Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. november) 11. szám, 481–527. p.

Amit én a szocializmusról írtam, az a lezárt Tanúnak nagy büszkesége. Szép bizonyíték rá, hogy az ösztönember, aki a szellem más területeit igazán áttekintette, a politikába sem szól át ostobán: s politikai eszméi – az eszményekben sokkal több igazolást találnak, mint a hivatásos politikusok bujkálásai és csúszkálásai. Sztálin és Hitler közt Gálék sem gondolkozhatnak ma másképp a szocializmusról, mint én akkor, s furcsa elégtétel, hogy a L'ordre nouveau ifjú cikkírója – mikor az Anschluss utáni Magyarországon végignéz – a magyar ifjúságról írt cikkének csaknem a felét épp „minőségszocializmus”-omnak szenteli, melyre én munkásságomnak egy huszadát sem szántam. De Bóka mondata nem is mondat volt, hanem mozdulat: kéjes inzultus, melynek célja s értelme Gál arcáról volt olvasható, elvörösödve nevetett, s csuklott az élvezettől. Nekem ott, abban a szempillantásban Proust egyik jelenete jutott az eszembe: a barátnő – perverz szertartásukban – arra kényszeríti a hatalmába került lányt, hogy imádott apja fényképére köpjön. Valami ilyesmi történt itt is, s én, a leköpött élő fénykép, szellemi apja mindeniküknek – megszégyenülten álltam egy szertartás közepén, amelytől iszonyodtam.

Gál néhány nap múlva hazautazott, s a szekszárdi kórházból írt siránkozó leveleket. A szíve napról napra rosszabb, és tele van halálszimattal. Valami asszony is jött föl Tolnából: az is nagybeteg hírét hozta. Mégsem hipochondria hát? Az idegesség egy endocarditist takart, amely esetleg halállal is végződhetik? Elfelejtettem utolsó együttlétünk rossz ízét, s csak a tudásszomjas, nagy jövőre készülő fiú volt előttem, aki tehetetlenül és elkeseredve vergődik egy jégtömlő alatt. Mivel szent hitem, hogy szellem emberébe az orvosságot nem annyira a szájon, mint inkább a lelken át kell betölteni, elhatároztam, hogy Felsőgödről én is beállok orvosai közé. Nagy örömet akartam okozni, jól odakötni az élethez, s „lelkesedéssel kenni a lelkesedés sebét”. A hatodik szám tizenhárom levele közé (Világnézet) egy neki szólót is beiktattam: fiatalember, aki még semmit sem csinált, csak hallott és tanult, ekkora ajánlólevelet, szellemi ajándékot, jótállást kész írótól, azt hiszem, sohasem kapott. Gál levelében a kötet más cikkeit dicsérte, ettől igyekezett meg nem illetődve lenni, később azonban, mint Fülephez írt leveléből látom, mégiscsak ezt tartotta maga elé – névjegy helyett. [481]

Az ifjúság így hát egyelőre kihűlt vagy kidőlt mellőlem, s az első évfolyam utolsó számát elődök, kortársak és utódok nélkül készítettem el, végleg eltokolva. A nyár folyamán a Magyar Szemle is elmondta fölöttem ítéletét. A fiatal judeo-neo-humano-katholikus, akit Szekfű Gyula a Tanú elintézésével megbízott, túl jól végezte feladatát: semmit sem hagyott meg belőlem némi olvasottságon kívül. Hivatalos tudomány, írócéh, marxi anyaszentegyház, ami csak számított akkortájt, mind végzett velem egy év alatt; én azonban remény és csalódás viharai után egész nagyszerűen éreztem magam ebben a reménytelenségben. Májustól novemberig a felsőgödi kis házban laktunk. Ez a bájos, kétszobás viskó a magunk ültette jegenyék alatt a legjobb csigaház volt, melyet író a hátára vehetett. A természetben én természettudományi képzettségem ellenére – babonás vagyok. Mint a bicsérdisták, ételeinkben mérgeket és elixíreket gyanítok; mint a varázsvesszősök, a föld felett rontó és sarkaló sugárzásokat. A levegő oxigén és nitrogén, mondja a vegytan. De mi minden még ezeken kívül! A felsőgödi például, melyben elég huszonnégy órát lennem, hogy újjászülessek! Alattam száraz homok nyeli s veri vissza csillogó növények közé a napsugarat: két fény közt él itt az ember, a földé és az égé közt, s a közeli víz, átellenből az erdők, körül a gyümölcs: mind ott illatozik észrevétlen a gyúlékony szárazságban. Mialatt pályámnak, úgy látszott, örökre befellegzett, én boldogan dolgoztam a parányi verandán; hároméves szerződésem volt a Tanúra, azt kihasználom, mielőtt örökre elnyomnak.

A legtöbbet matematikával vesződtem odakinn. Szellemi körszemlémhez az új, fizikai világkép ismertetése hiányzott a legjobban; s én nem akartam felületesen hozzászólni. Valaha foglalkoztam analízissel – most nekibúsultan küzdöttem föl magam újból az Einstein-elmélet megértéséhez szükséges tenzorszámításig – francia szakkönyvből tanultam a quanták régibb s újabb elméletét –, mint ma megállapíthatom, nem valami tartós eredménnyel, de mégis elég elszántan ahhoz, hogy a fizika átalakulásáról szóló tanulmányommal a Tanú matematikus olvasóit is meghökkentsem. A „Világnézet”-ben a dunai szocializmus álláspontját fogalmaztam meg marxizmussal, fasizmussal és katolicizmussal szemben – az irányok képviselőihez intézett levelekben. A kert mint világnézet ebben a levélsorozatban bontakozik ki először. „Bizony, kertész elvtársaim – fejezem be tréfásan az egyik levelet – itt, a felsőgödi dombokon és Európa egyéb dombjain, csak összefogni hát, s úgy visszahatunk a gazdasági alapra, hogy rózsába és vajbabba borul a világ.” A Hiányzó arcképekben a kritikától búcsúzom, Csáth Géza, Kaffka, Füst Milán, Juhász Gyula, Kodolányi jellemzésével egészítve ki s zárva le magyar íróalbumom.

