika egyik legnagyobb képviselője, Edmond Jaloux bírálja meg a „Nouvelles Littéraires”-ben. Jaloux, ki az Akadémia tagja is, felismeri Carossa munkásságának mélyebb értelmét, de sajátosan német voltát is. A legtárgyilagosabb német bíráló sem hatolt annyira a mű belső értelmébe, mint ez a francia. Megint bizonyítéka a magasabb rendű irodalom hathatós békeközvetítő erejének. Legnagyobb dicséretképp „német Duhamel”-nek nevezik Carossát. Van bizonyos hasonlatosság köztük. Duhamel is orvos és tűzharcos, a nagy háború szenvedéseinek szemlélője. Csakhogy mint francia sokkal hűvösebb, tárgyilagosabb megfigyelő, ki a társadalom hibáit könyörtelenül fedi fel. Carossa nemcsak érzelmesebb, hanem szívén át emberibb, de egyszersmind magasabb megoldásokhoz jut.