Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

(Crnogorci u pričama i anegdotama)

Az író

Spanyol termékenységű tollforgató, kinek legrészletesebb életírója, dr. Mato Hanžeković-Gabrijel szerint máig 59 könyve jelent meg nyomtatásban. Ezenkívül 25 könyve még részben nyomtatás alatt áll, részben pedig kéziratban van meg. Mind a 84 mű szűkebb hazája – Crna Gora – történetével, népével, földjével, hegyeivel s lelkével foglalkozik, és az új viszonyok befolyása alatt kialakult helyzetével.

Pavićevićnek egy szinte hihetetlen kalandos, viharos, sok esetben veszélyes élet jutott osztályrészül. Bámulatos, hogy minderre honnan futotta az időből. Pavićević Crna Gorában, a „fekete hegyek” országában született, parasztcsaládból. Atyja napszámosként tengette életét abban a patriarchális korszakban, mikor a szeretett, de még jobban gyűlölt Nikola király atyai jósággal, de egyúttal önző szűkmarkúsággal boldogította kis számú alattvalóit. Önéletrajza szerint a négy elemi osztályt 11 éves korában végezte el „a legnagyobb nyomor és szegénység közepette, gyakran félmeztelenül, mezítláb és elgyengülve látogatva az iskolát”. A többi tudást autodidakta úton szerezte meg. Költői tehetségét atyai örökségnek véli, mert atyja volt a vidék leghíresebb népi énekese, guszlárja. De erre nem olyan büszke, mint volt Goethe abban a híres négy sorban, melyben szülei örökségét hangoztatja. Egyedül hősi eredetére büszke, ősei vitézségére, törzsének (mert akkor még fennállt a törzsi önállóságnak egy neme) hősi múltjára, mely az ő korában emberértékelésben, egyedül volt fémjelző. További pályája megfelel indulásának. Egy orosz generális, ki átutaztában szemét felejtette a szép gyermekifjún, Oroszországba akarja vinni, és atyja csak az utolsó percben, Oroszország határáról tudja visszahozni egyetlen férfisarját. Volt aztán írnok, kisebb-nagyobb tisztviselő, sokat szenvedve kemény, gerinces magatartása és a fejedelemnél nagyobb – mert Nikola fejedelem is költő volt – irodalmi sikerei miatt. Politikai magatartásával még ennél is nagyobb haragot vont magára, mivel annak a pártnak tevékeny tagja, mely 1914 februárjában a Crna Gora-i parlamentben a Szerbiával való uniót sürgette. HOmeroszi jelenetekben írja meg az uralkodó részéről történt felelősségre vonását, s jeleneteket, miket csak az uralkodó s alattvalói közt fennálló primus inter pares-viszony tesz elhihetővé. Aztán élményei a világháború alatt. Majdnem hihetetleneknek tetszenének, ha nem adná pontos, megbízható rajzukat. 1916-ban Amerikában köt ki, és ott hamarjában 14 röpirattal igyekszik honfitársait rábírni, hogy pártoljanak el Nikola királytól, és csatlakozzanak a hős Karađorćevićekhez. 1919-ben – jól teljesítve kötelességét – mint „mintaszerű szerb crnagorac és szláv ember” került vissza Beogradba, hol folytatta munkálkodását a közjó, de különösen az irodalom terén. Később hivatalos munkája Zagrebbe szólította. [472]

Mindez még halvány, vázlatos vonásokban sem hű képe annak a mozgalmas kornak és pályának, melyet az író megjárt. Igazi Crna Gora-i stílusban, sok don Quijote-i vonással megírt életrajza megértéséhez ama idők és viszonyok közé kell helyezkednünk, melyekben mindez megtörtént. S az események érdekesek, igazi népi ízűek, plasztikusak és festőiek. Hogy Pavićević egyéni érdemeit hangsúlyozza, magasra tartja és önmagát mutogatja, azt épp oly természetesnek kell találnunk, mint mikor a bajvívásban kitűnő hős győzelmi jeleit mutatja, és ellenfelét korholja. Hogy ez az életrajz ezenkívül gazdag elbeszélésekben és anekdotákban – mintegy a tartalom illusztrálására –, a jellemzés javára szolgál. Mindenesetre nem mindennapi ember, ki ezeket a harcokat megvívta, és kis hazája és népe szeretetéből ezt a monumentális művet megalkotta.

A mű

Egyenként átlag 200 oldalas 18 könyv Crna Gora lakóinak testi, szellemi, lelki és jellembeli tulajdonságairól. Előttünk csak a 14 és a 18 fekszik, de a kettőben is az emberábrázolás, népfestés, törzsrajz és családmutatás annyi változatával találkozunk, hogy kevés a festő, ki palettáján annyi színt tud elkeverni. Ezt a kápráztató sokrétűséget még fokozza a színek elrendezésének zavara, az egyes elbeszélések s adomák rendszertelen csoportosítása. Vannak ugyan csoportosítások, mint Etika, Hősi és bosszúrajzok, Nőiesek, Különfélék, de ezek inkább szerkezetiek, mint tartalmiak. Amint az égő nap hátráltatja a tisztánlátást, úgy ez a sokféleség is erősen igénybe veszi az olvasó figyelmét, mert a sokfelé ágazó sugarakból gyűjtőlencseképpen neki kell egységes képet összeszerkesztenie. Ez az egységesítés nem is nehéz, mert az egyes darabok mind érdekesek, frissek, újak, megkapóak, és annyira egyéniek, hogy az ismétlődés unalmát nem éreztetik.