Tájékozódás és bírálat műve ezzel nagyjából kész is. Az esszé mint műfaj nem elégített ki többé, nagyobb boltú munkákra gondoltam, amelyekbe időtállón dolgozhatom bele a portyáimon gyűjtött vagy megismert anyagot. Az első ezek közül a nagyobb művek kö[482]zül egy európai irodalomtörténet lett volna. Egyike volt ez első irodalmi terveimnek. Még 1927 vagy 1928-ban jelent meg Juhász Andornak egy igen gyenge kompilátuma: A világirodalom története. Róla írt bírálatomban Babitsnak ajánlom, hogy pályája alkonyán ezt megcsinálja, de magam is foglalkozom vele ettől fogva. 1930-ban, első kritikusi holtpontomon újból előszedem; Babitssal is beszéltem róla, de határozottan lebeszélt. E nyáron érettebben, újból itt a terv: a nagy európai népek „belépését” akarom megírni a görögöktől németekig, oroszokig, skandinávokig az európai szellembe; egy erdőégésnek fogva fel a kultúrát, mely mindig szűz erdőket, új vagy legalább megújhodott népeket követel a csúcsteljesítményekhez. A hatodik számban Ariosto-, Rabelais-, Montaigne-arckép már ehhez a „készülő könyvhöz” vázlat.

Így zárult le a Tanú első évfolyama más kertben, de ugyanabban a termékeny hangulatban, mint amelyből egy év előtt az első szám kiröpült. Azt hittem, ez a hangulat most már megingathatatlan, mint a gyümölcsösök augusztusi csöndje – azonban néhány hét kellett csak hozzá, s mindent elfútt és szétzilált a legnagyobb földi vihar: a politika.

7.

Mi magyarok a háború óta egy világnézeti indukció áldozatai vagyunk: a magunkon termelt áramot kívülünk ingadozó mágneses terek hatása zavarta meg. Kevés őszinte érdeklődés önmagunk ügyei iránt – rengeteg befolyás kívülről: nem a sors tett bennünket világtörténelmi erők labdájává, mi nem tudtunk mások lenni. Egy pápaszemes kígyó emelgette valahonnét mindig a fejét, s ha az ember a bajtársai szemébe akart nézni, azok mindig a kígyón voltak, sosem őrajta. Mennyire más fejlődést vesz egész újabb történetünk, ha 1918 októberében a világforradalom eszméje a hisztérikus agyvelőket meg nem bűvöli. Minden módunk megvolt a magunk megreformálására, nekünk a kígyó sugallata kellett, az események élén akartunk nyargalni s vásároltunk magunknak világforradalmon magyar elnyomatást. Ahogy ennek a zsibbadtsága 1925–30. közt lassan fölengedett: már megint nem magunkra, hanem a kígyóra ügyeltünk, s „ötéves terv, világválság, Oroszország” – rebegtük megbűvölten. Nálunk van, ami van, a játék azonban Európában dől el, s végül is azok leszünk, amivé Európa tesz. Minthogy pedig Európában Hitler győzelméig mégiscsak a marxizmus volt, ami haladt, vagy haladni látszott, írók még a tehetségükben sem mertek vagy akartak hinni, ha az a marxista úszómesterek övéről lekéredzett. Szégyen visszagondolni rá, milyen gyenge fráterek gyámkodtak akkor a marxista egyház nevében elsőrangú alkotókon. Egy utolsó ítéletre készült mindenki; azon akart jobbra kerülni, miután előbb állhatatosan baloldalt állt. Alig emlékszem kortársaimra, aki ennek a chiliazmusnak be nem hódolt: a leghangosabbak, sőt legfenyegetőbbek pedig épp azok voltak, akik most [483] egy új kígyó bűvöltjeiként hangoskodnak. Nemcsak hogy a magyar sorskérdésekhez nem lehetett a mindent denaturáló marxista tolvajnyelv nélkül hozzászólni, de még az a szelíd ajánlat is, hogy legalább mi, magyar írók őrizzük meg belátásunk függetlenségét, az irodalom önkormányzatát – veszedelmes fenyegetéseket vont maga ellen. Az elfogultság kötelező volt; az igazságszeretet: polgári kibúvó.

Nem gúnyolódom hát, csak az igazságot mondom, amikor a mi falukutató mozgalmunknak, ha nem is az atyjává, de a felszabadítójává Hitlert teszem. Ha 1933 telén – ami könnyen megeshetett volna – nem Hitler, hanem a berlini kommunisták győznek, 1933 őszén a magyar irodalmi világ aligha siet az ormánysági magyarok sorsán megrendülni. Hisz még a „magyarság” szó is száműzött volt odáig, fiatal íróink nemzete a proletariátus volt, nem a magyarság, s a „sváb” terjeszkedés elégiáját is aligha tűrte volna el – a faji problémáktól irtózó vészbíróság – Hitler előtt. Az ő győzelmével a helyzet megváltozott. A régi bölcsek nem lettek ugyan egyik napról a másikra nácik; klasszikus kritikusunk megállapítása szerint már csak azért sem, mert a magyar irodalmat az újabb időben zsidók olvasták s tartották el (különben is hol volt akkor még Németország az ő 1938-i diadalától), az új emelkedő bűvölet azonban kezdte közömbösíteni a régit: Moszkva már nem, Berlin még nem volt olyan közel, s az író merhetett Budapestről gondolkozni. S ez szerencse volt! A magyar földmunkás ugyan nem sokat vett észre belőle, hogy érte mint a világ proletárjaiért vagy szegény bús magyar népért küzdenek-e, a magyar szellem azonban négy termékeny esztendőt s egy hazai színű mozgalmat nyert evvel a cégércserével.

