Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

(Regény. Pantheon-kiadás, Budapest)

Hogy ezt a regényt, a német háborús irodalomnak ezt az egészen különálló, megrázóan emberi dokumentumát elkésve vagy éppen a legalkalmasabb időben fordították-e le magyarra, azt a legközelebbi napok világeseményei döntik el. Mindenesetre a háborús irodalom reprezentáns műveit szorgalmasan fordító magyar könyvkiadásnak nem volt szabad Arnold Zweig Grisa-ciklusa középső részénél tovább haladni, és a „Verduni iskolá”-t olvasóival meg nem ismertetni. Mert valóban iskola ez a könyv. A legmélyebb, legigazabb és legmegfoghatatlanabb én nagy, szenvedéses iskolája, amelynek növendékei rokonok a világirodalom hasonló, halhatatlan növendékeivel: Don Quichotéval, Candide-dal és Miskin herceggel. Mert nem Don Quichote rokona-e az a derék Kroysing hadnagy, aki azt hiszi, hogy a nyugati hadszíntér legborzalmasabb pontjain, lángszórók és a repülőbombák dantei borzalmában fogja majd öccse gyilkosait nyugodtnak vélt, kispolgári hadtápállásaikból kifüstölni? Nincsen-e az állások mögötti barakkok éjszakájában, legújabb novelláskönyvének korrektúráit javító Bertin közlegény emberiségében, sutaságában is annyi szív, lüktetés, érzés és értelem, ami Miskin herceg testvérévé avatja? Arnold Zweig maga is iskolás. A modern világirodalomnak világszemléletétől terhes, szkepticizmustól kissé fanyar, lelkiismeretességtől kritikai szemlélődésű iskolájának jeles növendéke ő, abból az osztályból és abból az évjáratból, amely a nagy Thomas Mann hervadó polgári művészete etikai elkötelezettségének, stílusa zenéjének, finomságának, lefojtottságában is remegő ritmusának hű követője. Mégis ehhez a kötelező iskolához a maga jól átgondolt, kultúrával és zsidósága kétkedésével átitatott ironikusságát, a legkényesebb igazságok és valóságok fölött szimbolikusan elsuhanó elfátyolozottságát adta. Az irodalmi kisplasztikának ez a teljesen kifinomodott, pszichologikus és elintellektualizálódott szenzibilitása a századeleji, főleg a tízes évek új német elbeszélő irodalmába oly nagy számmal benyomult zsidó regényírók legjellemzőbbje.

Diáktörténeteken, családi emlékeken, egy kisregény intellektuális környezetrajzán át ért Arnold Zweig a világháborúhoz. „Grisa őrmester”, ez a sokban Thomas Mann „Varázshegy”-ének korrajzára, napjaink történelmére emlékeztető a keleti hadszíntér hadtápjai és frontja között lejátszódó tragikus, nagy regény a régi, porosz katonai birodalom alkonyának mély és költői szimbólummal felfűtött, megrázó színezésű freskója lett. A „Verduni iskola”, a Grisa-regényhez simuló munka a nyugati hadszíntérre vezet el bennünket, Verdun erődítményei és Douaumont páncéltornyai alá. Míg az egyik oldalon az olvasóval ennek a szörnyű Infernónak minden borzalmasságát ismerteti meg, addig a másik oldalon a lélekanalízis finom laboratóriummunkájával annak a hadtápszellemnek em[479]bertelenségét, rothadtságát állítja elénk, amely a kispolgári társadalomnak frontra is elvonszolt stupiditásával és haszonlesésével egy fiatal alhadnagyot „hősi halálra” ítélt! Az író Bertin közlegény alakja mögé bújik. Ott van az események központjában, és érzi a nagy élmény izgalmát. „Jó dolga van az írónak; a föld bármely pontján megnyithatja műhelyét, asztal alá nyújtja lábát, és dolgozhat. Önmaga élete szállít nyersanyagot, mindazt, ami bántja vagy boldogítja, elégedetlenségét a világgal és önmagával, jobb lehetőségét és értelmesebb viszonyok nyugtalan megsejtését.” Most katona. A fronton van és dolgozik. Módszeresen, de szubtilitással, zsidóságának azzal a tudatos, artisztikus ethoszával, amely évezredek óta írástudó népe kultúrájának magasrendűségébe a humánum tiszta zenéjét szőtte. S már az első fejezetek olvasásánál szüntelenül érezzük, szinte állandósul a háború, a gránátoktól terhes levegő sivár nyomorúsága, az emberi élet teljes értéktelensége és minden jobb érzés, indulat alámerülése. Az írónak valóban nem volt különösebb feladata, mint barakkja ágyán, a kantinok durva asztalain, lőszerládák gyalulatlan deszkáin írni, háborús élményét pontos hűen megrajzolni, az átélt kép vonalaiba, a maga fantáziája építette eseménybe a valóság alakjait beszőni, s mire lélegzetfojtva a végére érünk, rájövünk az író és vádirattá sohasem lendülő, mégis minden sorában vádoló műve céljára: a háborús nemzedék és a háború kritikájára.

A regényt Arnold Zweig, a költő írta. Nem publicistája és nem filozófusa a háború irodalmának. Nem épít teóriákat, és még csak arra sem vállalkozik, hogy a valóságból a regénybe lépő emberi életeken, sorsokon és a velük történő eseményeken át az eljövő, új béketársadalomra mutasson. De optimizmusát sem tudja leplezni. A kínban, reménytelenségben elfásult, eltompult ember nyarát is megmutatja. A sok áldozat után hazahozza Bertint, és a magába szálló, megrendültebb Németország első békeéveinek Péter és Pál napján asszonya karján az erdő szélén sétálnak gólyahírek és szarkalábak között. „A verduni erdő is ilyen volt, csak egy kicsit sűrűbb” – mondja révedező szemmel a sovány, kis emberke, s a mellére búvó, gyengéd felesége szinte remegve válaszolja: „Csakhogy visszajöttél azokból az erdőkből”, azokból az erdőkből, ahol két éven át, ő is társai is annyi gonoszsággal, igazságtalansággal és sanyargatással kényszerültek megküzdeni.