Folyóiratok

Kalangya, VII. évfolyam (1938. október) 10. szám, 433–480. p.

(Kulturális életünk érdemes megnyilatkozásairól)

Kázmér Ernő

A három utódállamban élő magyar népkisebbség cselekvőképességének összehasonlításánál a politikai, a gazdasági és a kulturális erők komponensei a mérvadók. Politikailag a csehszlovákiai magyarság a legérettebb. A romániai magyarság a tiszta, magas színvonalú kultúréletet, transszilvánista termő szellemet érlelte ki, s a székely írók (Tamási, Nyírő s a többiek) a népiség egészséges talajából a regionális kultúra színesen dús bimbóit csodálatos termésű bokorba szökkentették. Jugoszlávia alig ötszázezer főnyi magyarságát – különösképpen az utóbbi pár esztendőben – a gazdasági egyensúly és az általános gazdasági javulással magukhoz térő kisegzisztenciák, gazdálkodók erősbödő társadalmi, jóléti helyzete segítette át azokon a nehézségeken, amelyekkel sokáig vívódott. A gazdasági megerősödés a kisebbségi élet öntudatosítását és a kulturális szükséglet fokozottabb jelentkezését hozza magával. Ezeken a jelenségeken át kap morális erőt az a kisebbségi magyar politikai törekvés is, amely nálunk, Jugoszláviában még ma nem tudott egységes keretet kapni. A kulturális cselekvőképesség egészséges, népi irányba való fejlődése – sok jel mutat erre – biztosítottnak látszik. Pedig Vojvodina magyar kulturális életében erre a fejlődésre sokáig kevés biztató jel volt. A magyarság politikai és gazdasági válságai sok hullámot vetettek, s a népi, szellemi élet belső elintézetlensége, egy átfogó, utat mutató kisebbségi magyar kultúrtudat hiányán őrlődött. Ennek a kultúrtudatnak csak apró gyökerei voltak, s a húsz év alatt egymás mellé és egymás fölé nőtt három nemzedék közé komoly szakadék mélyült. A fiataloknak csupán egy maroknyi tábora ment át azon a szociográfiai úton, amely a slovenskói és az erdélyi magyar ifjúság szellemi teherbírását fokozta, s alkotó íróink, művészeink, szellemi kutatóink kis csoportja sem tudott vojvodinai tudatra, a jugoszláviai magyar népkisebbség új arculatára olyan esztétikai, tudományos és etikai erővel utalni, hogy nagyobb célkitűzések aszkétikus vállalására serkenthettek volna. A megboldogult Szenteleky Kornél sokat megérzett ebből a célkitűzésből, de gyengülő erejével nem gondolhatott arra, hogy a vajdasági kisebbségi magyar tudat politikai, gazdasági és kulturális egységének szellemi irányvonalát egyedül húzhatta volna meg. Magyar kisebbségünk természet- és sorsszerű magatartása elsősorban a faluban formálódik. Mégis a falu kultúrlehetőségeinek minden kis részletére kiterjedő vizsgálatán át feltörő szintézisig még mindig nem jutottunk el. Pedig mindnyájan maradéktalan tudatában vagyunk annak, hogy a problémák sötétségében vergődő falunak úgy kell a világosság, mint a viharzó tengeren hullámzó hajónak a messze világító fárosz. A magyar falu mindenütt szereti a könyvet, a felvilágosító munkát, az előadást, s mégis mindez eddig valahogy ösztönszerűleg elkerülte a falut. A legfiatalabb nemzedék [468] nem vállalt részt a falumunkából, az a néhány író pedig, akik városokba települtek, oly lelki és szellemi tartalommal telítettek, hogy a falu népének életfelfogásától egyre távolodnak. A szegény Szenteleky Kornél halála óta öt év múlt el, s a „lokális conleur” nagy és sokat tisztázott vitának termő eredményei – kisebbségi magyar irodalmi életünknek ez volt legérdekesebb, legtöbb kritikai szellemet és tisztulást hozó, szenvedélyességét is adó, de alapos kibeszélése – ma odáig zsugorodtak, hogy az ízes, erőteljes Cziráky Imre néhány idillikus és racionális népi látású novelláján kívül alig bukkan fel itt-ott egy-egy írás, ami a falu népének egységét vagy csak egy részletét is friss erővel ragadná meg. A mai helyzet, a gazdasági megerősödésen át kultúrfogyasztóvá fejlődő vojvodinai magyarságnak könyv- és kulturális szükséglete lassan azonban túlnő az etnográfiai vonalon haladó elbeszélő irodalom termékein, és sok szempontú kulturális nevelést, irányítást igényel.