A Tanúnak erre a mozgalomra – legalább a megindulásakor – alig volt közvetlen, eszmei hatása. A Tanúban egy „új nemesség” készült az új láthatárhoz; a kérdés az volt, milyenek legyünk, hogy a fenyegető feladattömegben a szellem embere megállhasson. A falukutatás ezzel szemben néhány nagy, nemzeti betegségünket festette ki, hogy az ijesztő kórképpel a rendszer tarthatatlanságát bizonyítsa. A Tanú képezni akart, a falukutatás – a szó jobb értelmében – izgatni; a Tanú az elithez szólt, a falukutatás a tömegekhez, a Tanú inkább a Széchenyi, a falukutatás inkább a Kossuth sarkában járt. Hatni azonban egyik szellemi tünemény a másikra nem csak eszmeileg tud. Ami indulatot ébreszt, néha épp úgy mozgást hoz a dolgokba, mint ami gondolkodtat. Márpedig a Tanú (épp a Hitler –beiktatta indukciós szünetben) egy hatalmas indulatot rugdalt föl maga körül: az írói féltékenységet. Akármilyen sikeresen törpített a kritika: az eszesebbek utánaszámoltak, s a számadásból az jött ki, hogy a lekicsinyelt egy esztendő alatt mégiscsak nagyot nőtt. Mért? Mert nagy dolgokkal a mi magyar nézőpontunkból mert foglalkozni; egocentrikusan talán, ahogy a gáncs hangoztatta, de hungarocentrikusan is, ahogy a közönség megérezte. A Tanún vették észre a régi igazságot, hogy a nagy eszmék, nemzeti sors[484]kérdések az igazi dajkák: rajtuk szívhatjuk erőre szellemünket. Lám, hogy meghizlalták ezt a patvarkodót is, aki az egész irodalmi világtól rúgottan s rángatottan akaszkodott az emlőjükre. Mit nem csinálhatnak belőlünk, akik mindenkivel összeférünk, akik újságok trombitáival nyomhatjuk el a hangját, akiket bosszús szerkesztők bátorítanak: csináljatok már valami Tanú-félét, különben alig bizonyíthatjuk be, hogy nem volt rá szükség. Az első jel a tanulmányok nagy elszaporodása volt. Dédelgetett novellaírók fölháborodva vették észre, hogy a szerkesztők nyájasabbik arca olyanokra süt, akik egy rendes kocsmai verekedést sem tudnának megírni, de a különféle korcs műfajokba, mint lírai útirajz, közgazdasági beszély, ismeretelméleti szimpózium mesterin vagy mesterkélten ügyeskednek. Időnként egy-egy bátorságrohamot is megrendeztek már, bár nehéz volt olyan áldozatot találni, aki nem barát, van némi foga is, s mégsem haraphat vissza veszélyeset. Így kaptak oroszlánt a nyakukba a jámboran bégető katolikus költők (csak a költők természetesen, mert az írók közt Földivel is foglalkozni kellett volna), sajnos, a közébük került Mécs László miatt még ez is veszedelmesnek bizonyult, miután a néppap mellett néhány szépíró is felsorakozott. Olyanféle „éca” kellett volna itt, amilyet Kosztolányi talált néhány év előtt a nyelvtisztításban. A magyar nyelv pusztul-romlik, a költő aggódik. Nem romolhatna-pusztulhatna valami más is, az egész magyar nép esetleg? Csak a hangot kell eltalálni, s a költő aggodalmából közügy lesz, több társaggódóval, mint kötekedővel. Mindenki érezte ezt a szükséget, s Illyés úgy futott be a Nyugathoz a maga Pusztulásával, mint szerencsés aranyásó egy új mező első aranyrögével.

Volt valami meseszerű benne: a Mecsek túlsó felén van egy gesztenyeerdő, a gesztenyeerdő alján áll egy papház, abban paposkodik egy nagy tehetségű, megtört szívű író, akinek a hívei évről évre ritkábbak, a jóslatai pedig évről évre feketébbek. Ehhez vetődik be a közügyet kereső vándor, néhány napot ott tölt, s fölfut Pestre – az újabb időknek talán legnagyobb hatású írásával. Ezen az íráson én sokat vitatkoztam magamban. A lojális felem lelkesedett: „Milyen gyönyörű; egy ifjú író ott vendégeskedik a pusztuló nyájú papnál, látja a beszögezett kapukat, az idegen nyelv terjeszkedését, az övéi fáradtságát, és megdöbben a népen, mely verseihez a szót adta. Most érzi először, hogy hiába tisztul fel az emberiség fölött az ég, ha az ő fajtájának akkorra a föld lesz már ege. Vitázik a gazdával, küzd a végzettel, s miután a jósból minden mérget kiszítt – az emberek közé menekül a remeteségből: „magyarok, ez van, ezt láttam, döbbenjetek meg, és gondolkozzatok a segítségen.” Az illojális felem hosszabban dohogott. „Mindig tudtam, hogy te vagy, szegény pihegő, a leggyanútlanabb lélek valamennyiünk közt. A Mecsekbe kellett jutnod egy kis pusztulásért – az írók világában nem is vetted észre a szagát. Fejtől bűzlik a hal, de te a fejbűzt, úgy látszik, megszoktad, s csak a farkbűz tud megrémítni. A szájadat azonban irigylem. Miféle bűvös lehelet, [485] amely egy furulyából egyszerre három szólamot hoz ki; a hajdani negyvennyolcasok Szegedet járt ivadékainak: „nézzétek a mi szerencsétlen magyar fajtánkat, elolvad, kuruc testvéreim más népek tengerében” a marxista ellenőröknek „be kell merészkednem az ő ideológiájukban ez a legnehezebb, de ti ismertek, s hisztek nekem” a zsidó sajtó fajvédő kapitányainak „a nagybirtokot okolom, tehát elvonom rólatok a gyűlöletet, némettel ijesztem a magyart, tehát a ti félelmetekkel házasítom össze” Aki olvas téged: azt hiheti, egy naiv fiatalember rohant fel az ország sarkából az első megdöbbenés lihegésében; valójában egy okos varázsló fújt bele a sípba, melytől az ország tündérei s patkányai mind a nekik tetsző táncba kezdhettek. Ah, nagy mestere vagy te az akusztikának; nem volna szabad zenetermet építeni a te javaslatod nélkül.” Így morgott a gyanakvó felem. Hogy melyiknek volt igaza? Mindeniknek és egyiknek sem. Hat év alatt megismertem Illyést; a legjellemzőbb rá, hogy annak, amit tesz vagy mond, sosincs egy magyarázata s egy értelme. Nevezd eszmehősnek vagy körültekintő karrierkovácsnak: ő egyik sem, mert egyszerre mind a kettő, s ez egészen más, mintha valamelyik vagy mindegyik külön volna. Ha Ady paraszt Apolló volt – rá sokkal inkább talál: a paraszt Odysseus.