Crna Gora lakóinak és hősi életüknek nem ez a mű első bemutatója. A jugoszláv irodalom két legkiválóbb epikus alkotása: Petar Petrović Njegoš „Hegyek koszorúja” (Gorski Vijanac) és Ivan Mažuranić „Smail Čengić aga halála” (Smrt Smail-age Čengića) ezt a tárgyat dolgozza fel oly heroikus bemutatásban, hogy a világirodalom figyelme is feléjük fordult. Több realitással, illetve inkább történetírói formában, majd drámai alakban megtaláljuk ugyanezt a tárgyat Sima Milutinović munkáiban, sőt anekdoták alakjában, vojvoda Marko Miljanov kisebb gyűjteményében is. Azonban egyik mű képe sem olyan teljes, mint Pavićevićé. Adomái, kis történetei kiterjednek e hegyi lakók minden életmegnyilvánulására, a népesség minden rétegére, úgy a férfira, nőre, gyermekre, fiúra, leányra, mint egyszerű harcosra, híres hadvezérre, kis-tisztviselőre és magas államfőre. A sokféle rétegből vett embereket minden tevékenységükben szinte boszorkányos tökéletességgel forgatja, ki tudja keresni a legalkalmasabb pillanataikat, hogy a legjellegzetesebb, a legkifejezőbb szavakat adja ajkukra. Nincs egyetlen egyéni, családi vagy társadalmi tulajdonsága e népnek, [473] melyet meglepő adomákban, napnál világosabban ne vonultatna el előttünk. Szereti és ismeri a népét. Tudja, hogy ötletes, mint a görög, vitéz, becsületes, szókimondó, mint a római, s hogy az adott szó megtartására spártai szigorúsággal vigyáz. Családi becsületére büszkébb, mint a legősibb spanyol, de nem szerelmi trubadúr, hanem keleti kényúr. Női anyai egyszerűségükben és szerető alázatukban még az ókor hősnőinél is monumentálisabbak. Leányai – a leendő anyák – alázattal várják nem rózsás sorsukat, mert nehéz igaz Crna Gora-i nőnek lenni. Gyermekei már férfiak, ifjai már hősök. Mindezt az író nem mondja el, csak elbeszéli adomák alakjában, s a következtetést az olvasóra bízza. De ez csak egy lehet, mert ezek a kis elbeszélések minden jellemzésnél beszédesebbek. Úgy jár el, mint a pointillista festő, aki mozaikszerűen egymás mellé rakott, tarka pontokkal dolgozik. Csak az anyagot adja, a képet a nézőnek kell megalkotnia, de abban a formában, ahogy a művész azt szándékolta. Még példaképpen sem hozhatunk fel helyszűke folytán részleteket, mert kiszakítva csak hézagos képet adnának. A fejlettebb ízlésű olvasó bizonyára kifogásolja a kellő műgond és ízlés hiányát. Sok részlet van ugyanis, melyeket a mai olvasó még anekdotaszerű alakban sem vesz szívesen, bárha az írónak ezzel a jellegzetesség kidomborítása volt a célja. Egyrészt ugyanis teljes képet akart adni, s a teljességhez ez is hozzá tartozik, másrészt egy erősen természetes, nem tetszelgő közösség színes képét, melyhez felhasznált minden színt és alakot, ha az nem is felel meg az irodalmi ízlésnek. Külön figyelmet érdemel ez elbeszélések nyelvezete. Színes, mint a nemzeti viselet, kifejező, mint a szereplők arcjátéka, érdekes és érdes, mint az elbeszéltek tartalma, sokszor kevésbé válogatott éppúgy, mint az események. De mindig élénk, szinte dinamikailag ható, mintha nem is szó volna, hanem kísérő zene. Nem mindig andantében, nem mindig lágy, lebegő hullámzásban, hanem sokszor nyersen, haragosan zúgva, mint a fekete hegyek felett dübörgő orkánok és szélviharok.

Még egy kérdés volna megfejtendő. Mennyi mindebből az anyagból az íróé, a megfigyelőé, vagy más szóval: a szerző gyűjtő-e csak, vagy alkotó is? Mennyi ebből az ő tehetségének, költői lendületének a gyümölcse, és mennyi a népi géniusz alkotó, jellemző erejéé? Bizonyos, hogy átdolgozással, formába öntéssel állunk szemben, s hogy az író a történetekből, mint drága márványból, faragta ki ezeket az élő haute-reliefeket, melyek mint a hegyek merész határvonalai emelkednek ki a hegyes országban a fekete ködből De akkor is megmarad az író érdeme, a felfedező fáradságos munkájának jutalma és az alkotó teremtő erejének érzése. Egy hatalmas tárna e művek összessége, melyekből szinte munka nélkül lehet kitermelni Crna Gora népének egész etnográfiáját és hatalmas tömböket az egész jugoszláv nemzet jellemzéséhez. Nem is maradt ez a bánya kihasználatlanul rövid időre sem. A külföld fogott hozzá először a secunder munkához. [474]

Gerhard Gesemann prágai egyetemi tanár, a jugoszláv költészet legavatottabb ismertetőjének két munkájához – Der Montengrinische Mensch, Prag, 1936 és Helden, Hirten und Hajduken, München, 1935 – ezek a gyűjtemények szolgáltatták az anyagot. Így közvetve Pavićević nemcsak a népe ügyét szolgálja idebenn, de hozzájárul megismeréséhez a külföldön is.