Folyóiratok
Kalangya, VII. évfolyam (1938. november) 11. szám, 481–527. p. |
| Cziráky Imre: Garas Illés feltámadása |
A három bojtárlegény nagy iparkodással terelgette a gulyát delelőre. Garas Illés, az öreg számadó gulyás szótlanul nézte vergődésüket. Bozontos szemöldöke alatt néha fel-fellángolt savószínű szeme villanása. Azzal igazgatta az egészet. A gulyát is, meg a bojtárokat is. Hogy aztán látta, miszerint minden elintéződik a maga rendjén, tempós lépésekkel megindult a szárnyék felé. Leterítette a földre a szűrét, és a szűr ujjából kiemelte a piros babos kendőbe csavart tarisznyát, melyben a „szárazpaprikást” tartotta. Kifordította tartalmát a szűrre, kinyitotta hatalmas bicskáját, és letette maga elé. Akkorra már ott állt a három legény is. De még vártak. Garas Illés még kászálódott egy kevéskét, aztán széles mozdulattal olyan nagy keresztvetést kanyarított magára, hogy egy kolduló barátnak is becsületére vált volna. A legények is hányták a keresztet, és nagy hangon mondták a miatyánkot is vele együtt. Hogy aztán a végére értek, Garas Illés térdre ereszkedett. A többi elhallgatott. Tudták, hogy ilyenkor, amikor az öreg letérdel, a „Lélek” szól belőle! A „Lélek” pedig csodálatosan szép imádságokat mondatott Garas Illéssel! Olyan csodálatos szépeket, hogy az, aki csak a régi hallomások után ismerte „Bicskás” Garas Illést, pandúrokkal való hajdani verekedéseit, szép kocsmárosnék szoknyája körül való legyeskedéseit, lókötéseit és a „talált” marhák körül való gyanús, de igen gyakori és szerencsés eseteit, annak ugyancsak leesnék az álla az ámulattól, amikor meghallaná „Istenes” Garas Illés léleksugallta imádságait! Most is, hogy térdre esett a miatyánk végén, kitárta két kezét, és a magasba emelte, úgyhogy bő ingujja leomlott a vállára, és csupaszon hagyta inas, eres és belső indulat erejétől reszkető kezeit. Vonagló szája félig kinyílott, s míg szúrós szeme pedig felakadt a magasban, úgy tetszett, a szárnyék rúdjának végére akasztott köcsögön, csak lihegett. Aki először látta, szinte megrémült, de a bojtárgyerekek közömbösen álltak mellette, nézték vele együtt a magasba akasztott tejesköcsögöt. Pelle Gyurka ugyan hamarosan lecsúsztatta tekintetét a titokzatos köcsögről, s addig csúsztatgatta mindig lejjebb, míg fel nem akadt bűnös, akarom mondani: éhes pillantása az elébük terített szűrre borított szárazpaprikáson, s ott egy kövérebb falatnál végleg megállapodott. Akár Garas Illés szeme a tejesköcsögön. Csak annyi volt a különbség, hogy a lihegő öregnek a nagy [497] nézésben már kiszáradt a torka, s kicserepesedett színtelen szájszéle, míg Gyurka szája szélén a nagy kívánalomtól minduntalan kikívánkozott egy-egy kövér csepp a nyálából. Alig győzte nyelegetni. Percekig tartott ez a mindenképpen különös némajáték, míg végre Garas Illés lihegő melléből felhördült a szó. – …Gyura… eredj a faluba, de tüstént… oszt jelentsd Péter bátyádnak, hogy estére a gyülekezetbe ott leszek…, ott legyenek…, mert nagy mondanivalóm lesz! Hogy aztán több szó nem esett, Gyurka utolsó pillantást vetett a szárazpaprikásra, és szó nélkül indult a lovához, mert igen nagyhatú volt az öreg, és nemigen beszélt kétszer. Így esett aztán, hogy amikor