Én a Pusztulás hatásával Debrecenben találkoztam. Debrecen volt akkoriban az egyetlen hely, ahol a fiatal irodalom komolyan vehette magát. Az írók is azért utaztak le ide, hogy hús-vér híveket láthassunk. Én is egy ilyenféle emberségszippantásra rándultam le mindszent körül. De a Hajósutcai ház, Gulyás Pali udvara s világa most mozgalmasabb volt, mint máskor. Városbeli urak, illőn hallgató s meglepő okosan szóló egyetemi hallgatók járkáltak ki-be, s hurcoltak bennünket szerteszét. Lenn volt Kodolányi János is, aki a fiát Debrecenben taníttatta, s most nagy országgondban tipegett köztünk a pesti lángot lélekről lélekre mártva. „Sosem hittem, hogy a haza szónak más értelme lesz előttem – mondta a múlt évi haragos marxista – kéznyújtásul. A mozgalom szítója, természetes, a baranyai útirajz volt – a lelkekben azonban a Tanú csendesebb nyomait is megtaláltam. A kollégium diákszobáit látogatva két Tanú-évfolyam is került elém erősen szétolvasva; Debrecen átesett a Tanún, s most elérte a Pusztulás hulláma: a diákszövetség egyik alvezére nagy radikális fölkelésre készült a vezetőség ellen, s a szobasarokban csendes önművelők szólaltak meg az én szavaimmal. „Ugyanaz a kettő?” nézett rám a vallató ifjúság, s nekem, aki tudtam, hogy nem ugyanaz, döntenem kellett: összekapcsolódhatnak-e mégis valamiképpen.

A Tanúban idáig csak madártávlatból politizáltam. A Tanú nem programot akart adni, hanem egy embert, aki avval, hogy olyan, amilyen – már program, ha kell: politikai program is. Az első az emberiség volt, az volt az igazi kiáltvány, melyet bármikor be lehetett „pontokra” váltani; a pontokhoz emberséget találni már nehezebb lett volna. Ezt a beváltást, pontokra fordítást én idáig csak egyszer kíséreltem el: az alig négyoldalas Új politikában, [486] mely a Kecskeméti Hírlapnak volt húsvéti vezércikke. Aki a Tanú mély belső egységéről nincs meggyőződve, olvassa el ezt a cikket: amint ez egyszerű politikára alkalmazása egy általánosabb szellemi képletnek, úgy egész későbbi politizálásom sem más, mint ennek az első cikknek a kifejtése. Ahogy a Tanú első számában írtam – én a metaforától haladtam az élet felé, s a dedukciónak ez a faja a politikában jobban köt, mint akármiféle fölesküvés. Minden elhatározott lélek meghatározott politika; lévén a politikai érzés éppolyan, nedveinkből eredő valami, mint ízlésünk választása. Összeférhetett-e ez az én „nedveimből eredő új politikám” az új falukutató vagy akkor még csak pusztuló mozgalommal? Ha az, amivel szemben állok, maga is egy határozott természet, mint marxizmus, katolicizmus, fasizmus, akikkel idáig dolgom volt, rögtön kimondhatom a nemet. De ez nem volt semmi ilyen. Egy váratlan zápor volt a cserepes magyar mederben, víz, élet, mozgás, mely eljut, s vagy termékenyít, vagy sem. Épp az alaktalansága miatt volt vonzó s fenyegető. Vonzó, mert hátha rákényszeríthetem a magam alakját; s fenyegető, mert hátha elviszi az enyémet is. Ha beleugrok: elmerít, ha elhúzódom tőle itt hagy, s elfeled. De nem lehetne kívüle maradni, s mégis irányítani? A negyvenes évek óta nem volt mozgalmunk, amely létkérdéseink mélyébe nézett; most, hogy van, vagy legalább mutatkozik – elhúzódhatok-e tőle, csakhogy a teória szeplőtlen maradjon, míg az élet elfut, s nélküle győz, vagy nyakát szegi? Gulyás Pál, aki tanonciskolai tanár is, bevitt az egyik délelőtt az iskolájába; meg akarta mutatni nekem, aki csak polgáristákat tanítok, szörnyetegeit: az inasokat. Miután az épületben szétnéztünk, s ő is dolgára ment, én papírt és tintát kértem, s piciny irodájába bezárkózva kérdés-felelet formájában szövegeztem meg a debreceni forrongóknak az első irányítást. Délután egy tucat ember előtt ez a szöveg fel is olvastatott. Kodolányi odajött hozzám, és a pesti írók nevében kezet fogott, az egyik egyetemi alvezér pedig a cikket kérte el az ő diákújságuk számára. Ebben is jelent meg először Debreceni Káté címén.

