Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. november) 11. szám, 481–527. p.

Csend. A vízen lépked feketén,
nehezen, és a cifra árkádokra fekszik.
Az alkony álmos, bíbor köde messze…
Bárkák ormán: rőt arany és vörös
a vitorlaszárny.

Árny.
A tengerből nő, amely olyan most, mint anyám
kékítős vize.
Csak beoson az öbölbe,
láthatatlan, nagy hegyek mögül – ahonnan valaki
nagy keze csillagokat gyújt az égen.

Emlékszem: a csendben valamikor régen
ilyenkor fölém hajoltak,
és két meleg szempár figyelte az álmom…

Most valaki kiált messzi – talán vándor:
– Hahóóóóó! – elnyújtva száll a hangja,
és megtörik a vízen.

Fáradt vagyok, és ahogy állok a parton,
lassan belém harap az éjszaka…