aznap este Jámbor Péter házában, a „tiszta szobában” összegyűltek a „hívők”, Garas Illés is ott ült a kemence padkáján magába roskadva. Üveges szemmel nézett maga elé, mintha még mindig maga előtt látná azt a szárnyék tetejébe akasztott köcsögöt. A szoba közepén két szál gyertya égett, az világította meg a szobát. A gyertyával szemben az asztalfőn Jámbor Péter ült, a hívők legöregebbike, az, aki Garas Illést is megtérítette. Előtte vastag, avíttas táblájú, öreg könyv. Péter bácsi megnyálazta ujját, és felütötte a könyvet az első lapon. „MAKULA-NÉLKÜL-VALÓ” Ezt csak úgy magában olvasta el félhangosan, hogy begyújtsa szemét, nyelvét az elkövetkezendő olvasásra. [498] A szobában nagy volt a csendesség. Csak néha-néha sóhajtott fel egyik-másik hívő: „Hjaj Istenem!” Hogy aztán kisvártatva Péter bácsi észrevette, hogy együtt van a gyülekezet, felemelkedett és megszólalt. – Testvérek! Ma esti gyülekezetünket Illés testvérünk különös kívánságára hívtam egybe. Ma délben, verőfényes nappal sugallatot kapott a Lélektől, majd menten le is adja. Garas Illés átszellemült arccal állt fel a padkáról. – Testvérek – kezdte reszkető hangon –, tudjátok mindannyian, ki voltam. Loptam, csaltam, paráználkodtam világéletemben. Azt is tudjátok, ki lett belőlem. A Bicskás Garas Illést manapság Istenes Garas Illésnek nevezi a falu. Azóta van ez, mióta a Lélek szólt hozzám. Máma délben világos nappal szólt nekem, hogy aszondja: „Illés, meddig csalod az Istent még?” – Mondom én: „Könyörületes Istenem, én avval vagyok, hogy már felhagytam az ilyesfélével!” Aszondja: – Nem úgy, Illés! Nem elég az, máma azt mondani: „Uramisten”, ha tegnap szöget vertél a kezébe! Ha te keresztre tudtad feszíteni őt a bűneiddel, feszítsd most keresztre magad, bár megtudod, mi az! Feszítsd magad keresztre!… Az utolsó szavakat már ordítva mondta. – A feleségem, a Mári – folytatta elfúló hangon –, tudhatjátok, nem jár közénk. Mikor ezt a látomásomat is elmondtam neki, menten a paphoz szaladt, hogy leadja neki. – Mit szólt a pap? – szólt közbe az egyik. – Mit szólt volna? Kicsúfolt. Azt mondta, a magamfajta embereknek nem jelenget meg a Lélek, de ha megjelenne, akkor is azt mondaná, hogy vén bűnös, eredj gyovónni, meg fizesd vissza az ellopott jószágokat! Ezt mondja a pap! Mintha ő nem olyan ember lenne, akár én is, e! De nekem a Lélek mást mondott! Megmondta: feszítsd magad keresztre!!… Most hirtelen újra elhalkult Garas Illés hangja, szinte csak suttogta maga elé a végső szentenciát: – Én meg hallgatok a Lélekre, mert sok az én bűnöm… oszt… csak annyit akarok… mondani…, hogy én meg is teszem azt, amit a Lélek mondott! Azé, hát most arra kérlek, Péter testvérem…, kiannád-e az udvarod hónap délutánra, hogy az udvar végibe körösztre feszíjjem magam? A hívők megdermedve tekintettek a beszélőre. – A körösztnek való fa, meg a hozzávaló szögek az én köccsígemre mennének – folytatta –, most mán csak segítsíg hibádzik! Ha van a gyülekezetbű, aki vállalja, jó, ha nem, akkó napszámba fogadok akárkit! [499] A nagy határozottsággal kimondott szavak nyomában valami különös csendesség ült a szobára. A levegő megtelítődött valami sajátságos, megnevezhetetlen erővel, izgalommal. A pislákoló