Ami Debrecenben egy font, az Pesten egy mázsa. Nem a feladat lett nehezebb, hanem a lélek, amivel hozzáláttam. Kodolányi meghívott a Centrálba, ahol a megnyüzsdült íróvilág egyre népesebb táborozásokat tartott. A nagy jövés-menésben, kabát- és aktatáskahegyek közt értelmes vitára alig volt tér és csönd – a „mozgalom” természetét annál jobban kiismerhettem. Két nagy nehézséget láttam mindjárt: nem volt medre, s nem volt tiszta eszmei alapja. Ha eredményesen akarunk politizálni, pártot kell csinálnunk, de ha csak politikai eszméket akarunk elterjeszteni, az sem megy egy komoly szerv nélkül, amelyben az eszmék, mielőtt elterjednek, tisztázódnak is. Ilyen párt és ilyen szerv azonban nem volt; vagy ami volt: a Zsilinszky Nemzeti Radikális Pártja s a Szabadság című hetilap, nem sokkal biztatott. Még nagyobb baj volt, hogy akik egykén és földreformon ilyen szépen összeröffentek, nem vették észbe, hogy együtt menni csak egyetértőknek lehet. A [487] Centrálba ki a Magyar Szemléből jött, ki a kommunista mozgalomból anélkül, hogy a múltjával leszámolt volna. „Most egy ideig együtt mehetünk, aztán majd ráérünk összeveszni – fejezte ki Illyés a helyzetet minden eszmetisztázó vitát elhárítva. Alkalmi összefogásokból azonban ritkán születik komoly eredmény, nem is szólva róla, hogy ilyenféle hátsó gondolatnak (együk meg az ellenséget, aztán megesszük egymást) az erkölcsi minősítése sem éppen fényes.

Mi lehetett az én feladatom itt? Más aligha, mint a meglevő medret (mert újra senki sem gondolt) valamiképp kimélyíteni, s az összeverődöttöket világnézetileg is egybepofozni. A Szabadságot ismertem: a Szabadság Féja volt. Féja Gézát Szabó Dezső teremtette; minden kortársunk közt benne maradt meg legtöbb a Szabó Dezső – tanítványok gőzéből és egyoldalúságából. Én a gőzt becsültem. Akármilyen rosszul pöfögött időnként, végül is a hétmillió elnyomott magyarért akart pöfögni a nyakán ülő vegyesvérű egymillió ellen. Sajnos Féjában minden kellék megvolt hozzá, hogy ezt a magyar ügyet, amelyre úgyis rengeteg, nevetésre vont száj lesett, kompromittálja.

Mindig bámulattal töltött el, hogy egy ember, aki egész életét a népnek szenteli, köztük utazik értük ágál, ilyen kevéssé érthessen a néphez. A pusztuló falusi kultúrát, amely százszor inkább merev etikett, őrzött múlt, mint olvatag jövő: ő még mindig illatos humusznak, éltető televénynek nézte. Túri Danikkal és lángelmékkel, akik a szellem dolgaiban is a félbajúszukra tűznek hét-nyolc „intellektuel”-t, amilyen az ő szemében én is voltam. Mint egy barátunk mondta, Féja mihelyt egy faluba beér, rögtön zseniszagot érez. Föl is fedezett egy tucat ilyen zsenit, minden évszaknak volt egy paraszt-Hölderlinje, akiknek a háta mögül óriási lenézéssel fitymált le bennünket, a városiakat. Hogy nem lett egyikből sem semmi, már csak a szerencsétlen bekürtölés miatt sem, azt mindenki tudja. Ez a gyengesége azonban amilyen nevetséges, olyan menthető is volt; jobban bántott, hogy az irodalmi bírálatot, különben fő szenvedélyét, nagyon is politikusmód űzte. Akivel összeszövetkezett: lángész volt, akivel összeveszett: epigon. 1931-ben én a Nyugatban Erdélyin, Tamásin, Illyésen, Pap Károlyon, Szabó Lőrincen, Halász Gáboron át jellemeztem a fellépő nemzedéket. Akkor ez a névsor volt bűnöm, különösen Illyés és Szabó Lőrinc, s Kodolányit kereste rajtam. Ma Kodolányi az epigon, s Illyést kéri számon Szabó Lőrinc átmenetileg lángész is volt, de azóta alighanem megint epigon lett aszerint, hogy kivel esküdött össze utoljára. Engem, amíg a Nyugatba írtam, s a Tanú első évében is tehetségtelen stréberként kezelt, de hogy a Centrálba mentem, vele is nyájasan elbeszélgettem, s a lakásomra is meghívtam, a Szabadság egyszerre teli lett heroizmusom dicsével. „Féja inkább politikus, nyugtattak meg a barátai. – Ő egy nagy gége, aki mindnyájunknál jobban eldörgi, amit belészuggerálunk.” De vajon megelégszik-e azzal, hogy gége legyen? A nemzeti radikalizmusról szóló cikkemben megpróbáltam őt délibábosságára figyelmeztetni. Nem mondhatom, hogy valami hatása nem volt; kevés író [488] írásában találkozom azóta annyiszor a magam gondolattöredékeivel, parasztképe is reálisbb lett; engem azonban halálosan meggyűlölt az intésért, s nem szalad el alkalom, hogy a gége az agyba bele ne marjon.

Zsilinszky Endrét nem ismertem még ennyire, Tamási Áron figyelmeztetett a vastag szivarja mögül, hogy van egy programkönyve, az alighanem tetszene nekem. El is olvastam: a fasizmus egyezkedett benne a marxizmussal, s mindenik Verbőczivel. A legerősebb Szabó Dezső nyoma volt benn, s Szabó Dezső pártprogrammá tételezve mégiscsak többet ígért a meglevőknél. Az aggasztó itt is a féjizmus volt: több gőz, mint meggondolás. Nemzeti radikalizmus című tanulmányomban megpróbáltam a vadalanyt beoltani. Meghagytam a Zsilinszky-kérget, de az új Európa nemesebb ízeit loptam alá. Földessy Gyula a cikk megjelenése után elvitt hozzá. Fehér haj, vörös arc, kék szem: épp jövőben volt, s már megint rohanóban, mint egy kis Mussolini. A cikkemet is bizonyára futtában olvasta, s nem értette, mért kellett megírnom, hisz semmiben sem különbözik az ő könyvétől. Nem, Zsilinszky nem volt az árnyalatok embere. Kicsit talán meg is volt sértve, a sérelménél azonban föltétlenül nagyobb volt a sietsége. Olyan ember benyomását tette, akit a svungja megtéveszt a képességei felől. Mindent föl lehetett tételezni róla, csak öregkori tanulékonyságot nem.

