Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

Az európai költők antológiája a szabadság eszményét szolgálja. A kétezer esztendős Tibullus és a fiatal Jékely Zoltán egyazon erkölcsi felháborodással ítélik el az erőszakot, és egyformán türelmetlen vágyakozással sóvárogják a szabadságot, amely két ezredév alatt nem tudott soha maradandó győzelmet aratni. Mit változtat az idő, és mit az élet? Ha a költészetnek e határköveit nézzük, semmit. Jézus, kereszténység, civilizáció, demokrácia. Egyik sem tudta megszüntetni az elnyomást, egyik sem teremtett békét, csak harcot és gyűlöletet. Az urak és szolgák világát semmi sem tudta egybeépíteni. Hiába voltak forradalmak, háborúk és lázadások, egy lépés előnyt mérföldekkel ugrott át az elnyomás szelleme. Mi maradt a kereszténység vértanúi után? Legenda és egy földöntúli remény. De a példa nem riaszthat, és az ember nem nyugodhatik meg. Ki kell törnie a béklyói közül zsarnokai ellen: s ma győz, halottakon gázol, és hősök homlokára fon koszorút – holnap azonban legyőzik ismét, és viselheti tovább rabságának nehéz láncait.

A legszomorúbb könyv ez, amit valaha olvastam! Semmi reménységet nem hagyott bennem, és semmi vigaszt. Tibullus keserű rímeire kétezer év távlatából visszafelel a szívem, és ami közbeesik, arról nem tudom: vegetáció volt-e, születéstől halálig tartó változat, vagy a Mindenség lüktetése. Mert emberi fejlődés nem volt, annyi bizonyos. A szabadságért folytatott harcok örök kísérője, a költészet ugyanazon a hangon sírja fájdalmát ma, mint kétezer év előtt. „Akárki volt – az első kard kovácsa ezer s ezerszer átkozott legyen. Ezer s ezerszer legyen átkozott, mert annyi kint hozott e vak világra, s őrült kocsisként fűzte derekára a harci mének véres gyeplejét!” Így kezdi Róma költője, és folytatja modern korunknak változatlan dalát a német Bertolt Brecht: „Vérbe és sárba fulladt szekeretek elébe, mondjátok, hányszor fogtuk be szavaink lovát? És bankettek borától böfögve újra küldtük Verdun alá meghalni a Halott Katonát.”

Nérók és Cézárok kora a miénk is, győztesek dicshimnuszától és elnyomottak jajszavától hangos. Mi az, hogy emigráció, és mi az, hogy Nansen-útlevél, éhbér, sztrájk, nyomor?! Ugyanaz, ami volt: szolgaság, gályarabság, kerékbetörés kétezer év előtt. Csak az eszközök változtak, az emberi küzdelem semmit. Sőt lényegében a költészet sem. [475]

Az antológia idegen verseit kevés kivétellel Faludy György fordította, s ezért nemcsak a téma, de a fordító modora is egységessé teszi a kötetet. A szabadság dicséretét itt egy kórus zengi; századok költőinek kórusa a fordító hangszerelésében, de az örök költészet szempontjából mi éppen e kórus ellen tiltakoznánk. Faludy kitűnő fordító, lehetetlen minden költő világába egyformán belehelyezkednie. Az egység így egy kicsit egyhangúsággá változik.

De a fordítónak, úgy látszik, nem az volt a célja, hogy az örök költészet sokszínű ragyogását fogja egy fénynyalábba, hanem az örök szabadságvágy emberi dokumentumát a költészeten keresztül. Ilyen szempontból a kötetnek még az irodalomtól is meg kell kapnia felmentését.

¹) Európai költök antológiája, Cserépfalvy, 1938.