gyertyalángok szinte megreszkettek belé. Az izgalom lassan olvadt fel a sugdosó beszéd zsibongásába. Nagy Panna néni végre is határozott kérdés alakjába öntötte az izgalmat. – Aztán… Illésünk…, csak úgy képlag értelmezted, amit szóltál, vagy… – Néne – felelt rá gyors határozottsággal az öreg –, megmondtam: a Lélek szólt, nekem szólt, nem másnak, megértettem, meg is teszem! Jámbor Péter eleinte tanácstalanul babrált a keshedt könyvvel, majd feltette pápaszemét, és lapozgatni kezdett. Toklász István, az alvégi papucsos, a régi népvezér, aki a hívők közt a legjobb szónoknak számított, kipirulva szólt közbe: – Az ősi egyház ezrével termette a vértanúkat! Elvhűség hiányzik a mai világból, azért olyan nyomorult. Azért él a mi gyülekezetünk az ősök egyszerűségében, mert nincs közösségünk a templomosokkal! Elvhűség kell ide! Ha tehát Illés testvérünk úgy mondja, hogy tisztán értette, mit mondott neki a Lélek, s ha szíve elszántsága a Lélek parancsa felé hajtja, ám legyen! Én, ha kell, segítek is! Hadd lássák a templomosok, hogy a gyülekezet tagjai előtt nem a siralom völgyének élete az élet, mint náluk, hanem… Jámbor Péter közbeszólt: – Minek előtte erről szólnánk, olvasnék valamit. Elcsendesedtek mind. Az öreg olvasni kezdett a szétnyitott könyvből. – Miként feszítették Urunkat a keresztre? Kívánnám, hogy Urunk fájdalmát, melyet szenvedett, jól szívre vehessük. De ne úgy elmélkedjünk róla, mint régi dologrul, hanem mintha a hegyen állván, szemtől szembe néznénk. A földes szoba levegőjében úgy úszott a halk, rekedtes hang, mint a tömjénfüst. Az öreg könyv véres részletességgel tárgyalta a nagy dráma minden kis epizódját. – … „szemei a kalapács minden ütésére felfordultak, testének még belső részei is megrezzentek. Amint a vasszög kezén áthatott, magával vitt a fába egy darab csontot és inat is…” Jámbor Péter öreg torka kiszáradt az olvasástól is, meg az izgalomtól is, mire a fejezet végére ért. Becsukta a könyvet, és megállt. De még le sem tette a poharat, megszólalt Garas Illés nyugodt, szinte közömbös hangon: – Jól ismerem én a vér színét! A magamét is… jaj…, a másét is. Nem sajnáltam a másét, bevallom; nem sajnálom hát a magamét sem! Talán a Lélek is azért követeli így tőlem…?! Azért hát holnap virradóra kivágom az ágácafát, akibül a köröszt lesz, aztán meg… [500] – Megállj, testvérem – szólt közbe Jámbor Péter. – Ismered az írást magad is. Jól tudod, írva van, hogy a császárnak is meg kell adni a magáét! Ami úgy értetődik, hogy igazi hívő mit sem tesz a hatóságok akarata ellenére. Már pedig, ha mink téged holnap megfeszítenénk, hát abba beleszólna ám a hatóság is. Baj származnék abból! De Illés bácsi nem hagyta magát. – Nagyon is gondolkodtam én ezen, Péter testvérem! Azért hát holnap délelőtt felkérem a gyülekezeti tagokat, legyenek segítségemre abban, hogy a nekem szóló Lélek szavát végrehajthassam. Akarom, hogy tudja a fölsőbbsíg is az egíszet! Meg a templomosok is a plébánosukkal együtt! Akarom, hogy ott legyenek! Akarom, hogy lássák, hogy hallgat Garas Illés a Lélek szavára! Hadd lássák az urak is mind, hogy Garas Illés, ha szegíny ember is, de ember! Aki amit föltesz magába, azt megteszi! Mitű ellenkezne az öreg jedző? Hát