A meder ilyesformán nem nagyon hagyta tágítani magát. A Debreceni Kátén és a Nemzeti radikalizmuson kívül még egy tanulmánnyal bábáskodtam ekkortájt a mozgalom körül. Erre az írásra (Szocializmus és marxizmus) alkalmat a Korunk támadása adott. Egy gazdag kecskeméti ügyvéd Kolozsvárról mint álneves proletár támadta meg a marxizmussal vitázó nyári leveleimet. Elfogultságot és járatlanságot olvasott fejemre, mintha bizony ő kívülről megtanulta volna a katolikus egyházatyákat, mielőtt a kereszténységet elvetette. A marxizmusról én mégiscsak többet tudtam; fő művén, a Kapitalon rágódtam s csalódtam; Sztálin francia kiadását meghozattam, s ha százféle szektájukkal nem is vesződtem, az egész irány szellemtörténeti helyét és lélektanát minden bizonnyal világosabban láttam, mint ők. Aligha is feleltem volna nekik; ha az új mozgalom teli nincs álcás elvtársaikkal, s szükségét nem érzem, hogy e szimultán játékosokkal az egyik paklit eldobassam. Gondolatmenetem, úgy érzem, meggyőzhette volna őket, ha tisztátlan magatartás gondolatokkal meggyőzhető volna. Azt bizonyítottam be, hogy aki nem marxista, még lehet szocialista. A szocializmus egy Platón óta, a keresztény középkoron át érő irány, s a marxizmus annak tizenkilencedik századi, elavult alakja. Egy tudományoskodó s mégis tudományszerűtlen gondolkodásmód minden hibája megtalálható benne; indulatoktól fűlő s szenvtelenséget tettető álokoskodásával (a zsidó resentiment tünete) ellenszenvesebb is, mint utópista elődeinek rajongó emberszeretete. A szocializmus azonban tovább árad, ha a marxizmus lesorvad is róla; csak találjuk meg új, huszadik századi alakját, melynek eszménye nem a [489] gyár többé, hanem a kert; nem gépállamot akar, bürokratákkal s munkásokkal, hanem a szabad vállalkozások államilag szabályozott hierarchiáját egy szocialista hűbériség jogot osztó s szolgáltatást követelő bizománybirtokain. Nem, egyáltalán nem volt nehéz megérteni, s ha az a társaság meg akarja érteni, Magyarország talán egy forradalmi lépést tesz, ha nem is a tettek, de a politikai eszmék terén. Sajnos, nem lett volna Magyarország, ha megteszi. Valami átszivárgott, de a falukutató mozgalom végül is az maradt, aminek indult. A Tanú lelke nem tudta átjárni.

8.

Figyelni s amennyire lehet terelni akartam én az új falukutató mozgalmat, s nem elsüllyedni benne. A Tanú új januári száma is ezt bizonyítja: ez a legterjedelmesebb Tanú-szám, hat és fél ív, de a Mozgalom címen összefoglalt három cikk (Debreceni Káté, Nemzeti radikalizmus, Szocializmus és marxizmus) alig egy ív belőle. Mintha csak a Tanú géniusza kelt volna föl a bontott hajú és zaklatott arcú betolakodó ellen minden hangszerét megszólaltatva, minden motívumát tovább dúdolva, csakhogy a be nem hódolást bizonyítsa. A bevezető tanulmány a görög „pajtáshagyományt” éleszti, s veti harcba, a Három kortárs (Spengler, Maritain, Sztálin) a fasizmus, katolicizmus és keleti szocializmus szellemével küzd, Bethlen Miklósom a magyarságtudomány új boncasztalán fekszik, az Emberi változatokról szóló tanulmány az orvosi és szellemtudományi alkattant, a Kiterjedő világegyetem Eddington könyvét ismerteti, a Két irodalomtörténet a magyar és cseh irodalom menetét hasonlítja össze. Még tizenhárom könyvbírálat is becsúszott Pörje Sándor álnév alatt ebbe a füzetbe, s egy regénytöredék, melyről úgyis beszélnünk kell. „Szemmel tartalak – mondták ezek a cikkek a mozgalomnak – de le nem mondhatok magamról; előbb kényszerítelek belé téged a magam látkörébe.”

Hanem ha az új Tanú-szám tartotta is magát a mozgalom sugallatával szemben – távolabbi terveim mégiscsak alkalmazkodtak hozzá. Említettem már, hogy a Tanú cikkei közben nagyobb művekre is készülődtem: az első egy európai irodalomtörténet volt. Ezzel furcsán jártam: ősszel bejövök Pestre, s hallom, hogy a Nyugat már meg is hirdette. Babits írja, s a könyvnapra fog megjelenni. Kicsit bosszankodtam, eleinte makacskodtam is: „na, jó, versenyezünk!” – de hát egy Európai irodalomtörténet végül sem „Erdei lak”, amilyenről Petőfi s Tompa versenyt zengtek. A magyar szellem ekkora tékozlást nem engedhet meg, s a mozgalom engem különben is másfele kezdett hajtani – a művektől a sors, az irodalomtól a történelem-földrajzi hely magyarázata felé.