Ebben a kulturális nevelésben körülbelül egy évvel ezelőtt egy jelentőségében szinte felbecsülhetetlen értékű, komoly kísérlet történt, amely kísérlet – szűk kereteit szerencsésen túlnőve – a vojvodinai magyar szellemi élet és népnevelés valóságos központi útmutatójául készül. Ez a központ a Novi Sad-i Reggeli Újság Közművelődési Tanácsa, amely dr. Stojadinović miniszterelnöknek és kormányának megértő intézkedésével ismét működő magyar kultúregyesületeket népnevelő előadásokkal látja el. Már az első évben mintegy nyolcvan egyesület, majdnem ötvenezer hallgató előtt olvastatta fel azokat a népszerű egészségügyi, falutársadalmi, nevelési, világismereti, mezőgazdasági és irodalmi előadásokat, amelyek a széteső falvaknak szellemi egységet, szellemi központot, közösségérzetet s a városközponttal összeforró társadalmi, művelődési és gazdasági kapcsolatot hozott. A most lezárult első évben – mint azt a szűkszavú, de az átfogó, nagy munka minden részletére rámutató jelentésből olvassuk – eddig huszonnégy előadást bocsátottak a vidéki kultúregyesületek rendelkezésére, s ezek az értelmesen, jó hangon felolvasott előadások a magyar falvaknak az iskolán kívüli népnevelés olyan távlatait adták, amelyek az ellentéteknek és feszültségeknek ebben a mai világkáoszában – túl a népnevelésen – kisebbségi életformára való komoly és öntudatos nevelést is jelent. Ennek a nevelésnek közös szellemhez, a magyarsághoz való tartozás adja meg magasabb rendű etikai értékét, míg a többségi nemzettel való együttműködéshez a gazdasági és a gyakorlati élet parancsszava az a közösségi mozzanat, amely annál jelentősebb, minél kulturáltabb, szellemileg érettebb kisebbség ismeri fel. A kisebbségi élet felismerése általában magas kultúrát igényel. A kisebbségi élet magasabb rendű közösségi érzet, és az egyéntől áldozatkészséget, bátorságot, az állameszmébe okosan, fegyelmezetten beilleszkedő nemzethűséget követel. A józan, kisebbségi nacionalizmus elsősorban morális, sohasem egoisztikus. Eszme, amelyet a tradicionális beléneveltség őriz meg, és a kultu[469]rális nevelés éleszt tovább. Ezért az a nevelés, amelyet a Reggeli Újság Közművelődési Tanácsa első éve teremtett, s amelyet a vojvodinai magyar kisebbségi életnek kemény felelősségtudatú, lelkiismereti megkötöttségű, gyakorlatilag és a kisebbségtudományban is átfogóan képzett, két áldozatkész vezetője: Andrée Dezső és Kende Ferenc formáltak meg, a jugoszláviai magyar népnevelésnek eddig legjelentősebb eredménye.