kit feszítenek ott, engem vagy űtet? De különben is tudja ő azt, hogy miúta abbahagytam a régi életem, megtettem én is neki, amit csak lehetett. Vínsígemre a kormány embere is lettem, csakhogy ne ellenkezzek senkivel. Meg köll neki engenni! Megmondjuk ott neki, hogy telles szabad akaratbú lesz a megfeszítés, oszt levan! Ha valami istentelen fölakaszti magát, az se kér rá külön engedélyt. Itt pedig nem istentelensígrül, hanem vezeklési megfeszítésről lesz szó, mer a Lélek szava szerint jóvá akarom tenni a magam bűneit, meg a faluéit is! Ilyesvalami meg nemigen történik manapság sehun. Még a falu becsületire se lenne szégyen az ilyesmi! Se a hívőkére! A keményen és nagy meggyőződéssel leadott argumentumok után nem esett több közbeszólás. Reggel nyolc óra után hat csendes mozgású, ünneplőbe öltözött férfi kopogtatott be a jegyző ajtaján. A jegyző a tapintatos bánásmód embere volt, különösen akkor, ha olyan jámbor, a légynek sem vétő emberekről volt szó, mint teszem azt a hívők jelenlévő képviselete is. Így hát a legnyájasabb hangján kérdezte meg, mi járatban vannak? Hogy aztán Jámbor Péter szelíden duruzsoló hangján leadta a tényállást: a hívők, illetve Garas Illés, akarom mondani: a „Lélek” különös kívánságát, majd hogy hanyatt nem esett. Visszalépett íróasztala mellé, leült a kényelmes karosszékbe, és fuldokló nevetésbe kezdett volna, ha nem metszi el nevetési ingerét Garas Illés feléje dobott hideg, határozott tekintete. – De emberek, az Isten szerelmére, hogy képzelik ezt maguk? Hát ez lehetetlen! Hát ez őrültség! Hát… hát ezt jogom sincs megengedni! Ezt meg fogom akadályozni! De hogy is gondolhattak ilyent?! Garas Illés válaszolt: – Ezt én nem gondótam, hanem parancsolatban kaptam! Olyan valakitől, aki nagyobb úr, mint a jedző. Aki tudja, miért [501] ad ilyen parancsolatokat, ilyen magamfajta szegény embernek, ilyen bűnösnek. Én nem kérek engedélyt, ha nem akar adni, de hogy megteszem, az biztos! Ha hiszi, ha nem! Ezt én mondom, Garas Illés! A jegyző meghökkenve nézett az öreg lángoló tekintetébe. Látta, ennek fele sem tréfa. A körülötte lévő szelíd tekintetű társaság csökönyös hallgatása pedig beszédes bizonysága volt annak, hogy ezek segíteni is fognak a vén gulyásnak az önkéntes mártíromságban. Hirtelen leleményességgel hangot változtatott. – Meg aztán, nézzék, az ilyesmi nem is az én hatáskörömbe tartozik, hanem a főbíróéba. Azért legjobban szeretném, ha maguk mint törvényt tisztelő emberek bemennének a főszolgabíró úrhoz, és tőle kérnének erre engedélyt és beleegyezést. Mert, ugye, a törvény, az mégiscsak törvény! Az írás mondja! Jámbor Péter szelíden visszhangozta a jegyző mondókáját: – Megértettük a szót, jegyző uram, hogy a maga hivatala kicsi ehhez a nagy ügyhöz. Hát nem kis dolog ez, ammá biztos! – De hogy ki fog teljesenni, ammeg biztos bizomos! – vágott rá Illés bácsi. – Ha a főbíró úr írásbeli engedélyt ad, nekem nincs szavam ellene! – szólt a jegyző. – No, akkó semmit tovább, hanem én menten befogok, oszt így, ahogy vagyunk, megyünk igenyest a városba a föllebb való hatalomhó! – jegyezte meg Szappanos Tamás. A jegyző helyeslőleg rájuk hagyta, s nagy nyugalommal búcsúzott el tőlük, de mihelyt betették