Már amikor a Centrálban szétnéztem, elijesztett az együtt ülésezők politikai tudatlansága. Gőz volt, de tudás alig. Kerék Mihályt és Matolcsyt még a Magyar Szemle nevelte ki földszakértőkké, de milyen piciny szak volt ez, s milyen kevéssé lehetett egy [490] nagy általános történeti-politikai tudás nélkül igazán érteni is hozzá. Az ő szakértőségükön túl pedig csak a semmi fortyogott ijesztően. Elgondoltam: mekkora készületlenséget olvasott Kemény Zsigmond a forradalom másnapján nemcsak a Kossuth-féle megyei ellenzék, de az Európában járatosabb centralisták, egy Szalay. Eötvös s önmaga fejére. Pedig milyen elmék, mekkora látkörű emberek voltak azok! Mégis igaz, hogy eszméiket éppen csak fölvetették, s rendszeresen ők sem gondolták végig, a februári forradalom a legnagyobb eszmei zűrzavarban érte őket. Hátha ezek a mi „centrálistáink” kerülnek, ne adj isten, máról holnapra az események hullámhegyére! Ezekre mit olvas majd mozgalmuk csalódott krónikása? „Politikai mozgalom politikai ismeretek nélkül nem vezethet jóra. Amelyik mozgalom nem tud húsz igazi tudóst nevelni a maga tapintócsápjául, az ne akarjon százezreket megszervezni.” Egy Politikai Tudós Társaság terve pendül meg itt már, általános eszmék, Közép-Európa, országismeret, harcmodor (propaganda) szakosztályaival. Lehet, hogy az újabb európai mozgalmak ismerője csak nevet erre a filozopterségre. Lenin, Mussolini, Hitler akadémiákkal törtek-e maguknak utat? A Central ifjúságához képest azonban: nagyon is képzett politikai gondolkodók voltak ők, s környezetükben is többen – s egyszer talán még róluk is kiderül, hogy rendszerüknek emberi nagysággal nem pótolható hibája épp a tökéletlen eszmei alapozás volt.

Én egyedül ehhez érthettem, s most, hogy úgyis nagyobb, megtámadhatatlanabb művekre vágyakoztam, erre is vállalkoztam. Anélkül, hogy Frobenius Schichsalskundéjáról hallottam volna, egy nagy, tudományos sorsmagyarázatra készültem, amely egyszersmind kényszerítő program is. „Könyvem ehhez a történelmi helyhez szóljon – írom –, amelyen élünk. Európaiak vagyunk, közép-európaiak és magyarok. Művem gyűjtőlencse akar lenni, amely múltunk hármas sugárzását erre a kicsi foltra tereli, hogy ténnyel gyújtson, s magatartásunkat a környező hármas jelen felől írja elő.” Fényt gyújtani, megvilágítással sarkallni: ez lett volna az új óriási Hármaskönyv célja. Egyik jegyzetem a részletes tervet is közölte. Az első rész a mai Európát magyarázta volna történeti gyökereiből, a második a külön közép-európai sorsot, a közép-európai népek (főleg Lengyel-Cseh-Magyar-Horvátország) összehasonlító történetéből s a tejtestvér népek szociológiájából és néprajzából. A harmadik rész a legbelsőbb magyar udvaré: a magyar múlt máig élő korszakaié. Régi magyarság, szabadságharc előtti magyarság, új magyarság – az egészet egy nagy status praesens fejezte be: országismeret tájrajzokban. „A tájhazák szellemét kell tudatosítani egy új, enciklopédista műfajban, mely földrajzi, néprajzi és társadalmi eredményeket foglal össze; felkutatja az eleven magyar hagyományt, s elkészíti a magyar gazdaság részletes bonc, és élettani térképét” (Nemzeti radikalizmus).

Ennek a mamuttervnek a közlése a második évfolyam első számában általában rossz vért szült. Még híveim is Szabó Dezső [491] harminckötetes regényterveire emlékezgettek fölötte. Egy kis gúnyolódó félelmet is ébresztett. Hátha megcsinálja! Nem, nem csináltam meg. Míg a Tanú első munkatervének nagyjából legalább meg tudtam felelni; ez a második kifogott rajtam. Nem azért, mert megvalósíthatatlan volt. Ha az embererő határán járt is, a középkor konok tudósai, egyes humanisták, enciklopédisták, akik az életből mindenükkel a szellembe költözködtek, nagyobb vállalkozásoknak is a végére jártak. Énnekem az események hágtak a sarkamra; amikor dolgozni vágytam, szerveznem kellett, s a mozgalom, melynek könyvet akartam adni, elpukkant, mielőtt hozzáfoghattam volna. A sebesség volt az átok; ugyanaz, amely az 1830-as forradalom óta Európában, de nálunk különösen mindent elront. Gyorsan és készületlen történik a történet; a szellem alig szerelkezik fel egy helyzetre, már egészen újban kell széttapogatnia. Az autó vezeti magát, a sofőr ül csak benne. Mit üthettem nyélbe én is ebből a nagy tervből? Az egész mű vázlatául: az Európa és Magyarországot; a tizennyolcadik századról szóló nagy tanulmányt; a magyar önismeretből, amennyi Berzsenyi könyvembe belefért. A többi: rom vagy félig felvont fal, s ha egyet-mást el is készítek belőle (A magyar szellem történetét, vagy Budapestemet), annak ma már egész más értelme lesz, mint amikor egy hazai, itt támadt s értünk hadakozó mozgalmat akartam felvillanyozni vele.

De ha ez a második Tanú-terv látszólag összeomlott is, a hatása megvolt, s engem éppúgy elmélyített, mint akikre hatott. Népem sorsa fogott meg általa, hogy aki idáig elsősorban művek és lelkek elemzője voltam – történelemszellemmé képezzem át magam. A második Tanú-terv által rám rótt tanulmányokban éreztem meg először, hogy az életről való gondolkozás fajai közt legkomolyabb mégiscsak a történelmi, s az a mélység, melyet a filozófiai gondolkozásnak szoktak tulajdonítani, sokkal inkább megvan a történetiben, ha az ezt a nevet igazán megérdemli. A történelem: az a meder, amelyben minden úszik; széles, mint az enciklopédiák, s mély, mint a végzet. Akármiféle agyvelő, kritikai, természettudományi, politikai, ha elégedetlenségében a magáénál nagyobb szempontokra éhezik meg, ösztönösen a történelem felé fordul. A filozófia kivezet az életből, a történet belevezet. A lényegnél vagyunk, nincs beljebb: ez a nagy benyomása az embernek csak akkor lehet meg, ha történetileg érez. Ha semmi mást nem nyertem volna ezzel a második Tanú-tervvel, csak azt a „sorsnyomást”, amellyel az Európa és magyarság az első év „enciklopédista” Tanújánál vagy Berzsenyim régibb tanulmányaimnál nehezebb, már érdemes volt erre az új Tripartitumra készülődnöm. De volt más gyümölcse is. Ez ragadta meg Sárközi György figyelmét, amikor egy Európa-történet megírására fölbiztatott, s ha ez a mű megint töredékben maradt is, annyi nagy olvasóélményen, szépirodalmi csírán kívül ennek köszönhetem idáig legkifejezőbb munkám: a VII. Gergelyt is.

