Lélek, hasztalan kapkodod magadra
az ámítás hazug, szép selymeit,
hogy látnok szemem megóvják a könnytől:
idegeimre bolondul tapad ma
az az ideges, bús lidércű, zagyva
karnevál, mely künn kavarg, s föl-fölhördül
az utcák mélyén… Kongó, nagy hamvvedrek
a terek… s a fények a ködön körösztül
egy sötét dalú menetnek derengnek,
s idegen, gazdag áldozatfüst gyanánt:
aranyhajukat bontják fölé a fák.
Micsoda menet… vonul a lombsárga
ködben… nő, egyre nő, imbolyg az árnya,
ki tudja, honnan hová vághat át?
csak sodor mindent… ki érzi? ki látja?
otromba, barna kapuit most tárja
előtte az est… Immár nyoma sincsen – – – – [507]
Ablakom csöndbe szorosan beteszem:
hold, az ősz, a köd semmit ne hintsen
bús szobámba be gyilkos sejtelméből…
De jaj! egy csontváz árnya a reteszen!
kinek a nesze motoz a kilincsen?
Ajkam fagy, ráng, hirtelen elfehérül,
s míg könnyes arcom tenyerembe rejtem,
érzem, szakajt, ránt valami, és végül:
sodródom sűrű, fekete delejben. – – – – |
Fejlesztette: GAS Softwares