amazok maguk után az ajtót, sebtiben levelet kanyarított, és lovas küldönccel küldte be a főbírónak Garas Illés mártíromkodhatnékjáról a jelentést. Régimódi, öreg magyar úr volt a főbíró. Az alföldi, régi betyárvilág egyik legalaposabb ismerője. Ráday keze alatt inaskodott valamikor, úgy mesélték. Amikor hát kezébe vette a levelet, kissé hátradűlt karosszékében, és mosolyogva maga elé próbálta varázsolni a régi Bicskás Garas alakját. Mosolygásán látszott, hogy nyomon van már, ismeri! Nagyobb bizonyság kedvéért azért kinyitott egy öreg szekrényt, s annak legmélyebb zugából előkerített egy öreg, régi aktacsomót. Maga elé tette, s nekifeledkezve olvasgatni kezdte a fakuló írásokat. Ebben a nagy nekifeledkezésben zavarta meg úgy déltájban a megérkező deputáció kopogtatása. Nem kínálta meg őket hellyel. Kezet sem fogott velük. Rideg, mondhatni szigorú arccal hallgatta végig Jámbor Péter kenetes előadását. Meg sem lepődött a hallatlan kívánságon. Mikor az öreg elhallgatott, csak annyit mondott nekik: – Maguk most kimehetnek! Garas Illést külön akarom kihallgatni! Aztán, hogy kettesben maradtak, szótlanul mutatott az öregnek az asztal melletti karosszékre. Az zavartan ült le. Mással min[502]denkivel farkasszemet játszó tekintete most csökönyösen nézte a szőnyeg cifraságait. Hallgattak. – Ismersz-e még, Illés? – szólalt meg a főbíró mély basszusán. – Ösmerem a tekintetes urat. – Megöregedtünk. – Meg. – Mikor is beszélgettünk utoljára? – Van vagy harminc esztendeje! – Mikor a Piros Pannát agyonszúrta az ura…! – Akkó. A szaggatott párbeszéd minden szavát hosszas hallgatásba ágyazták bele. – Feketébb volt a hajunk még akkoriban, ugye? Garas Illés nagy szünet után felelt rá: – Piros Pannáé még feketébb volt! – Van-e család, Illés? – Nem érdemeltem meg az Úristentől. A főbíró nem felelt rá rögtön, hanem az asztalán lévő öreg iratcsomók után nyúlt. – Tudod-e, Illés, mik ezek az írások? – Nem tudhatom, tekintetes uram! A főbíró feltette pápaszemét, és lassan beszélni kezdett: – Ez az írás arról szól, ki kötötte el valamikor az uraság híres sárga kancáját… Az öreg felkapta fejét, de nem szólhatott semmit, mert amaz folytatta: – … Ez meg Péter Fercsi megbicskázásáról beszél… Emez meg arról, hogy szedték el a portékát a nádas hídjánál a vásárról jövő Stern boltostól… – Megbűnhődtem értük! – csattant fel Illés. – … Ez a legutolsó pedig…, ezt a legutolsót pedig akkor írták a csendőrök, amikor a haldokló Piros Panni utolsó szavait jegyezgették! – Abbá én ártatlan vagyok! – Mindért megszenvedtél Illés, mindért megbűnhődtél, csak éppen ebben az egyben van még tartozásod, amiben azt hiszed, hogy ártatlan vagy! – Nekem…? – Neked! Nagy a tartozásod! Tudod jól, Piros Panni ura halálosan féltette az asszonyát tőled. Ezért szurkálta össze Pannit, s aztán felakasztotta magát. Piros Pannit bevitték a kórházba, ahol pár nap múlva megszülte a gyerekét, s akkor ő is meghalt. Amúgy is meghalt volna a kapott sebektől, de előbb megszülte a gyerekét… a te gyerekedet…, Garas Illés!