A Novi Sad-i Közművelődési Tanács népnevelő, kisebbségi kultúrát jelentő munkájával sokban rokon, de szellemi, kulturális érdeklődésének tágabb körével más utakon jár a petrovgradi Magyar Közművelődési Egyesület. A környékbeli falvakban új életre hívott közművelődési egyesületek megalakításán, kültelki előadásain kívül az irodalmi, zenei és szelleméleti eseményekkel annyira egybeforrott jó kultúrájú, műveit petrovgradi úri magyar közönséggel az egyesület a kisebbségi életformának és a művészi nevelésnek lehetőségeit, saját erőikre való olyan fokozottabb emelését valósította meg, amely az egységnek az együtt-teremtésnek mintapéldája. Egyesületi énekkart és zenekart szerveztek. Ezek a jó zenei kultúrát nyújtó alakulatok egy emlékezetes Liszt-emlékünnepélyen szép sikerrel működtek. Az egyesületnek saját otthona, majdnem háromezer kötetes könyvtára és ifjúsági alosztálya is van. Több irodalmi felolvasásra kisebbségi irodalmunk néhány elsőrendű értékét, így Lúciát, Cziráky Imrét, Szegedi Emilt és Szirmai Károlyt is meghívták. Meghatóan szép emlékünnepélyt rendeztek Kosztolányi Dezső és a múlt század emberien mély kedélyű humoristájának, Lauka Gusztávnak emlékére. Süppedő, elhanyagolt sírhantját rendbe hozták, s föléje új márványtáblát emeltek. Vuk Karadžićnak, a nagy szerb népdalgyűjtőnek és a szerb irodalmi nyelv megteremtőjének születése százötvenedik éve alkalmából az országos ünnepségekből az egyesület is kivette részét. Egy magas nívójú irodalmi délután keretében Borsodi Lajos, a kitűnő író, az egyesület rendezőbizottságának fáradhatatlan szorgalmú elnöke, tartott előadást Vukról. Több műkedvelői előadás, képtárlat, a bogojevói Gyöngyösbokréta tánccsoportjának vendégszereplése, vidéki gazdasági szaktanfolyamok stb. tették ki a petrovgradi Magyar Közművelődési Egyesület egy évének tevékenységét, amely a bánáti magyar kisebbség kultúréletének és Marton Andor egyesületi igazgató nagyszerű szervező munkájának valóban erőteljes bizonyítéka. Minden eseménye egységesen átgondolt, maradéktalanul gondos kivitelű volt. Most kiadott évi jelentésük a jugoszláviai magyar kisebbségi kultúréletnek oly reményteljes alapja, hogy arra már nagyobb, átfogóbb programot – így például egy egységes irányban vagy érdeklődési körben megrendezendő szabad egyetem, a jugoszláv–magyar szellemi együttműködés szerves kiépítése stb. – is rá lehetne bízni.

A kisebbségi kulturális és népnevelői feladatnak egyik legféltettebb, legjelentősebb problémája az iskolai tanulmányaikat be[470]fejező ifjúság pályaválasztása. Ez az átfogó, nemzedékek sorsára kiható kérdés már az ifjúság legelején, az iskolaválasztás problematikáján is jelentkezik. A képességek fel nem ismeréséből keletkezett tévedések az ifjú későbbi megelégedését és boldogulását károsan befolyásolhatják. A pszichológiai elváltozás megannyi torzát teremtheti meg az az eltévelyedés is, amely az életbe kikerülőket fizikai és szellemi adottságaikkal sokszor merőben ellentétes életpályák felé sodorják. A petrovgradi Jugoszláviai Magyar Népkönyvtár, ez a Kelemen János gondos szerkesztésében megjelenő sorozat most „Milyen pályára lépjek?” címen a pályaválasztás előtt álló ifjak számára népszerű ismertető füzetet adott ki. A füzet elé dr. Draskóczy Ede előszóul egy miniatűrtanulmányt írt, s ezzel a kis kötetkét kisebbségi irodalmunk komoly értékévé emelte. A tanulmány a kisebbségi népből kikerült és az iskolai tanulmányai befejeztével legtöbbször tanácstalan ifjúhoz fordul, s a népe, nemzete kollektivitása felé tartó, friss értékkel a jó barát s kisebbségi népe hivatott vezetője azzal az emberi közvetlenséggel és kiegyensúlyozott szellemi, lélektani felkészültséggel beszél, amely feljogosítja őt arra, hogy a sokszor még tisztán nem látó emberkét kisebbségi helyzetéből adódó elhelyezkedési, élethivatási lehatároltságára figyelmeztesse, egyben erőre, öntudatra nevelje, amelyre a kisebbségi élet dolgozó társadalmának nagy szüksége van. Figyelmezteti őket arra is, hogy a túlnépesedett intellektuális pályákon sokszor csalódások érhetik. A kereskedelmi, ipari foglalkozásokra utal, amelyeknek a népi közösség szempontjából felbecsülhetetlen értékei vannak. Utal a lelki alkatra, az értelmi elhivatottságával és intelligenciájával a magyarság állományába lépő ifjúnak a népi közösséggel szembeni külön kötelezettségére is. Felhívja a társadalmat annak a megszívlelésére, hogy minden tehetségnek ott kell munkaalkalmat adni, ahová elhivatottsága, különös képessége szólítja. A kis tanulmány tömörebb, mintsem annak minden gondolatát, mondanivalóinak erkölcsi súlyát részletesen kifejthettük volna. Csupán arra szeretnénk itt rámutatni, hogy az ifjúságnak a helyes útra való ráterelése mellett a kisebbségi erkölcsi, értelmi élet követelményeit, a népi közösség reális parancsait is kihangsúlyozza, s olyan életfeladatra mutat, hogy az a pozitív életmunkára hivatott kisebbség valóságos erkölcsi tanává válik.