Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

(Délmagyarország-kiadása, Szeged)

Bizonyára mindannyian kedves emlékként őrizzük a megboldogult „Jugoszláviai magyar könyvtár” egyik kötetét, az „A vármegyeház kapujából” című finom és színes emlékkönyvet, amely a régi becskereki megyeházáról, a régi urakról mesélt, és a múlt gondfelejtő, kedves örömeit idézte vissza. Ez a könyv tulajdonképpen itteni irodalmunk egyetlen „Heimatbuch”-ja. Hogy az emlékforgácsokból kortörténet lehetett, az írójának, Sz. Szigethy Vilmosnak külön érdeme. Csak emlékezni akart, és nem alkotni. A múltat akarta ábrázolni hajlítgatás, csavargatás nélkül, úgy s azzal a lírai utánrezgéssel, ahogy emlékeiben felmerült, s amit az érző emberben tulajdonképpen minden olyan dolog felver, amit lelkileg is átélt. Ebben a korábbi munkában az elmondott történetek kerek, novellisztikus rajzok voltak. Közlési formájuk inkább epizodikus, hangulattal színesített jelenetek. Az író nem azért ült az íróasztalhoz, hogy kerek novellákat szerkesszen, s anyagát tökéletes irodalmi formába fogja. Az emlékeknek abban a sodró áradatában, amit ez a könyv hömpölyögtetett, nem lehetett a formára ügyelni. Ki is siklott minden irodalmi biztonsága. Az emlékezések boltozatát valami túlérzékeny álompillérek tartották. Az író tenyerébe hajtotta bús fejét, s az olvasóra bízta, hajlandó-e őt követni. A könyv átütő sikere és kritikai értékelése azt igazolta, hogy emlékkaleidoszkópját, régi torontáli színes üvegcserepeit sokan sokáig néztük. Könnybe lábadó szemünk könnyprizmáin át mindent szépnek láttunk.

Az emlékek azonban nem fértek el egy kötetben. Íme, öt év után itt van a másik emlékkönyv, a „Torontáli fametszetek”. Szegedről jön ez a torontáli könyv. Megismétlődik a csoda. A Tisza partjára került író évtizedek után is a Béga szürkés, sárgás vizéről álmodik. „A tunya, lompos, dáridós, álmos, por- és borködös bácskai táj” kútvize üdíti a szépnek, a múltnak ezt a tikkadt szomjasát, holott a szegedi artézi-források vize messze földön híres. Mint Mikszáth, aki a szegedi redakciósasztal mellett legszebb felvidéki, palócos ízű elbeszéléseit írta, úgy repíti vissza a Kass-kávéház teraszán álmodó Szigethyt „szivarja íze egyenest a hajdani Pest városához címzett becskereki kávéházba”, könnyelmű vármegyei tisztviselők, derék sváb gazdák, az „uszkocsi”-ról ábrándozó, guszlicázó szerb ifjak közé, s a megyéket uraló Csekonicsok, Szapáryak letűnt világába. A „Fametszetek” – most látjuk csak hogy mennyire találó a novella-anekdota között érzelmeskedő írásoknak ez a műfajú elnevezése – mögött egy so[476]kat látott, sokat megélt, élete derekáról visszanéző férfi mosolyát érezzük. Néha derűsebben, amikor a hajdani nagy dáridók bohóságaira emlékezik, de inkább szomorkás, melankóliával telített a mosolya, mint minden, amitől évek multán, idő teltén búcsút veszünk. S ez a szomorkás, melankolikus mosoly az, ami Sz. Szigethy Vilmost annyira kedves és rokonszenves íróvá formálja. Nincs benne semmi a sok író lelkendező, lázas kapkodásából, nem törekszik arra, hogy fejest ugorjon a dolgok kellős közepébe. Mindig felette marad az élet mai, aktuális jelenségein. Számára ezek a dolgok mint írói matéria valóban alig léteznek. Elválasztotta magát a lázas jelentől. Kedves szubjektivitásával sohasem elegyedik bele szívesen. Határozott, állandói írói élménye a múlt, a torontáli emlékanyag. Artisztikus lehatároltságával tart distanciát múlt és jelen között. Éppen ezért regisztere, táji és érzelmi hangulatai is színesebbek, sugarasabbak, mint a ma realitásaiból kilépett valóságtörténetek. Az ő történésein a régi dallam érzelmi foszlányai törnek át, a lenyugodni készülő nap bársonyosan aranyos alkonya a korai őszben, s ha fel is bukkan itt-ott valami komolyabb utalás, nekilendülés a mára, az emlékek álomvilága makacsul elnyomja. S mire végére érünk, a líra szomorkás édességéhez, emlékezésünk dús kaptárjára gondolunk, amiből méla aranyszínnel csillogó, nagyon tiszta mézet pergetünk. S ennek a lírai hatásnak halk, fájó csillogása az, amiért Sz. Szigethy Vilmost szegedi magányosságán át is magunk közé, a mi íróink maroknyi csapatába sorozzuk.