… Az öreg hördülve kapaszkodott fel a karosszékből. – Nyughass, Illés! Maradj csak ülve, és jól fogóddz meg abba a nagy székbe, mert csak ezután jön még a sűreje a mondókám[503]nak! Minden szavamat hivatalos, pöcsétes írással igazolom, ha nem hinnél a szavamnak! Amit eddig mondtam, azt igazolja, nézd, ez az öreg írás! Az öreg meredt tekintettel bámult az orra elé emelt papirosra. – Ez a másik írás még több szomorúságot mesél! A kislány – mert lány volt szegényke, Ilonának hívták – benn maradt a lelencházban, s mikorra felcseperedett, a városra került. Varrónő lett. Valami szép szavú legény elcsavarta a fejét. Nem volt szegénykének kihez menni tanácsért, jó szóért. Hitt az első simogató szónak. Mikor aztán a kórházban megszülte a fiát, a te unokádat, mérget ivott, mert nem akarta túlélni a szégyent, s nem akarta, hogy a gyereke az ő szomorú sorsát örökölje. El akarta a gyereket is emészteni, de a gyerek megmaradt. – Az én onokám?… – hörögte az öreg. – A te unokád! Palcsi a neve, és a városi lelencház lakója ma is! Tíz-tizenegy éves lehet. Egy-két év múlva kiadják valahova inasnak szegénykét, ha ugyan addig valami jószívű, gyerektelen család örökbe nem fogadja. Ha valami jó lélek magához nem öleli. – Tekintetes uram…! – Megállj, Illés, még én beszélek! Hiszen úgy is tudom, mit akarsz mondani! De még én beszélek! Illés…, tudod-e, hogy én elhiszem neked, hogy a Lélek szólt neked? Én elhiszem! – ismételte hangsúllyal a főbíró. – Hát el is hiheti! – lihegte emez. – Tör már esztendők óta! – Azt is tudom, Illés, hogy a Lélek beszédje nem olyasféle szelíd beszélgetés volt, mint amilyent az öreg pap mondogat a templomban, hiszen azért is menekültél a hívők közé. De azoknak a kenetessége sem adott nyugtot a szívednek! Mart valami belülről, mar és beszél hozzád kegyetlenül kemény szavakkal olyanokat, amilyeneket ezek a jámborok fel sem foghatnának, meg sem értenének, mert kemény embernek keményen szól a Lélek is! – Úgy igaz, tekintetes uram! – suttogta az öreg. – Gyötrődöm esztendők óta! És ha a Lélek szól hozzám, az mindennél nagyobb szenvedés! Majd fölvet a tüze! – És mégsem érted a Lélek szavát! – Én? – Te! Keresztre akarod magad feszíteni, hogy odadobd öreg és minden nappal kevesebbet érő lelkedet, csakhogy megszabadulj a Lélek harsogó szavának hallásától! Ne ezt az öregedő testet, hanem dacos, kemény lelkedet feszítsd fel, Illés! A testi szenvedést kiállod te, de a lelki szenvedések elől menekülsz! Piros Pannát elvehetted volna becsülettel, hiszen lány volt, te meg legény! De neked minden lány kellett! Mikor aztán másé lett, akkor meg csak ő kellett! Hányszor feszítetted annak a szerencsétlen asszonynak a lelkét keresztre?! – Ne mondja már…! – nyögte az öreg. [504] – De még a túlvilágon sem hagytad nyugton! Ribanc lett a lánya, a lányod! Eldobta keserű életét, mert nem volt kibe kapaszkodnia! Illés…! Tudod-e, hogy Piros Panna lelke háborgását harsogja neked a Lélek már évek óta? De te nem értetted meg a képlagos beszédet! A maga boldogságát, a lánya keresztre feszített boldogságát, most meg az unokája sorsát kéri számon tőled! Az öreg felzokogott: – … az unokámét…! – Azét! Aki él még, akinek a sorsát boldoggá tehetnéd bár addig, míg élsz, de mint a Lélek világosan megmondta, ehhez keresztre kell feszíteni magad! A vén gulyás könnymosta arcát értelmetlen tekintettel fordította a beszélő felé. – Fel kell magad