S hogy akár maga a terv, akár a Tanú gyakorlata az új mozgalomba is belopott egy kis történeti hajlandóságot, alig ta[492]gadható. Népbarát mozgalmak, mint a negyvenes évek demokráciája is, keveset hederítenek a történetre, még kevesebbet a történeti igazságra. A marxizmus, melyben e mozgalom egy része iskoláit végezte, egy csinált, papírmasé történelmet használt tételeihez szemléltető ábrául. Szabó Dezső, a másik iskola, maga is inkább társadalomelemzést és mítoszt adott, mint történelmi látást, maradékaiból az úgynevezett zöld káderből legalább ez hiányzott a leginkább, hogy ily iskolák után a jövőcsináló irány mégis egyre feszélyezettebben, majd felelősebben pislogott vissza a múltba – annak történetírásunk felvirágzásán kívül bizonyára e sorsérzék (a sorskérdés szót is ekkoriban terjesztettem el) ragálya is oka volt. Mivel a Hármaskönyv nem készült el; ifjú világtörténészeink közt nem volt nagy egyéniség; a Közép–Európakutatók pedig még egy összegező képig sem jutottak el, az a történelmi érzék az egyedül használható Szekfűbe horgonyzott le, ami a Tanú-tervhez képest lemondás, de a mozgalom történetén belül: elmélyülés.

Ugyanazokon az oldalakon, ahonnét Európa-történetem tervét kiemelte, találkozott Sárközi György a tudományos országmegismerés eszméjével is első ízben. „Magyarország felfedezésének” a gondolata, történet, földrajz, szociológia, néprajz, közgazdaságtan szempontjainak az összefogása egy-egy „tájhaza” leírására – az imént idézett mondatban pattan ki először. Tájak leírásával persze előbbre is foglalkoztak földrajzosok, de a tájismeret mint egy magyar sorstudomány részfeladata nem születhetett meg előbb, mint magának e tudománynak az eszméje. Bizonyos, hogy én nem egészen úgy képzeltem el ezt a „fölfedezést”, ahogy az Sárközi sorozatában s más dolgozatokban később beütött. A Puszták népének fényes példája s az egész mozgalom agitatív természete – megint szembekerült itt az én „önképző” álláspontommal. A falukutatóknak a helyzet tarthatatlansága volt a fontos, s ezt akarták rábizonyítani a tájra is, amely így inkább demonstrációs eszköz volt, mint egy darab élet. Egy mozgalom, amely mindjárt születésénél elkövette a hibát, hogy az egykét a nagybirtok következményeként tüntette fel, mert neki a nagybirtok – teljes joggal – ellenszenves volt, s önálló kisbirtokkal akarta gyógyítani – csak mert az (megint teljes) joggal rokonszenvesebb – kezdettől ki volt téve, hogy elfogultságában az igazságnak épp azokat a halk sugallatait és intéseit nem hallja meg, amelyekből közügyeink rendezésére hitet és ötletet meríthet. Én az országismertetéstől inkább a Gau-szellem öntudatosítását, az elszürkült Magyarország új kiszínesedését vártam, „helyrajzot”, mely a helyi felelősségérzetet bátorítva inti, s a politikusok számára sem annyira izgató érveket, mint használható ismeretkincset ad, ha a reformra sor kerül, s nekik cselekedniük kell. Egy társadalomban, ahol a sok ép rész közt egy beteg is akad, jogosult lehet ennek az egynek túlzó s kíméletlen bemutatása, ahol azonban többé-kevésbé minden réteg beteg, az egyoldalú kipécézés igazságtalan, a sokoldalú pedig veszélyes. Hogy [493] kívánunk részvétet az emberektől, ha a reményt megvonva tőlük, magunk taszítjuk őket a cinizmusba? A sorstudománynak azt kell táplálni, hajtatni, ami megvan, a kritika fontos, de nem a legfontosabb.

De ha a mi falukutatóink a gazzal igen sokszor a vetést is learatták, a rendszeres munka a mozgalmon mégis sokat komolyított. Nincs könyve az iránynak, melyről a valósághoz szemmel bíró ember azt ne érezné, hogy az igazság lehet szörnyűbb vagy kedvezőbb, de semmiképp sem ilyen (az igazság szerkezete más), a hajdani falusiratókból azonban mégis csak ez az iskola csinált legalább falukutatókat, ami –akárhogy is – nagy lépcső fölfelé. S ha az iránynak néhány ifjabb, a kezdeti hibákból kiláboló alakját nézem, bízhatnék is benne, hogy ez az irány lassan majdcsak beletalál a mederbe, melyben mindjárt eleinte látni szerettem volna. A veszedelem: az idő. Három-négy év késésünk van, s ezt a történelem aligha fogja megbocsátani. Amire 1935-ben kellett volna beérni, hiába értél meg az Anschluss évében, vagy még akkor sem. Látszólag kis dolgoknak, ha azok sorsba és jellembe vágók, mint Berzsenyi mondta, rendkívüli lehet a „messzehatásuk”. Keresd a mi késésünk okát, s azok is a kis dolgok nagy következményeit bizonyítják.