Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

(Regény. Nyugat-kiadás)

A Nobel-díj fényével övezett, nagy francia regényírónak, Roger Martin du Gard-nak egy kisregénye, a „Vielle France” néhány hónappal ezelőtt magyarul is megjelent. Az író felvilágosítása után a regényt kitűnő fordítója, Illés Endre „Vén Európá”-nak nevezte el. Nyilván ily módon akarta magyarázatát adni annak, hogy Du Gard falujának társadalomrajzát nem kell csupán francia földre érteni. Figurái, történetei, sűrítései az európai országok minden falutársadalmának hű rajza. Ez volt az első munka, amit a nagy francia regényírótól olvastam. Azóta, a hosszú nyár alatt a „Thibault-ciklus” több kötetét is átvettem. Ezt a nagy ciklust az első köteteken át korképnek, egy háború előtti vagyonos család szinte autentikus történetének látom. Őszinte leszek. Nem volt éppen nagyon unalmas. A regénypalota minden vonalát szigorúan, egyenletesen húzta meg, s a sok lélektani finomságot az epikai szélesség hömpölygéséből is kiéreztem. De ha bármennyire is érdekelt hősei sorsa, a szigorú apának csak halála után megmutatkozó, igaz érzelmessége, mégsem ragadott magával. Ma sem tudnám végérvényesen eldönteni, éreztem e irántuk a rokonszenvnek azt a csipetnyi érzését, amiből pedig a mai francia regényirodalom mesélőinek nagyon sok alakjára szinte mértéktelenül pazaroltam. Vannak kritikusai, akik a „Les Thibaults”-ban egy nyugati Karamazov-testvéreket láttak. Ennek az összehasonlításnak pontosan az a fogyatékossága, amivel Du Gard nagy művében találkoztam. Elismerem klasszikus nyugalmát, a világirodalomban szinte példátlanul fegyelmezett mérséklését, szóval mindazt, amivel a Karamazovokban még senki sem találkozott. Hiányzik azonban belőle a démonia, a szenvedélynek az a mindent felkorbácsoló, örvénylő ereje, ami igaz, sokban ellentéte annak a francia lélektannak, aminek nagy kite[477]vője: a szárazság. Pedig Du Gard francia mestere, Gide korláttalan Dosztojevszkij–rajongó, méghozzá a misztikus Dosztojevszkij, tehát éppen a „Karamazov” megrázóan emberi költője. Tanítványa inkább Tolsztoj ősi, nyugalmas epikája felé fordult. A kisebbik Thibault fiúnak, Jacques-nak sorsában, önkéntes halálában van is valami a mindennel megbékélést kereső, tolsztoji figurák végzetességéből, de a nagy oroszban mégis mindig a szív, az érzés – s nem csupán az értelem – a döntő, primer élmény.

A „Les Thibaults”-on át kanyarodok most vissza a „Vén Európá”-hoz, amit a nagy regénytömb után sok vonatkozásban már másképpen látok, mint amikor egyedül ez lett volna anyagom ahhoz az impresszióhoz, amiből egyet és mást most idejegyezni próbálok. Ismétlem, csak jegyzetekről lehet szó, valóban impressziókról, mert hiszen Du Gard íróisága természetrajzát felületes dolog lenne egy folyóirat kritikai figyelőjébe szorítani. A „Vén Európa” eredeti megjelenési éve 1933 volt. Körülbelül ez az az időszak, amikor a falu még mindig éles reliefet ad Európa közvéleményének és parlamentjeinek. Du Gard íróisága különben is a világháború utáni években ívelt fel, amikor a kisvárosok rajzai múltán – Boylesve-nak zenélő hangulataira, kisvárosi enteriőrjeire gondolok itt – már csak a falu újrafelfedezése következhetett. Jules Renard leplezetlen falulátása után azonban valóban keveset lehetett mondani a francia faluról. A „Poil de Carotte” írójának valóságos pointillista technikába oltott naturalista kisművészete a falu francia irodalmának sokáig egyeduralkodója is volt. Jouhandeu, ez a nagyon termékeny és mégis alig ismert novellista tudott csak Renard után a faluról is újat mondani, s a renard-i groteszkségbe azt a tragikus szürkeséget, gonosz önzést és bamba képzeletet belevinni, ami azóta is minden nép falurajzának termékeny komponense. (Gondoljunk a bajor Oscar Maria Graf modern naptártörténeteire!) Mára ezek a dolgok, mint írói ma[…] Du Grand francia, még helyesebben európai falurajza, ő maga nevezi így: „egy falusi rajzalbum”, amibe a figurák a kora reggeltől késő estig házról házra járó levélhordón át minden elevenségükkel és minden szomorúságukkal bekerültek. A figurák inkább odavetettek, egy-két nagyobb vonás, jellegzetes mozdulat, köhécselés és hümmögés, s máris előttünk áll a portré, amit az író egy Van Gogh-ba oltott, leplezetlen Daumier modorában rajzolt meg. Az album Maupeyrou falu huszonnégy órájának élete. Mihelyt Joigneau levélhordó gyufát sercent, és az órát megnézve leszáll ágyáról, mindaddig, amíg Emberg tanító jó éjszakát kívánva homlokon csókolja a nővérkéjét, él a falu, a falunak minden piszka és titka, amiből az aljas, bárgyú levélhordó hol egy kupica pálinkát, hol egy potyauzsonnát zsarol magának. A figurák nem sokban különböznek a Renardéi-től, de míg Renard-ban sok van a rokonszenvből, a vaskos tréfából, addig a mi nagy regényírónk könyörtelen és kegyetlen. Nem ismer ellágyulást, bocsánatot. Maupeyrou lakosaival együtt valóban az az emberi szemétdomb, ami iránt nem szabad könyörületesnek lenni? Hát ilyenek lennének a falu figurái? Ezek népesítenék be Franciaország és Európa falvait, és ezek lennének a dekadens európai társadalom hamisítatlan, egészséges utánpótlásai? Hogy agyafúrtak, lélekben sivárak, haszonlesők, azt már régen tudjuk. Az utóbbi évek felburjánzott szociográfiai irodalma éppen elég erős vádirattá izmosodott, de a regényírónak –kimondom, ha egyedül maradok véleményemmel – ha nem vádiratot ír, akkor talán mégsem szabad sem a francia, sem pedig az Európát rep[478]rezentáló Maupeyrou-ról ilyen lehangoló, szomorú körképet rajzolni. Tisztelet és megbecsülés Du Gard nagyszerű íróiságának, a „Les Thibaults” rejtett humánumának. Ebből a humánumból a „Vén Európa” azonban semmit sem ad. Könyörtelen faluképe, Európa rajza is könyörtelen. Tagadom, hogy Európa! Csak Maupeyrou! A fordító helyesebben cselekedett volna, ha a „Veille France” cím mellett marad.