feszíteni! A legkínzóbb keresztfára: a gúny keresztjére! Magadhoz veszed, kiváltod az unokádat, jól van! De tudod-e, mi lesz azután? Talán szembe is, de a hátad megett egészen biztosan kinevetnek. A hívők is talán elfordulnak tőled. Talán eszelősnek tart a falu. De te ezt szó nélkül el fogod tűrni, mert mindenért meg fog vigasztalni, ha egyszer, egyetlen egyszer hallani fogod a véred, az unokád szájából azt a szép szót: édes öregapám…! Az öreg szeme teleszaladt meleg könnyel, ahogy megismételte a főbíró szavát: – … Édes öregapám…! A főbíró most elhallgatott. Megint nagy csend ült a szobára. A vén gulyás szaggatott lélegzete mind mélyebb, mind nyugodtabb lett, s mire barázdás arcáról felszáradt a meleg könnycsepp, csendesen, nyugodtan megszólalt: – Én hiszek magának! Nagy, nagyon nagy nyugalom szállt most a lelkemre. Én ezt a nehezebb keresztet vállalom! De a gyereket, az onokámat, azt látni akarom mentül előbb! Azért fölkérem szépen a tekintetes urat, legyen továbbra is jó szívvel hozzám, oszt igazíjjon el mindent! – Már igazítom is! – szólt a főbíró, és a folyosóra lépve intett a kint várakozó kenetes küldöttségnek, hogy lépjenek be. Jámbor, de kíváncsi mozdulatokkal törekedett be a társaság. Fürkésző tekintetük rögtön megállapította, hogy valami nagy dolog történhetett idebenn. Azért hát annál nagyobb elszántsággal várták a főbíró szavait. Az végigszalajtotta mázsás tekintetét a társaságon, aztán nagyon komolyan, szelíden, de ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt. – Garas Illést kihallgattam. Megállapítottam, hogy a Lélek szólt hozzá. Megállapítottam, hogy olyan nagy dolgot követelt tőle, amilyent ezen a környéken talán még senkitől! Azt is elhiszem, hogy ellenkezés nélkül hagyná, hogy valamelyikük beverje a szöget a tenyerébe, lábába. Én nem vagyok hívő, de hithű keresztény vagyok magam is. Én tudom, és maguk is tudják, hogy a Keresztre [505] Feszített harmadnapra feltámadt! Enélkül a keresztre Feszítés csak egyszerű emberkínzás! Azért hát felszólítalak most, Garas Illés – folytatta emelt hangon –, jelentsd ki előttem s az itt jelenlévő tanúk előtt, hogy a felfeszítés mellé vállalod-e a harmadnapra való feltámadást is?… Az öreg hebegni kezdett: – … é… én…? – Vagy talán maga, Jámbor Péter, vállalná-e a kezességet ezért? Az még jobban meghökkent. – … tekintetes főszolgabíró úr… – Nohát ezért a felfeszítést nem engedélyezem! Ez olyan hangon volt mondva, hogy csak hallgatni lehetett utána. Aztán egészen más hangnemben, a mély meggyőződés s mondhatnám tisztelet hangján folytatta: – De azért Garas Illés ember a talpán! Mégis keresztre vonatja magát! De nem ágácafából készül az ő keresztje, hanem sokkal nehezebb, fájdalmasabb fából…! De erről a keresztre feszítésről nem fog tudni senki. Csak én meg ő! Aztán kisvártatva hozzátette: – … meg a Lélek…, aki gondoskodni fog arról, hogy ennek a keresztnek minden fájdalmát bearanyozza, meggyógyítsa a megváltozott lelkek békéje, öröme… Jámbor Péter és társasága értelmetlenül, szótlanul hallgatta a beszédet, de a szívükbe mégis nagy nyugalom szállt, amikor a meginduló Garas Péter bibliás békességgel csak annyit mondott kimentében: – Ámen…! |
Fejlesztette: GAS Softwares